Így lesz a székelyből román - az állampolgárságot nemzetiségnek "fordítják"

Tegnap jelentettük meg egy háromszéki tősgyökeres székely-magyar asszony anyaországi kálváriájáról szóló írásunkat, amelyre a világ minden részéről már eddig is több reagálást kaptunk. Alább közzétesszük egy Svédországban élő erdélyi magyar levelét, aki családjával együtt szintén a magyarországi nemzetellenes hatósági gyakorlat áldozata lett, majd elmenekült Göteborgba.

A Göteborgban élő Papp Tibor és a Budapesten még továbbra is a magyar állampolgárság elnyerésében reménykedő háromszéki hölgy szomorú története is egyértelműen bizonyítja, hogy a jelenlegi Magyarországon nincs szükség a gúnyhatáron túli magyarokra, még akkor sem, ha azoknak gyermekeik vannak. Ennek a nemzetellenes, telepes és telepítő társulatnak Joáv Blumok, kínaiak és négerek kellenek – pedig megnézhetnénk ma a csonkaország népességét, ha az évtizedek során nem duzzasztották volna azt folyamatosan a megszállt területeket – sajnos – elhagyó magyarok ezrei.

Nagyon reméljük (de túl sok reményt nem fűzünk ehhez sem), hogy a Fidesz-kormány szélnek ereszti azokat a közhivatalnokokat is, akik tevékenységükkel kiszolgálták az elszakított magyarok megalázásának bűnös politikáját. Mert nem csak járogatni kell Erdélybe március 15-én, vagy nyaranta Tusnádfürdőn jópofáskodni, hanem itt az idő arra is, hogy a megfelelő nemzetvédő törvények meghozatala mellett a magyarság életének megkeserítőitől is megszabaduljunk. Eddigi tevékenységükkel is épp elég kárt okoztak a nemzetnek.

Íme a Svédországba elkergetett Papp Tibor tanulságos levele:

Tisztelt Szerkesztőség!

A székely asszony esetére szeretnék reflektálni a saját tapasztalatomat is megírva. Papp Tibornak hívnak, 1980-ban születtem Nagyváradon, tehát nekem is román útlevelem van. 2002-ben átköltöztem Magyarországra, ahol a Soproni Nyugat-magyarországi Egyetem erdőmérnöki karán tanultam vadgazda mérnöknek. 2005 őszén megismerkedtem egy szintén Sopronban tanuló alföldi lánnyal, akit feleségül vettem.

S következzen a háromszéki asszonyéhoz hasonló történetem:

Nagyváradon 2006 júliusában a lejárt román útlevelemet lecseréltettem újra, majd a Kecskeméti Idegenrendészeten kérvényeztem a magyarországi tartózkodási engedélyt. Ott olyan ügyesen lavíroztak a paragrafusok között, hogy letelt a három hónap vízummentes magyarországi tartózkodás ideje.
Elmentem hát a szegedi Dél-Alföldi Regionális Központba, s kértem, hogy világosítsanak fel, miként szerezhetném meg a tartózkodási engedélyt, mert Kecskeméten semmit nem hajlandók mondani. Legfeljebb annyit, hogy jöjjön vissza jövő héten, kedden, két hét múlva stb. Miután Szegeden elkérték az útlevelemet, és látták, hogy román, közölték velem, hogy kilenc nappal tovább tartózkodtam Magyarországon a megengedettnél, s ezért három hónapra el kell hagynom az országot.

A kiebrudalásom napján a feleségemmel már házasok voltunk, s a kislányunk pedig pontosan tizenhárom napos. De ez sem érdekelte őket, sőt, Péter Attila ügyintéző olyan vontatottan töltötte ki a jegyzőkönyvet, hogy a Kecskemétre induló buszt is lekéstem.

Summa summarum, gondolkodás nélkül kitessékeltek három hónapra. A hatóságot az sem hatotta meg, hogy a feleségem és a kislányunk magyar állampolgár. Magyar mivoltom ellenére sem könnyítették meg számomra az állampolgárság megszerzését, de még tartózkodási engedélyt sem adtak, amely utóbbi elengedhetetlen föltétele a munkavállalásnak. Senkinek sem kívánok olyan szomorú karácsonyt, amelyet akkor töltöttem.

Románia 2007. január 1-jén szintén EU-tagállam lett. A Magyarországról történt három hónapos kitiltásom ideje azonban csak január 22-én járt volna le, ám január 4-én, csütörtökön – az említett történelmi eseménynek köszönhetően – ismét a családommal voltam Szabadszálláson. Végre viszontláthattam az akkor alig három hónapos Boglárkát. Mindenesetre mindenkinek köszönöm, hogy emlékezetessé tették számunkra 2006 karácsonyát. Köszönöm Péter Attilának és a többieknek...
Uniós tagság ide, szabad munkaerő-áramlás oda (nem beszélve Papp Tibor magyarságáról – a szerk.), ismét falakba ütköztünk. Kecskeméten óriási boci szemekkel nézett rám a már régi ismerősömnek számító ügyintéző. Csodálkozott, hogy miért tették ki a szűrömet, amikor ő megmondta, mit és hogyan kell csinálni. Bár azonnal belekezdtem az ügyintézésbe, csak május 24-től dolgozhattam, pedig mindent időre végrehajtottam. Arra már nem is emlékszem, hogy mennyit álltam sorban az Idegenrendészet, APEH, TB stb. váróhelyiségeiben. Egyetlen cél lebegett előttem: dolgozni szerettem volna, hogy megvehessük a kislányomnak szükséges dolgokat.

Végül úgy kaptam meg a tartózkodási engedélyt, hogy a feleségem szülei átutaltak a bankszámlánkra több mint egymillió forintot a megélhetésem biztosításának bizonyítására. Bár a feleségem családtagnak minősült, én azonban nem, így aztán telekkönyvi kivonatot is kellett csatolni a különféle kérelmekhez, ami bizonyította, hogy az apósom befogad.

Nagy nehezem sikerült elhelyezkednem szakácsként. A feleségem hosszas rábeszélésére kérelmeztem a magyar állampolgárságot. Persze mondtam neki, hogy sok értelmét nem látom, mert ha eddig is ilyen nehezen mentek a dolgok, akkor a magyar állampolgárságot ezután sem osztogatják könnyen olyan embernek, akinek felmenői 1826-ig visszamenően dokumentálhatóan magyar református földművesek voltak, magyar nevekkel és bihari gyökerekkel... Magyarország jelenlegi hatalmasainak nem ilyenekre van szükségük.

S hogy mennyire igazam lett, az csak később derült ki. A budapesti Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal három hónapig pihentette a kérelmemet, majd kaptam egy levelet, amelyben közölték velem, hogy pótlólag küldjek el nekik bizonyos okmányokat. Ez volt szeptemberben. Októberben újabb levelet kaptunk. A feleségem már azt hitte, hogy a magyar állampolgárság megadásáról szóló határozat érkezett. De nem, mert még mindig az előző évi adóbevallásomra voltak kíváncsiak. Természetesen elküldtem.

Mivel időközben átköltöztünk Sopronba, októberben újabb követeléssel lépett föl a Bevándorlási Hivatal: a főbérlő tanúk előtti nyilatkozata kellett arról, hogy befogadott a lakásába. De mivel az albérleti szerződés nem tanúk előtt íródott, visszaküldték. Novemberben ezt is elküldtem nekik. Decemberben aztán munkáltatói igazolás is kellett, és így tovább. Akkor sem értettem, s ma sem értem, hogy mindezt miért nem egy levélben, egyszerre kérték. Talán csak nem azért, hogy minden újabb csatolással újabb három hónappal meghosszabbíthassák a folyamatot, és közben a „romániai”, „szlovákiai”, „szerbiai” és „ukrajnai” szerencsétlen magyar feladja a küzdelmet? És jöhetnek a testvérek a Közel-Keletről.
Mindenesetre nem tudtam tovább várni a „magyar” hivatal döntésére, föladtam a kilátástannak tűnő küzdelmet, s 2008 februárjában fogtam a román útlevelemet és meg sem álltam egészen Svédországig. Miután igényeltem az úgynevezett 4-számot – ez a kérvényező személyi azonosítója, a külföldiek esetében tartózkodási-, munkavállalási-, letelepedési és egyéb más engedély –, már aznap hivatalosan dolgozhattam. Közben a feleségem és a kislányom is kiköltözött utánam Svédországba.
Mivel magyarként rám - és így a családomra - nem volt szükség az anyaországban, kénytelen voltam továbbállni. Svédországban eddig sohasem románozott le senki. Magyarországról viszont ezt nem mondhatom el...

A feleségem diplomás szociális ügyintéző, a munkaügyi központban örömmel fogadták, a napokban közvetítik ki a munkahelyére. A kislányunk óvodába jár, boldogok vagyunk, itt nem kell bizonyos rosszindulatú hatóságoktól tartanunk.

Mindezt csak azért írtam, mert tökéletesen megértem szegény honfi- és nemzettársam helyzetét. Keserűség tölti el a bensőmet, ha a magyarországi helyzetre gondolok. Úgy látszik, azokra ott nincs szükség, akik építeni és gyarapítani akarják Magyarországot, ellentétben a rombolókkal, pusztítókkal, gyilkosokkal és a felvásárlókkal.

Búcsúzóul munkájukhoz kívánok erőt, egészséget és kitartást!

Papp Tibor
Göteborg, Svédország

(Kép forrása: szikulusz.blogspot.com)

Másik olvasónk levele:

Légvonalban tíz kilométerre élek Magyarország határától egy túlnyomórészt magyarok lakta településen (bár a délszláv háborúk és a fiataljaink tömeges emigrálása óta rohamléptekkel szerbesednek el az óvodáink, iskoláink). A nagy többséggel ellentétben - amely (a saját és gyerekei érvényesülése érdekében) mindig azt látta jónak, ha magyarságát föladva behódol a mindenkori hatalomnak: Titónak, Milosevicsnek, ma a Demokrata Pártnak - magam abba a fajtába tartozom, amelyet egymást közt a "nagymagyar" jelzővel szokás illetni. "Legnagyobb"-nak tartott irodalomtörténészünk (többrendbeli, egyebek között magyar akadémikus is volt) erről így állította ki számomra az akkor végzetes bizonyítványt: a szemléletem túlságosan "Magyarország-központú". Ami magyar nyelvművelő szakdolgozat esetén enyhén szólva eléggé furcsa minősítés...

A sors úgy hozta, hogy a magyar törvények értelmében feleségem és mindkét (nagykorú) gyermekem magyar állampolgár - mégpedig születésüktől fogva és annak jogán -, noha ennek jó ideig maguk sem voltak tudatában. Ennek ellenére magam hiába próbálkoztam magyar állampolgárságot szerezni, annak megtagadására a Magas Hivatal - a miattunk a sorban eggyel hátrább kényszerülő belmagyar ügyfelek helyeslő "tetűromán"-ozása közepette - mindhárom próbálkozásom esetében megtalálta az ürügyet.

Sovány vigasz számomra, hogy egyik kísérletemmel - hitem szerint - magam is hozzájárultam (gondolom, más hasonló igénylőkkel együtt) az állampolgársági törvény módosításához. Ha ugyanis betű szerint nézzük, az 1993. évi törvény értelmében eljárásilag nem, legföljebb érdemben lehetett volna elutasítani azt az utolsó szalmaszálként megragadott - megvallom - szemtelen kérésemet, hogy (érdemeimre való tekintettel, "mivel honosításomhoz a magyar államnak különös érdeke fűződik") az államfő mentesítsen az egyik követelmény alól, amelyen a honosítási igények tulajdonképpen eleve (már a vágyakozás fázisában) elbuknak.

Végtelenül hamis a bársonyandrások, szabóvilmosok és gémesigyörgyök afféle nyilatkozgatása a sajtóban, hogy a kettős állampolgárság létező intézmény, így is ezrével adnak magyar állampolgárságot külhoni magyaroknak, és bárki, aki az akar lenni, kérheti a magyar állampolgárságot. Kérni lehet, hogy kérheti, de hogy nem kapja meg, az biztos. Csak ha jó vastag a bankszámlája, és mindent meg tud fizetni, egyebek közt a megélhetés és a lakóhely igazolását is. (Egyik eklatáns példája a szegedi Z. Nagy családot kiirtó Magda Marinko.) Ezen a két követelményen bukik ugyanis el a legtöbb naiv külhoni magyar, aki abban a tévhitben él, hogy egyszer legalább lélekben "hazatérhet" a fajtája közé.

Az 1993-as törvény meghagyta azt a kiskaput (persze nem nekünk, csóró külmagyarocskáknak), hogy az államfő e két követelmény alól (az előző bekezdésbeli idézőjeles indok fennállása esetén) mentesítse az igénylőt. Ebbe kapaszkodva kértem, hogy akkor szíveskedjék az államfő elengedni nekem az "életvitelszerű Magyarországon élés" követelményét. Noha akkor formálisan a törvényből egyértelműen az következett, hogy e követelmény alól is megszorítás nélkül mentesíthette volna a köztársasági elnök az arra érdemeseket (és nincs kétségem, hogy meg is tette, csak esetleg nem magyar anyanyelvűekkel), mégis azzal utasítottak el, hogy a Magyarországon élés "ténye" alól nem, csak "időtartama" alól jogosult fölmentést adni az államfő.

Hogy az 1993-as törvényben ez egyáltalán nem így volt szabályozva, azt ékesen bizonyította a 2001.évi törvénymódosítás, amikor éppen ilyen értelemben írták át a vonatkozó passzust (a "ténye" alól nem, csak az "időtartama" alól...). Okkal hihetem tehát, hogy én is hozzátettem a magam kis tégláját ahhoz, hogy még magasabbra emeljék a kínai (vagy ciszjordániai) falat a magyar honosításra vágyakozók előtt.

Ezek után (amikor e térségben már minden horvátnak megvan a horvát állampolgársága, a románoknak a román, a szlovákoknak a szlovák, sőt, az egyetlen cseh faluban a cseh, és Szabadka utcáin évszámra parkolnak ugyanazok a boszniai, montenegrói rendszámú autók, tulajdonosuk tehát folyamatosan itt él) úgy döntöttem, hogy mivel sorkatonaként Horvátországban voltam tengerész, és azóta a horvát kultúra közvetítésében némi érdemeket szereztem, legjobb lesz, ha öreg napjaimra a Dalmáciába költözés reményében horvát állampolgárságért folyamodom. A horvát állampolgársági törvény olyannyira megengedő, hogy még horvát nyelvismeretet sem követel meg. Csupán a horvátsághoz való ragaszkodásról kérnek nyilatkozatot. Minden követelményét bőven túl tudom teljesíteni. Egy-két bunyevác gént pedig vígan elő tud kaparni magából bárki, aki itt él.

Megjegyzem, azt sem támogatnám (még ha a Jobbik úgy is tárgyalja a programjában), hogy boldog-boldogtalan automatikusan magyar állampolgárságot kapjon. Aki szerb iskolába járatta a gyerekét, aki buzgó pártos éberséggel küzdött a "magyar nacionalizmus" ellen, aki tiltotta a magyar jelképek használatát, aki gyalázta Magyarországot és a magyarokat (amikor az volt a vonalas dolog), aki ma is szerbül jegyzetel saját magának, és fordítva írja a dátumot, magát pedig szerbre ferdített névvel írja alá - no hát azt széles ívben hajtanám el a magyar állampolgárság háza tájáról. Azt viszont szívesen vállalnám, hogy magam teszteljem az ilyen jelentkezőket magyar nyelvi és műveltségi ismeretekből. A jelentkezőknek például legalább a fele elbukna már a Himnusz éneklésének vizsgáján...

Üdvözlettel: