Afrika legismertebb, az ugandai vasút építésénél történt emberevési sorozatnál jóval nagyobb volumenű volt a kevésbé ismert njombei eset. A tsavói történetet halhatatlan természetbúvárunk és vadászunk, Kittenberger Kálmán tollából, illetve a Val Kilmer főszereplésével készült nagy sikerű filmből a magyar közönség is jól ismerheti, mint egy rendkívüli férfi, Patterson őrnagy küzdelmes sikertörténetét. A njombei eset ennél összetettebb, bár szintén egy kiemelkedő személyhez köthető.

George Rushby, aki a második világháború előtti Afrika egyik nagy kalandora volt, és szinte minden Afrikában akkoriban betölthető legális és több illegális foglalkozást is végigpróbált, mint gyakorlott vadász, épp a déli tanganyikai körzet vadvédelmi felügyelői posztját töltötte be. Éppen csak elfoglalta az állást, máris betoppant hozzá egy elkeseredett építési felügyelő, felháborodva ama állapotokon, hogy a felújítani tervezett njombei útvonalon dolgozó munkásai felét már felfalták az oroszlánok, a hatóság pedig a füle botját sem mozdítja, pedig a jelenség több mint egy évtizede(!) ismert, és napi rendszerességgel ismétlődik. Rushby, aki új területén még nem volt ismerős, biztosította segítségéről, és vizsgálódni kezdett.

A kutatás eredményei elképesztőek voltak. Az oroszlánok tevékenysége mintegy 30000(!) négyzetmérföldet érintett, és az áldozatok száma csak a hivatalos jelentések szerint is meghaladta az 1500-at. A svéd katolikus misszió adataival kiegészítve ez 3300-ra nőtt. Rushby nem értette, hogy bár gyakorlott elefántvadászként sok időt töltött a szomszédos országokban, a dologról még csak nem is hallott.

Afrikában az oroszlánok emberevése megszokott dolog volt. Az idősödő, vadászni már kevésbé képes állatok rászoktak a legkönnyebben elejthető, és amúgy is egyre szaporodó prédára. Ezek az idős példányok általában természetes halállal elpusztultak még azelőtt, hogy a lassú bürokrácia miatt a hatóság eredményt tudott volna felmutatni velük szemben. Azt, hogy a falvak lakosságát helyi vadőrök vagy egyéb, fegyveres testületek biztosítsák, a gyarmati hatóság költségvetési okokra hivatkozva elvetette, a dolgot elkerülhetetlen kellemetlenségként kezelték. „Néha már-már azt gondolom, a kormány szántszándékkal tűri az (oroszlánok) tevékenységét, mert előnyös nekik, ha a lakosság létszáma csökken” – panaszolta Rushbynak egy építési biztos. Ugyanakkor ez még csak a kevésbé veszélyes eset.

Tsavóban, az Uganda vasútnál, két fiatal, falkából kiszakadt vagy kitaszított hím okozta a pusztítást. Ez máris nagyságrenddel nagyobb volt az előzőnél, Njombénál viszont még rosszabb történt. Több nőstény kapott rá az embervadászatra, akik már utódaikat is ennek szellemében nevelték, hiszen könnyű, ellenállásra képtelen, ugyanakkor szinte kifogyhatatlan táplálékra tettek szert. A hatóságok előrelátásának hiánya és ésszerűtlen reagálása a problémát egy évtized alatt kezelhetetlenné tette.

Rushby, a gyakorlott vadász, természetesen a puskára kívánta bízni a kérdés megoldását. Hírszerző hálózatot szervezett, hogy felmérje, hol helyezkednek el a támadásoknak legjobban kitett területek, gócpontok. Egészen más jellegű információkhoz jutott.

Az oroszlánok embervadászata 1932-ben kezdődött. Ekkoriban sikkasztás, vesztegetés és egyéb visszaélések miatt megfosztották hatalmától Matamulát, Iyali falu főnökét, aki mellesleg félelmetes varázsló hírében állt, és kiterjedt hívői körrel rendelkezett. Utóbbi körülmény miatt, elmulasztották azt a bevált szokást, hogy fejét egy karóra tűzve kihelyezik a falu főterére, okulásul. A hatóság újabb hibát is elkövetett: még csak nem is száműzte a karizmatikus vezetőt. Néhány hónap se kellett, és elterjedt a híre, hogy az emberevők a varázsló hatalma alatt állnak, és addig nem állnak meg, míg a varázsló vissza nem kerül főnöki tisztségébe. Ellenállni értelmetlen és lehetetlen. A lakosság félelemben, de apatikusan fogadta el a megmásíthatatlan sorsot. Ha akadt is eddig, aki tenni mert volna az oroszlánok ellen, innentől a nevüket sem merte nyilvánosan kimondani, nehogy ellene forduljanak valahogy.

Az elképesztő helyzetet tovább bonyolította a watu-simba jelensége. Watu-simba emberi oroszlánt takar. A fekete földrészen elterjedt hagyományok szerint a nagyvadak bőrét magukra öltve, egyes szerveiket elfogyasztva erejük a harcosokra száll. A varázslók személyes bosszújuk vagy politikai célok elérésére gyakran kihasználják ezt a hiedelmet egy-egy emberevővé vált oroszlán garázdálkodása esetén. Híveiket, de akár rabszolgákat, foglyokat, fiatal fiúkat általában kábítószerekkel kezelve, embertelen körülmények közt tartva betörnek, és gyilkosságokra utasítanak. A karmokkal felfegyverzett szerencsétlenek áldozatait aztán az emberevők rovására írják. George Rushby megdöbbenve fogadta ezt az embertelen jelenséget, de jól látta, hogy elsődlegesen az emberevők elpusztítása a cél, hiszen a watu-simba jelensége ezzel kihúzza maga alól a talajt és magától megszűnik.

A második világháború idején olasz csapatok is tartózkodtak a területen, próbáltak tenni is valamit, kevés sikerrel. „Az olaszok legalább megpróbálták az oroszlánvadászatot, de a bennszülött lakosság semmiféle ellenállásra nem volt fogható. Rushby legszívesebben a falu főutcáján felsorakoztatva, alapos fenékberúgásokkal biztatta volna őket önvédelemre.” Mivel hírszerző hálózata jól működött, Rushby túllépett az emberanyag problémáján, és Szomáliából hívott válogatott vadőröket, akik, akárcsak a maszáj pásztornépek, nem sokra tartják az oroszlánt, és akár egy szál lándzsával is kiállnak ellene.

A vadászat lassan, de beindult. A roppant rendhagyó viselkedésű, furfangos emberevőket ugyan nehéz volt kézre keríteni, de hol itt, hol ott eldördült egy-egy puska, és a vadak viselkedése kezdett visszafogottá válni. A lakosság morálját ez némiképp javította, de Matamula, akit Rushby személyesen is felkeresett, demonstrálandó a haladást, egy vállrándítással vette tudomásul.

Véletlen vagy sem, mindenesetre megszaporodtak Rushby hivatali teendői, melyek unos-untalan elszólították a feladattól. Hol sáskairtást kellett szerveznie, hol az elefántok – melyeknek kétségkívül ő volt a legnagyobb szakértője az országban – kártételei ellen kellett védekeznie. Hiába voltak eredményesek a szomáli vadőrök távollétében is, a fehér „Bvana Rushby” volt az egyetlen, akinek jelenléte némi bátorságot tudott csepegtetni az apatikus falusiak szívébe.

Bvana Rushby 1946 nyarán elégelte meg a hivatali teendőket, és minden erejét az oroszlánvadászatra fordította. Az emberi áldozatok száma még mindig olyan nagy volt, hogy nem vaktában, minden oroszlán elleni általános irtó hadjáratot folytattak, hanem azonnal a jelentett emberölések helyszínére siettek, és azon melegében, nyomkövetéssel utolérve a vadat, kilőtték. Ha időközben a nyomok néha emberi talpak nyomaivá változtak, akkor is folytatták a követést, és az elfogott watu-simbát estére már egy akácia lombjai közt lengette a szél.

Nyár végére a hadjárat véget ért. 24 oroszlán került terítékre, az emberevés egy csapásra megszűnt. A kerület ünnepelt, a happy end azonban elmaradt. Jifiki, Iyali falu főnöke, felkereste George-ot.

„Bvana Rushby, a magam részéről sohase fogom elfelejteni a sok veszélyt, amit az oroszlánok neked okoztak. De ne várd, hogy rajtam kívül bárki is elhiszi, hogy az állatok, melyeket te lelőttél, okozták a bajt. Az új kerületi felügyelőhöz már el is indult a küldöttség, hogy nehogy megismétlődjön a vész, és helyezze vissza hatalmába Matamulát.”

Az új felügyelő engedett a többség kérésének, Bvana Rushby pedig csalódottan fordult vissza hivatali teendői felé.