Olvasónk groteszkje a birkánál is béketűrőbb fajtáról: a magyarról
2008-05-01. 19:50

A birka nyüvezése. Ezzel kellene kezdeni.

Minden nap ellátogatok az oldalukra. És minden nap dühös leszek önmagamra és minden magyarra, mert tűrünk, mint a birkák, holott itt már régen rendet kellett volna csinálni! - írja az alábbi írást küldő olvasónk. Előrebocsátotta: alkotásával az olvasó elgondolkodtatása, felrázása volt a célja - aki tehát a jelenlegi állapotunkat elkendőző mellveregetés és öntömjénezés, valamint felelősség-hárítás híve, az inkább neki se kezdjen. Aki viszont képes megbirkózni nemzetünk jó szándékú, belülről érkező építő jellegű kritikájával, az élvezze e kiváló írást, és vonja le a tanulságokat, s lehetőleg másokkal is ossza meg azokat. Természetesen elsősorban nem olvasóink jellemzése ezen álbiológiai megközelítés - de hát úgy vagyunk vele, mint a lelkész a templomkerülő hívek megfeddésével: csak azokat tudja megszidni, akik ott vannak a misén vagy istentiszteleten.

A magyar

Nevében is különleges faj. Amolyan hungaricum. (Egy kissé hasonlít az Unicumra: igazi különlegesség – minden értelemben.) Rendszertanilag a birkafélék közé tartozik, mert bár megjelenésében eltér ugyan ezektől a szelíd, gyapjas állatoktól, viselkedése sokszor olyan, vagy még olyanabb, mint a birkáé. Természetesen vannak azért különbségek is köztük, melyek közül a leginkább szembetűnő az, hogy a birkának nincs akkora türelme, ha bántják…

Előfordulása: A fajt alkotó egyedek zöme egy aránylag kis területen található Európa közepén, az úgynevezett Kárpát-medencében, ennek teljes területéből jelenleg mintegy 93 000 km2-t népesítve be (hivatalosan). Ám hozzá kell tennünk, hogy kisebb-nagyobb számban a világ bármely részén találhatunk magyarokat. Ez nem a véletlen műve! Történelmi okai vannak. Kezdetben (Kr. u. 700 és 1000 között) a magyarok azért voltak megtalálhatóak szerte az akkor ismert világban, mert egy nagyon nemes szándék vezette őket: imádkozni tanították az akkori – főként nyugati –, náluknál jóval primitívebb népeket (lásd például: „A magyarok nyilaitól…” kezdetű, akkoriban a germán és egyéb népek szerfölött népszerű fohászát). Később meg azért, mert óriási európai területek tartoztak Magyarországhoz. (Ezek egy részét Isten adományozta nekik, más részeit – mivel Istennek azért mással is foglalkozni kellett – maguk szerezték meg) A XX. század első felében egy nagy háborút követően azután erőteljesen megkurtították az ország területét a győztes hatalmak, s az elszakított részeken rengeteg magyar maradt magára, ily módon kerülvén távolra az anyaországtól. Nem sokkal ezután pedig rengetegen kényszerültek kivándorolni az akkoriban Újvilágnak nevezett Amerikába. Ez az exodus a későbbiek során – több-kevesebb magyart érintve – még néhányszor megismétlődött, és mint később látni fogjuk: napjainkban is tart. Ezért tehát elmondhatjuk, hogy a legelterjedtebb nép a magyar, hiszen szinte nincs a Föld nevű bolygón olyan hely, ahol ne hallhatnánk magyar szót.


Testének felépítése: Általában hasonló az egyéb – „közönséges” – emberéhez, van azonban néhány olyan eltérés, mely csak a magyaroknál figyelhető meg.

A leginkább szembetűnő rajta: a nyaka. Roppant erős szerkezetű, ennélfogva képes stabilan megtartani azt a kőkemény fejet, mellyel a gazdája gondolkodás nélkül képes nekimenni a falnak – vagy bárminek a világon. (Ez a tulajdonsága a történelme során igen hasznos volt, mára azonban már nem mindig válik a fajta előnyére.)

Régebben az átlagosnál sokkal erősebb gerinccel rendelkezett, mostanság azonban ez a tulajdonság egyre kevesebb magyarnál figyelhető meg. Ebből következik, hogy biológiai értelemben (is) kezd elpuhulni: régen a magyar nem nagyon tudott hajlongani, mostanában viszont szinte képtelen kiegyenesedni…

Figyelemre méltó még a nyelve hosszának az idők során végbement változása is. A hősi időkben a nyelv hossza a magyaroknál meglehetősen rövid volt, ezért az említett szerv csak az alapvető funkcióinak ellátására volt alkalmas: a beszéd során a hangok képzésében vett részt, valamint az ízek érzékelése volt a feladata. Egyelőre ismeretlen okok miatt azonban a nyelv mind hosszabbá vált, mára szinte alig fér el a szájban. Ebből két dolog következik: a magyar beszéd lassacskán egyre inkább fröcsögéssé válik, másrészt olyan dolog mind gyakoribb művelésére készteti tulajdonosát, amely régen nem igazán jellemezte. Ez pediglen a nyal(ogat)ás, mely tevékenység gyakorlásakor számára szinte közömbös, hogy mit és kinek, a lényeg csak az, hogy alapos legyen, mindenféle vélt vagy valós előnyökhöz jutás reményében. Ez a foglalatosság nagyon fontos neki: ha véletlenül hirtelen eltűnik a nyalnivaló (lásd például: az „örök barát" kivonulása), addig nem nyugszik, amíg nem talál egy másikat (lásd: a demokráciák és a szabad(os)ság nagy szószólója csupasz hátsó fertályának megjelenését a magyar szájak nem csekély hányada előtt)! Le kell szögeznünk azonban, hogy vannak még olyan magyarok, akikre a fentebb elmondottak nem igazak, ám ők egyre kisebb számban lelhetők fel, ebből következően hovatovább deviánsnak számítanak…


Táplálkozása: Tipikusan magyaros. A magyar nagyon szeret úgynevezett magyaros ételeket (úgymint: töltött káposzta, gulyás, halászlé, et cetera) enni, szeret jó borokat és pálinkákat inni, de még ezeknél is jobban szereti a másik magyar vérét szívni… (Ez a szokását azonban csak a legutóbbi pár száz évben fejlesztette tökélyre.)


Szaporodása biológiai értelemben hasonlóképpen történik, mint az embernél általában, ám ha az utódnemzési hajlandóságát vizsgáljuk, aggasztó képet látunk: míg a letűnt korokban kis családnak számított a két-három gyermek – nem volt ritka a 10 körüli csemete –, manapság már három gyerek esetében „nagy” családról beszélünk. Itt meg kell jegyeznünk, hogy három vagy több utód vállalása esetén többen elmeorvosi szakrendelésre küldenék a szülőket. A leggyakoribb az egy- vagy kétgyermekes család, ám, sajnos egyre több fiatal pár már nem is gondol utódnemzésre. Ennek következményeként a magyar, mint faj (legalábbis az országának és részben volt országának határain belül) egyre kisebb egyedszámú populációvá kezd válni. A faj jövőjéért aggódó szakemberek számára csak egy vigasz van: a határainkon kívül rekedt magyarok egy része még nem anyagi haszonszerzés reményében hoz a világra gyakran háromnál is több utódot.


Tulajdonságairól: A faj képviselőire jellemző, hogy meglehetősen akaratos, hajlamos gondolkodás nélkül, szinte ösztönösen cselekedni, ezzel egyidejűleg – paradox módon – igen széles látókörrel rendelkezik, mely tulajdonságait a rá jellemző találékonysággal ötvözve úgy ülteti át a gyakorlatba, hogy abból egy másik magyarnak még véletlenül se legyen semmi haszna!

Szinte fantasztikus nagyságrendű túlélési képességgel bír! Azt is mondhatnók, hogy a jég hátán is megél. Ebbéli tehetségét bizonyítja, hogy bár történelme – és jelene – során számtalan kül- és belhoni próbálkozás történt a faj teljes kipusztítására, ez eleddig senkinek sem sikerült! Ma azonban mintha szemléletet váltott volna, és hozzáfogott önnön kiirtásához! Mint annyi mindent, ezt is a csak rá jellemző céltudatossággal teszi: évente egy Cegléd méretű város (!) lakosságának megfelelő számú egyeddel sikerül neki csökkenteni az országban élő populációjának méretét.

Ne feledkezzünk meg egy másik fontos tulajdonságáról, a hiúságról sem, amit egynémely kutatók a „nemzeti önérzet” kifejezéssel szoktak jellemezni. Ez onnan ered, hogy e nép egyszerű gyermekei közé időről időre olyan különleges képességűek is születnek, akik egyfelől elkápráztatják, másfelől megdöbbentik és megijesztik a többieket. Ezeket a gyerekeket azután addig nyomorgatják, üldözik, mígnem azok önszántukból úgy döntenek, hogy más országokban próbálnak boldogulni, ezért külhonba távoznak, amit az itthon maradók nagy megnyugvása és elégedettségérzése kísér. A távozásra kényszerített példány a fajára jellemző makacssága miatt nem kallódik el, hanem nagy valószínűséggel egyre sikeresebb és elismertebb lesz. Híre hamarosan egykori pátriájában is elterjed, s amikor valami világrengető találmánya, vagy felfedezése miatt mindenféle kitüntetéseket kap választott kényszerhazájában, az idehaza maradtak euforikusan, örömmámorban úszva veregetik meg egymás vállát, és leírhatatlan büszkeségtől dagadó kebellel emlegetik a Pistát, Józsit, vagy Kálmánt, mondván: „Lám, lám! Mi, magyarok már megint megmutattuk a világnak!”.

(Van ennek a dolognak még más – kellemes – mellékhatása is. Az átlagtól sokkal szorgalmasabb és okosabb magyar társaságában – mivel ő már nincs köztük – a többiek nem fogják magukat reménytelenül ostobának érezni, valamint ily módon mindig biztosítva van a külországokban annyi magyar, amennyi ahhoz kell, hogy az itthoniak úgy mehessenek el a Föld bármely országába, hogy ne kelljen ismerniök az adott náció nyelvét. Ugyanis elég egy forgalmasabb helyen elrikkantania magát a magyar turistának: „Ki beszél itt magyarul?”, és máris legalább öt helyről hallja a választ: „Én!”)

Jellemző még rá a másik magyarra való állandó odafigyelés képessége. (Ámbátor e hajlamra több szakértő az inkább „irigység” szót alkalmazza, mi a következők okán nem tudunk ezzel egyetérteni.) A magyar ember ezen adottsága tudniillik a leggyakrabban abban nyilvánul meg, hogy ha őt valami baj, vagy kár éri, például valamely oknál fogva elpusztul egy tehene, soha nem a saját kárán sopánkodik elsősorban, hanem tüstént – a legnagyobb önzetlenségről téve tanúbizonyságot! – arra kéri az égi Urat, hogy ugyan, szólítsa már magához a szomszéd jószágát is, ne legyen szegény felebarátjának több gondja, mint neki…


Végezetül a faj jövőjéről: A tudósok nem tudnak egyértelműen nyilatkozni e tárgykörben. Mindössze egy dologban egyeznek meg a vélemények: a magyarnak, mint fajnak, nagy múltja van, de hogy milyen lesz a jövője, arra több mint nehéz válaszolni! Az a kérdés ugyanis, hogy mit tekintünk a jövő szempontjából meghatározónak. Ha abból indulunk ki, hogy, hogy e nép önmagától mit tesz meg fennmaradásának érdekében, akkor minden okunk megvan a borúlátásra. Igen, mert ez a nép már csak az emlékeiből él (azok meg egyre halványabbak), és nem úgy tűnik, mintha bármit is akarna tenni azért, hogy ne tűnjön el a történelem süllyesztőjében!

Ha viszont azt vesszük alapul, hogy az égi hatalmasságok minő befolyással bírnak e nép sorsának alakulására, azt kell mondanunk, talán még nincs minden veszve, és ha a Szűzanya továbbra is figyeli a Szent István királyunk által gondjaira bízott faj sorsát, és megvédi jobb sorsra érdemes gyermekeit önmaguktól, akkor reménykedhetünk abban, hogy a magyarok továbbra is érdekes és figyelemre méltó színt képviselnek az Isten Állatkertjében.

Misiniszta