Itt viszont a tömeg 90%-a nem énekelt, nem tátogott (ez sajnos mára már bevett szokás, hogy ének helyett csak tátognak), de még csak nem is álltak vigyázzba; ráadásul beszélgettek.

Az ember azt gondolná, hogy mindezt gyerekek művelték. De nem, kérem alássan, a szülők. Annak idején a himnuszt teli torokkal, de szépen, nem üvöltve, büszkén, egyenesen állva, teljes szívből énekeltük mindannyian, most meg, ahol én álltam, egyedül énekeltem.

És ez történt a Szózat alatt is.

Szinte mindenki ének nélkül hallgatta végig. (Tisztelet a kivételnek!) Érdekesnek tartottam, hogy a gyerekek arcáról az tükröződött, amikor néztek engem, miközben énekeltem, hogy „honnan ismeri ezt a számot?” Szó szerint értem azt, hogy ezt a számot. Mert nekem az jött le, hogy ők bizony nem tudnák elénekelni.

Azért én emlékszem, hogy nekünk annak idején az „átkos” rendszerben már első osztályban tudnunk kellett a szózatot és a magyar himnuszt. Mi változott azóta? A lányom második osztályos, és azon kívül, hogy versként megtanulták a himnusz első versszakát, ha én nem tanítottam volna meg neki, még mindig nem tudná.

Én úgy gondolom, hogy fontos az, hogy a gyermekeink, az utánunk következő nemzedékek ismerjék, értsék, és szeressék. Legyenek büszkék a világ legszebb és legtöbbet mondó himnuszára és szózatára. Legyenek büszkék arra, hogy egy nagyszerű nép leszármazottjai (kortól, nemtől, vallási, etnikai hovatartozástól függetlenül, aki magyarnak született, vagy magyarrá lett, és annak vallja magát), és ne szégyelljék.

Hanem igenis álljanak vigyázzba, érezzék át a mondandóját és énekeljék büszkén. Nekünk, szülőknek kötelességünk ezt megértetni velük.

Tehát: Kedves Szülők! Kérlek titeket, mutassatok példát gyermekeiteknek, és ha meghalljátok a himnuszt, álljatok fel és énekeljétek!