A rendszer pedig épült, a gyárak szépültek az embertömegek verejtékes munkája árán. Bár nagymamának volt ugyan munkája, de saját erejéből előrejutni lehetetlen volt számára. Az a párttagok versenypályája volt. Őket eltartotta a dolgozó nép, ők learatták mások vetését, így semmi mással nem kellett foglalkozni, csak a saját karrierjük erkölcsi alagútjait ásni. Ásták is szorgalmasan, mérhetetlen morális mélységekig lejutva.

De aztán elérkezett a várva várt rendszerváltás. Nagy szó ez: rendszerváltás. Mit is kéne jelenteni valójában ennek a kifejezésnek? Azt, hogy egy nemzetellenes, bukott rendszer utolsó vergődései után kivérzik, majd eltűnik a süllyesztőben, hogy helyette beköszöntsön egy szép, új, igazságos világ, mely feddhetetlen erkölcsi alapokra épül.

Magyarországon sajnos valami egészen más történt rendszerváltás címszó alatt. Az előző, beteg rendszer haszonélvezői tettestársaik asszisztálásával mentettek összeharácsolt vagyonukból minden menthetőt, a maradékot hazaáruló cinkosaik és idegen szerencsevadászok enyves kezére játszották aprópénzért.

Nagymamám és sorstársai nem kaptak semmit. Egy köszönömöt sem. Ők csak építőmunkásnak kellettek. Az egész undorító komédia nyertesei itt élnek közöttünk, a szemünk előtt. Politikai és közéleti elitünk prominens tagjai. Összelopott vagyonukat off-shore cégeken keresztül mossák tisztára, Izraellel kollaborálnak, szaftos állami megrendeléseket osztogatnak bűnsegéd barátaiknak, ingyenélő, primitív néprétegeket tenyésztenek, és közben tolják az országot az erkölcsi és anyagi pusztulás legmélyebb szakadékának sötétségébe.

De ugyanakkor egy nagyon fontos feladatot magukénak éreznek: még véletlenül sem telhet el nap anélkül, hogy ne kongatnák meg a vészharangot a szélsőséges, radikális, rasszista Jobbik előretörésének veszélyét sikoltva.

Pedig a Jobbik nem veszély. A Jobbik maga a színtiszta RENDSZERVÁLTÁS!

Azért rettegnek így tőle.