Tamás Gáspár Miklós
publicista 
III.
 
Egyhetes távollétem miatt előre kellett elkészítenem ezt az oldalt, és így jól jöttél egy folytatásra. 
Mivel egy hetet kihagytam, legjobb, ha emlékeztetőül, illetve azoknak, akik vakációjuk vagy egyéb okok miatt nem olvasták el az előbbi részt, idemásolom a két héttel ezelőtt megjelent folytatásom végén a rólad a másik oldal internetes oldalán, a Hírszerzőn írt passzust: 

„A liberális értelmiség ekkor is hallgatott; a szabadelvű-konzervatívból vulgármarxistává korszerűsödött Tamás Gáspár Miklós viszont triumfált a szerinte en bloc "cigányellenes, nőellenes, homofób, idegengyűlölő, antiszemita", továbbá "a kitaszított szegényeket mélyen lenéző" középosztály jogainak korlátozása láttán. Ugyanez a Tamás Gáspár Miklós aztán a Demcsák-ügyben egyértelművé tette, hogy a szabad iskolaválasztás jogától csak az általa kollektíven megbélyegzett középosztályt látja helyesnek megfosztani, a gyermekével vasárnaponként a Szent István parkban reprezentációs célból megjelenő budapesti elitet (lásd még: új arisztokrácia) nem.
                                                                       
Ennyit a Nádor utcai forradalmár komolyan vehetőségéről..”
 
Bevezetőként jó kérdés:  érzésed szerint miként reagálna a te oldaladon lévő valamelyik firkász, ha a ”Szent István parki” elitről olvasna egy jobboldali kiadványban? Talán megérted, a tiltakozás hiánya arra késztetet, hogy ezen túl – mint az azonos mérce bajnoka és a relativizálás ellensége – teljes mértékben helyeseljem, ha a jobboldali sajtóban ezt a kifejezést a jövőben használják. Persze ismerlek titeket: amikor Orbán Viktor egy teljesen ártatlan, gazdasági környezetben az „élettér” kifejezést elejtette a Vasárnapi Újságban, oldalad azonnal Hitlert (ugyan ki mást?) vizionált, míg az ugyanazon időben kikerült Medgyessy-féle választási brosúrában a politikai „élettér” kifejezést egészen „véletlenül” észre sem vette. 
 
De menjünk tovább a Jobboldali sajtópolitika, 224. rész címen írt cikkedben (amely az emelkedett, pártatlanul szárnyaló gondolatok hordozására különösen alkalmas Népszavában jelent meg).
 
Ezt írod „Már akkor föltűnt, hogy a sajtószabadság hívei nem tiltakoztak. A Magyar Hírlap tulajdonosának módja volt rá, de joga nem, hogy megváltoztassa a hamis ígéretekkel megszerzett lap politikai beállítottságát, és elbocsássa a teljes szerkesztőséget”.
 
Hogyan? A piacgazdaságban egy tulajdonosnak nincs joga bármit megtenni tulajdonával törvényes keretek között? Vagy ez csak a nem balliberális vonalat követő lapok esetében lenne így?
 
Egyébként tiltakoztál a Magyar Hírlap korábbi tulajdonoscseréi miatt? Amikor például a  Ringier  az általad elsiratott stáb által készített, piacképtelen lapot beszüntette? Vagy akkor, amikor a Kádár-kormány félhivatalosaként, majd a Minisztertanács napilapjaként működő   Magyar Hírlap a magyarul is értő Robert Maxwell kezébe került? Akinek életéről a magyar nyilvánosság nem olvashatja el Gordon Thomas világszerte több millió példányban elkelt, róla írt és „Izrael szuperkéme: Egy médiamogul élete és megölése” címen megjelent könyvét? Bocsánat: nem megölése, hanem „halála”, ahogyan a magyarországi balliberális sajtó „keresztelte” át a Lady Ghislaine jachton Maxwell utolsó éjszakáján történteket. Hogy miért nem jelenhet meg nálunk ez a könyv sem, Tamás? A kizárólag piaci alapon működő (haha) helyi kiadók „nyilván” „érdeklődés hiányában” tartják vissza a könyvet, ugye?
 
Szóval miként is történt a vétel? És az új korszak, amelyben Németh Péter lett a főszerkesztő?
A Magyar Hírlap saját bevallása szerint ez történt: „A szerkesztőségi szájhagyomány úgy őrizte meg a privatizációt, hogy Robert Maxwell Budapesten tárgyalt Beck Tamás kereskedelmi miniszterrel. Állítólag túl voltak már nyolc napirendi ponton, amikor a tárgyalók közül valaki megszólalt: ’Maxwell úr, volna még valami. Meg kellene venni a Magyar Hírlapot.’ A sajtómágnás bólintott: ’Írják a többihez’.”
 
E lap azután átkerült a hentesarcú Jürg Marquard svájci médiavállalkozóhoz, aki azután – 2000 decemberében – elpasszolta a szintén svájci Ringiernek, miután a „természetesen” csak a zsebére figyelő (röhej) milliárdos politikai okokból utasította el a szándékát akkoriban megafonnal meghirdető Orbán-kormány ajánlatát. (Amely akkor azzal utasította el a magát vételre felajánló Magyar ATV-t, hogy „kinek kell egy 0,6 százalékos nézettségű csatorna?”)

De ne ragadjunk le csak a hazai vizeken. Vajon miért nem volt joga Rupert Murdochnak 1981-ben megvennie és szakmailag tönkretennie a korábban legcsodálatosabb brit lapot, a londoni Times-t? És  páratlan erudíciójú főszerkesztőjét, William Rees-Mogg-ot kirúgnia? Arról a Times-ról van szó, amelytől a világ legcsodáltabb tudósítója, Robert Fisk 1988-ban vált meg, mert az Iran Air 655-ös járat lelövéséről írt tényfeltáró riportját cenzúrázták. (A gyilkos amerikai haditengerészet által lelőtt gépen 290-en utaztak, köztük 66 gyermek…) Az időközben szuper-neokon támogatóvá vált Murdochnak még az is jogában állt, hogy a hagyományosan konzervatív lapot a legutóbbi két brit választások idején Tony Blair és Munkáspártja támogatására állítsa át. Most pedig a szintén bezsebelt Dow Jones-szal és a Wall Street Journal-lal csinálhat azt, amit akar. Amely lapot – pukkantsuk ki újra és újra „a piacon a legfontosabb a pénz” hazug elvét – „teljesen véletlenül” bezzeg nem adtak volna el egy akár két-három milliárddal a murdochi ajánlatra rákínáló iráni vagy venezuelai vállalkozónak.
 
Vagyis Széles Gábornak tulajdonosként naponta joga van kirúgni főszerkesztőtől korrektorig minden alkalmazottját, beleértve Első Média Holding Zrt. nevű társaságának vezérigazgatóját, Krecz Tibort, az RTL Klub korábbi hírigazgatóját, Friderikusz Sándor korábbi producerét is, ha akarná.
 
„… a hamis ígéretekkel megszerzett lap” kitételt pedig egyszerűen nem is értem. A balliberális sajtó sem, hiszen a Magyar Narancsnak arról panaszkodott a Magyar Hírlap egyik, név nélkül nyilatkozó munkatársa, hogy „Másfél éve próbálunk rájönni, mit akar Széles, de még nem sikerült”.
 
Ezt írod továbbá: „A lap – amelynek pár számát mostanában elolvastam, de nem fogok rászokni – ma már reakciósabb, mint a Magyar Nemzet, de a Magyar Nemzet legalább jól szerkesztett, magyarosan írott, érdekes, informatív újság (bármit gondoljon is valaki némely publicisztikáiról), viszont a kilencvenes évek szellemileg vezető, liberális lapja, a Magyar Hírlap ma önmaga árnyéka, kevésbé finoman szólva: ócska vacak.”
 
Reakciós, reakciósabb? Mi ez a múlt század ötvenes éveiben nálunk a tisztességesebb emberek körében már akkor utált szóhasználat? Különben se értem, míg korábban azért dicsérted egyszer a Magyar Nemzetet, mert az egyetlen lap, amelyben a progresszív nyugati baloldal eszméiről olvasni lehet, most egyszerre ennek homlokegyenest ellenkezője,  „reakciós” lett?
 
Folytassuk azonban a szövegedet, amelyben ismét előhozakodsz a tulajdonosi jogok korlátozhatóságának csak a fejedben létező teóriájával: „A hiperkapitalizmus hívei, a piaci fundamentalisták nyilván azt gondolják, hogy a tulajdonos bármit megtehet. De ez nem igaz… Az egyáltalán nem áll, hogy a szerkesztőségnek nincs beleszólása a lapszerkesztésbe, az se, hogy mindenkit csak úgy ukmukfukk ki lehet dobni az utcára. De a liberálisok nálunk – szemben a nyugati liberálisokkal – még mindig párás szemmel beszélnek és gondolkoznak a tőkéről, ezért hát Széles Gábor nagytőkés megúszta a dolgot… A Magyar Hírlap tulajdonosa, Széles Gábor nagyiparos egyébként legutóbb a saját tévéjéből (Echo TV) tette az utcára a mérsékelt konzervatív riportert, Kóczián Pétert, az emberarcú Fidesz-lap, a Heti Válasz népszerű publicistáját, az ismert kíváló tényföltáró zsurnalisztát, mert nem volt elég ájultan tisztelettudó Orbán Viktorral…”
 
A jellegzetes magyarországi balliberális publicista mondatai ezek: a tényekkel szembeni teljes közöny.
Kóczián: őt – szemben azzal, amit állítsz – azért rúgták ki az Echo TV-től, mert undort keltően volt nyegle egy igen bátor, a kétnyelvűségért küzdő jeles egyetemi emberrel, Hantz Péterrel, a Bolyai Kezdeményező Bizottság vezetőjével, e kolozsvári egyetem kidobott tanárával azt inszinuálva, hogy Hantzot szánalomból vették be Oxfordba.
 
De hogy nálam jóval szakavatottabb tollra bízzam a konzervatív média-munkahelyeiről elbocsátása alkalmával a teljes liberális tábor könnyhullajtásától kísért Kóczián jellemzését, íme a Barra Kommunikációs Intézet június 5-i elemzéséből néhány részlet:
 
„Kóczián rossz helyen képzett hangja óhatatlanul azt a benyomást kelti, hogy a hang  tulajdonosa nincs harmóniában saját magával. Ez persze egyéni szociális probléma, sem a nézőnek, sem a műsorvendégnek nincs köze hozzá mindaddig, amíg ennek a első diszharmóniának nem ők isszák meg a levét.
 
Kóczián már a felvezető szöveg alatt izeg-mozog, fészkelődik, őzik, nyelvével fontoskodva csettintget, mondategységek végét kacéran felkapja. Fejmozgása meglehetősen kötött. Mindez így együtt a feszültség és bizonytalanság kompenzálásának tűnik. Amikor mellékesen, ’mintegy odavetve’ köszönti műsorvendégét (a ’jóestét kívánok’ végét is felkapja!), szemlátomást csak annyi időre áll le ritmikus törzsdöntögetésével, hogy Hantz egy ’jóestét kívánok’-kal kontrázhasson neki…. Ennek fényében az osztott képernyőn Kóczián megnyilvánulásai feltűnő kontrasztot képviselnek. Legyen elég utalni a következő elhíresült kérdés közbeni vitustáncára…: ’Megmentették? Azt mondták, hogy ez egy rendes kedves kelet-európai aktivista, mentsük meg egy kicsit, adjunk neki munkát, meg pénzt, és támogassuk a kelet-európai fiatalságot?’…Aztán a szavak szintjén is bekövetkezik a katasztrófa, amikor a műsorvezető a beszélgetés második perc huszonkettedik másodpercében elkezd ’felvezetni egy kérdést’: Kóczián (2 perc 22 másodperckor rákezdi): Akkor most térjünk vissza a civil aktivistához. A… ööö…probléma ugye összetett, mert nincs európai ööö…gyakorlat mindarra, aaa… amit…amit önök követelnek, illetve amit a román hivatalos szervek nem adnak meg… (hosszan, hosszan vázolja a problémát).
 
Hantz (3 perc 30 másodperckor megpróbál közbeszólni. Egy pillanat, itt egy picit pontosítanom kell… Kóczián: Hadd, hadd…hadd…hadd tegyem föl a kérdést! Stb… A műsorvezető több mint egy teljes percig nem tudott kilyukadni a kérdésére, mire sikerült volna, a kérdés okafogyottá vált, de neki fontosabb volt a funkciója-vesztett kérdés, mint a beszélgetőpartner véleménye.

Az Echo csatorna nem tagadja, hogy Széles Gábor tulajdonos utasítására távolították el állásából a riportert. ’A műsorvezető 2007. május 29-i Raport című műsorában kérdéseivel azt sugallta, hogy vendége, Hantz Péter fizikus, a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem volt tanára z erdélyi magyarság érdekében kifejtett állása elvesztésével járó tevékenységéért adományként, nem pedig tudományos munkássága érdemeként nyerte volna el az oxfordi egyetemi tudományos ösztöndíjat’ – áll az EchoTv hivatalos közleményében. A csatorna vezetése szerint ’Kóczián Péter ilyen típusú prejudikációja nem az első eset volt műsorvezetései alatt, melyet számtalan nézői visszajelzés is bizonyít”.
 
Az intézet még hozzáteszi: „Az igazi baj az volt, hogy a műsorvezető nem a vendégére volt kíváncsi,  hanem saját magára”.
 
Vagyis „kiváló tényföltáró zsurnalisztádat” nem azért rúgták ki, „mert nem volt elég ájultan tisztelettudó Orbán Viktorral…”.
 
A tények, Tamás, a tények.
 
(Folyt. a jövő héten.)

(Demokrata, 2007. augusztus 30.)