Számos jelenség, amit a mai politikában láthatunk, nem magyarázható meg általános érvényű eszmék és elvont fogalmak mentén. Kizárólag a hatalomért folytatott küzdelem szempontjából értelmezhető. Amíg sokszor filozófiai jellegű vitákat folytatunk arról, hogy milyen elvek mentén helyes vagy helytelen egy ország életét megszervezni, addig az újkori marxisták kizárólag a hatalomért harcolnak.
A kultúrmarxizmust, mint politikai ideológiát, röviden úgy lehetne bemutatni, hogy az eredeti, osztályharcos marxizmus egy módosított változata. Kevésbé nyíltan tör hatalomra, de ugyanúgy a társadalom egyes csoportjait fordítja egymással szembe mint elődje, és ugyanazokat a veszélyeket hordozza a nemzetállamokra nézve.
 Karl (Mordechai) Marx, a menő (kép: Pixabay) |
A marxisták eredetileg osztályalapon osztották fel az embereket elnyomókra és elnyomottakra. A termelőeszközökkel rendelkező, tőkés osztályt nevezték burzsoáziának (elnyomók), a bérmunkából élő, termelőeszközök nélküli réteget pedig proletariátusnak (elnyomottak). Elméletük szerint a burzsoák és a proletárok érdekei ellentétesek, ezért közöttük osztályharc folyik. Ebben a mesterségesen gerjesztett ellentétben pedig a marxisták a proletariátus képviselőiként léptek fel, melynek élére állva proletárforradalmat hirdettek, hogy ezen keresztül a hatalmat megszerezhessék.
Idővel azonban be kellett látniuk, hogy a munkásság nem vevő a proletárforradalom eszméjére. A marxisták szerint a munkásság egyrészt betagozódott a jóléti társadalomba, másrészt a hagyományos erkölcs lehetetlenné teszi a marxizmus terjedését.
Meg kellett tehát teremteni azt az új réteget, amelyet (mint elnyomottakat) képviselve ismét harcba lehet indulni a hatalomért. Ezt az "új proletariátust" nem osztályalapon kezdték el kialakítani, hanem kulturális alapon. Egy kiváló írás a témában (amit ajánlok mindenkinek olvasásra) így fogalmaz:
"Marcuse szerint csak az képes forradalmi cselekvésre, aki az adott társadalom normáin kívül esik, vagyis érdeke, hogy az aktuális kultúra megsemmisüljön. Ezek szerinte az etnikai, vallási, szexuális kisebbségek."
Az osztályharcot tehát ma már nem a proletariátus vívja a hatalomért a burzsoázia ellen, hanem az "elnyomott" kisebbség mint új proletariátus a normalitás ellen. Bár vannak, akik a kultúrmarxizmus (más néven neomarxizmus) létezését is tagadják, számos politikai jelenség kizárólag ezen keresztül érthető meg.
A szólásszabadság liberális elvének terjedése akkor kezdődött, amikor még tilos volt a felségsértés és az istenkáromlás. Ezeket a korlátokat a liberálisok lebontották, és elérték, hogy bárkit és bármit lehessen kritizálni, akár közönséges hangnemben is. Ezt követően azonban nagyon hamar a cenzúra felé fordultak, és ma már hosszú listája van azoknak a dolgoknak, amikről tilos beszélni (különféle kisebbségek kritikája, a holokauszt megkérdőjelezése stb.).
Hogyan lehetséges, hogy éppen az a politikai erő, amely hosszú évtizedeken át követelte a szólásszabadságot, egyszer csak a cenzúra felé fordul? Erre a választ nem lehet elvont, filozofikus elvekből levezetni, csak a hatalom szempontjából értelmezhető. El szerettek volna jutni az "A" pontból, amikor a királyt és az Istent nem lehet támadni, őket viszont igen, a "C" pontba, amikor bárki gúnyolhatja a hatalom és erkölcs hagyományos megtestesítőit, őket viszont tilos kritikával illetni. Ehhez szükség volt egy "B" pontra (tényleges szólásszabadság), mint köztes állapotra, ami mellé nagy tömegeket lehetett állítani, hiszen ezen keresztül sokkal könnyebb volt a "C" pontba megérkezni.
Ugyanezt látjuk a rasszizmus tekintetében. Az antirasszista küzdelem az egyenlő jogokért és a diszkrimináció megszüntetéséért indult. Ugyanakkor, miután az előbbit sikerrel elérték, azonnal a pozitív diszkrimináció (valójában fehérellenes rasszizmus) következett. A rasszizmus elleni küzdelemből fehérellenességbe való átmenet, amit Amerikában látunk, logikailag nem vezethető le a liberális értékekből, kizárólag az új proletariátus hatalmi törekvéseivel magyarázható.
A feministák szintén az egyenlőség követelésétől jutottak el a férfiellenességig, olyan mesterséges fogalmakat használva, mint a "patriarchátus", vagy a "toxikus maszkulinitás".
Mindegyik fenti esetben megfigyelhető, hogy egyenlőség helyett az új proletariátus kerekedett felül. Ma tilos a kisebbségek kritikája, de pozitív megkülönböztetésük elfogadható, hatalmuk fokozatosan erősödik a normalitással szemben.
Amerikában a letartóztatások 80%-a férfiakat érint. Az egyenlőség híveinek logikája alapján ennek oka kizárólag a szexizmus lehet. Ennek ellenére nem fogják követelni, hogy kevesebb férfit tartóztassanak le, vagy, hogy tartsanak a rendőröknek érzékenyítő oktatást a rendszerszintű szexizmusról.
Az NBA kosárlabdázóinak mindössze 18-19%-a fehér, mégsem követeli senki, hogy arányuk emelkedjen 60%-ra, a fehérek társadalmi arányának megfelelően.
Annak az EU-nak a vezetése, amelyik folyton a kisebbségekről és az emberi jogokról beszél, lesöpörte az őshonos kisebbségek jogi védelméről szóló kezdeményezést.
Mivel magyarázhatóak a fenti ellentmondások? Az egyenlőség legnagyobb hívei ilyenkor miért nem alkalmazzák az egyenlőség elvét? Ez csak akkor érthető, ha feltételezzük, hogy a történet soha nem az egyenlőségről szólt. A férfiak, a fehérek, és az őshonos nemzeti kisebbségek nem részei az új proletariátusnak. A marxista, osztályharcos logika alapján ezek a csoportok az ellenkező oldalon állnak, ezért rájuk legyőzendő félként tekintenek.
Ha az új proletariátust a kollektív nyugat (az EU és az Egyesült Államok) képviseli, akkor ma ők az új Szovjetunió. Mi pedig már régen ezen a hatalmi rendszeren belül élünk. Az olyan kezdeményezések, mint Orbán, Morawiecki, és Salvini összefogása az EU belülről történő megváltoztatására, legfeljebb a reformkommunisták törekvéseihez hasonlítható. Kétséges, hogy járhat-e bármilyen eredménnyel. A nemzetállamokat pedig tovább gyengíti, hogy a nyugat ugyanúgy szatellit pártokat tart fenn a neomarxista ideológia képviseletére (pl: Momentum, DK), ahogyan régen a Szovjetunió pénzelte a kommunista pártokat.
Valaki a szivárványos zászlót nemrég az amerikai birodalmi zászlónak nevezte. Bár hivatalosan csak az LMBTQ-t jelképezi, egyre inkább az egységesen fellépő új proletariátus szimbóluma. Nyugaton az állami intézményekre ezt szokták kiakasztani vagy kivetíteni, és a multicégek logói és termékei is rendszeresen szivárvány színűre változnak.
Amikor Karácsony Gergely kitűzte a városházára a nemzeti zászló mellé (ami a teljes magyarságot szimbolizálja, annak számtalan generáción átívelő küzdelmével és törekvéseivel) az LMBTQ zászlaját, akkor szimbolikusan az előbbivel egyenlő rangra helyezte. Egy ilyen provokáció nem szólhat az elfogadásról. Az új proletariátus hatalomátvételét jelképezi, még ha csak ideiglenesen is.
Végül beszéljünk még egy ellentmondásról. A marxisták támogatják a bevándorlást, amely mellett demográfiai okokkal érvelnek. A gyermekvállalással szemben ugyanakkor ellenséges propagandát folytatnak. A balliberális média szerint minden újabb gyermek árt a bolygónak, és a gyermektelen nők egyébként is boldogabbak. A magzatgyilkosságot viszont mindig feltétel nélkül támogatják.
Ezt szintén nem lehet semmilyen liberális filozófiával megmagyarázni, csak a kultúrmarxista hatalmi logika szempontjából értelmezhető. A bevándorlás és a fajkeveredés növeli az új proletariátus számát, míg a magzatgyilkosság és a gyermek nélküli élet csökkenti az őshonos európai népességet. Nem véletlenül érzik úgy számos országában, hogy ki akarják őket irtani. A folyamat, amit látunk, az európai népek eltűnéséhez vezet.
A fenti összefüggéseket megértve kimondható, hogy a kultúrmarxisták ellenségek. Nem azért, mert bárki ellenségnek szeretné látni őket, hanem mert
az ő történetükben mi vagyunk a kulákok, a vállalkozók, a papok és lelkészek. Ez pedig a szovjet példából okulva nem túl szerencsés pozíció. Az új proletariátus oldalán ellenünk vívnak osztályharcot, ezért nem lehet velük megalkudni.
Ellenség alatt azonban nem az "LMBTQ -embereket" értem, vagy az analfabéta afrikai migránst, akik csak hasznos idióták ebben a történetben. Az olyan politikusokra gondolok, akik a kultúrmarxizmust képviselik (mint Cseh Katalin, amikor követeli a női kvótát a nagyvállalatok vezetésében, Karácsony, amikor kitűzi az LMBTQ-zászlót, vagy Dobrev Klára, amikor az Európai Egyesült Államok létrehozását követeli), illetve a mögöttük álló hálózatra, ami pénzzel és médiával támogatja őket.
Jelenleg ez az ideológia tűnik a legnagyobb veszélynek a nemzetállamokra. Bár Magyarországon alapvetően nem népszerűek törekvéseik, kérdés, hogy fenyeget-e valamilyen közelgő konfliktus, vagy társadalmi káosz, ami a marxistákat hatalomra segítheti? És itt érkezünk el a Nagy Újrakezdéshez, amelyről a következő részben fogok írni.
Doktor Faust
(A szerző olvasónk.)
Korábbi írásai:
