Kezdeményezéséhez csatlakozott Kiss-Rigó László szeged-csanádi püspök is, aki 100 millió Ft-ot ajánlott fel — nem saját vagyonából, hanem a püspökség kasszájából. A sort Dr. Bábel Balázs, a Kalocsa-Kecskeméti egyházmegye érseke folytatta, aki bejelentette, nem igényli vissza az érsekségnek járó, 100 millió Ft-ra rúgó ÁFA-t. Ennek némileg ellentmond, hogy pár sorral lejjebb már azt nyilatkozta, ezt az összeget átutalnák az államadósság csökkentésére létrehozott alapba. (A kettő ugyanis egészen más.)

Nem lehet nem észrevenni a három felajánlás körüli médiakampányt. A nemes gesztusról gyakorlatilag az egész ország tudomást szerzett.

Ezzel kapcsolatban szeretnénk gondolatainkat olvasóinkkal megosztani.

Mindenekelőtt meggyőződésünknek szeretnénk hangot adni, hogy Rédly Elemér erkölcsi tisztaságához és jó szándékához semmi kétség nem fér. Ugyancsak emlékszünk a „rendszerváltás” előtti időkre, amikor Bábel Balázst rendszeresen zaklatta a kommunista Belügy és ÁEH.

Kiss-Rigó Lászlóról csak azt tudjuk mondani, feltűnően jó a sajtója, gyakran szólaltatják meg a kommunistából liberálissá vedlett Délmagyarország napilapban. A 2010-es választási kampányban határozottan állást foglalt a Fidesz mellett, jó néhány szavazatot hozva ezzel a hívők részéről. A Fidesz-győzelem után pedig a püspökség lapjában (Toronyirány), a hódmezővásárhelyi fideszes maffiózó Lázár Jánosról (bannerért cserébe ingatlan adott) zengedeztek dicshimnuszokat.

2008 novemberében, amikor már javában tartott a (részben keresztény) gázai palesztinok éheztetése, püspök atyánk vígan vacsorálgatott Szegeden a hagyományos izraeli jótékonysági vacsorán.

Jelentek meg róla is híradások, hogy ügynök volt. Az ilyen jelentésekkel az a problémánk, hogy soha nem tudjuk, miért épp akkor kerülnek napirendre ilyen hírek. A megvádolt személy érdemben nem tud védekezni. A tartótisztekről (akik eszköztárába a zsarolással való kényszerítés is beletartozott) érdekes módon sohasem bukkannak fel ügynöklisták.

Nos, ha Rédly atya megtakarított pénzét erre a célra fordítja, ez lehetne az ő privát ügye is. Hogy mégsem egészen az, arra írásunk végén rátérünk.

De semmiképp sem mehetünk el szó nélkül Kiss-Rigó püspök, illetve Bábel Balázs érsek urak nagyvonalú felajánlásáról. Az, hogy az illető személyek püspökök, nem jelenti azt, hogy teljes jogkörrel rendelkezhetnek az egyházmegye vagyonával. Magunkfajta katolikus hívő elvárná, hogy a püspök ilyen nagy horderejű kérdésben konzultáljon egyházmegyéjének papjaival, gazdasági szakembereivel. Tudomásunk szerint ez – legalább is a Szeged-Csanádi egyházmegyében – nem történt meg.

E sorok írója közelről látja, milyen nehéz anyagi helyzetben vannak az egyházközségek. Sok helyen a legégetőbb javításokat sem tudják elvégezni. Alkalmazottaik számára minimális béremelést sem tudnak kigazdálkodni. Vannak helyek, ahol 8 óráról 6 órára csökkentik az alkalmazottak munkaidejét és ezzel arányosan fizetését.

Ismerünk továbbá olyan, az egyházhoz szorosan kötődő, mélyen hívő családokat, akik önhibájukon kívül vesztették el lakásukat, és most albérletről albérletre vándorolva bizakodnak helyzetük jobbra fordulásában.

Ezeket szem előtt tartva felmerül bennünk a kérdés: valóban helyes a püspökség vagyonát – amely kizárólag a hívek adakozásából adódott össze – az államadósság csökkentésére fordítani?

A cél – az ország adósságának csökkentése – feltétlenül helyes. Csak üdvözölni tudjuk a nemes gesztust. Csakhogy…

Nem rójuk fel a három pap egyikének sem, hogy nem világos számukra néhány gazdasági összefüggés. Hiszen a média (teljesen mindegy, hogy éppen MSZP- vagy Fidesz-regnálás van) mindent megtesz, hogy honfitársaink ne lássanak tisztán ezekben a kérdésekben.

Kezdjük tehát az elején. A „rendszerváltás” nem egy spontán, véletlen folyamat (főképp nem a Jóisten segítsége a térség népeinek) volt és nem 1989-ben kezdődött. A nyolcvanas évek derekán az amerikai gépezet elhitette az oroszokkal, hogy abszolút semmi esélyük sincs a két rendszer közötti gazdasági versenyt megnyerni. Ez igaz is volt alapjában véve. Ennek ellenére Gorbacsov nagyon könnyen beadta derekát, gyanúsan kevés ellentételezésért lemondott Kelet-Európáról. Csak a szabadkőműves beszervezésre tudunk itt gondolni. Ezt az időszakot az idősebb Bush és Gorbacsov két találkozója fémjelezte (Izland, 1986, Málta, 1989). Persze mi akkoriban mit sem tudtunk arról, hogy Gorbacsov egy tollvonással lemondott 100 milliós gyarmatbirodalmáról az USA javára. Nyilván a nyílt gyarmatosítás ma már nem megy. Ehelyett a gépezet mérnöki pontossággal megtervezte a rendszerváltást sorra, egyik ország után a másikban, ha kellett, a gyilkosságtól sem riadva vissza. Az 1989-90-es időszak eufóriájában, hogy végre megszabadultunk a kommunistáktól, észre sem vettünk bizonyos aggasztó jeleket. Hogy a kommunisták és az új urak („befektetőcsoportok”) nagyon jól megértették egymást, és valami olyasmi megállapodást kötöttek, hogy ti, kommunisták, milliárdos vállalkozók lehettek, mi, befektetők pedig tarolunk mindent.

Hogy az elmúlt húsz év mit hozott, nem kell részleteznünk. Iparunk 70%-a megszűnt, a maradék 30%-on osztozik a régi-új elit és a külföldi befektetők. Magyar ipar nincs. Az energiaszolgáltatók (pénznyomógépek) 100%-ig külföldi tulajdonban vannak.

A kereskedelem úgyszintén külföldi kézben van. A mezőgazdaság 20 éve haldoklik.

A Magyar Nemzeti Bank olyan hiénák kezébe került, akik mindent megtettek azért, hogy az ország adósságállománya a csillagos égig növekedjen, gyáraink pedig elpusztuljanak. Nem szeretnénk itt részleteket felsorolni. az érdeklődő úgyis tudja azokat. Talán ha utalunk itt cukoriparunk elpusztítására, illetve korábbi, gazdasági témájú írásainkra (írásunk végén), ez elég mementónak.

Tekintsünk most néhány számadatra az eladósodást illetően.

1990-ben az országnak kb. 20 milliárd dollár adóssága volt. Természetesen ez sem magától lett, és nem az öntudatos, szocializmust építő nép (és nem is a gazdasági kérdésekben nagyon buta Kádár János) akarta. A cionista Fekete János és bűnbandája volt az amerikai háttérhatalom helyi rezidense, akik ezt a hetvenes évektől kezdve összebűvészkedték. Természetesen az a 20 milliárd sem az ország javát szolgálta. Kisebb részét elköltötték fogyasztási cikkekre, a nagyobb rész pedig gurult vissza kamatfizetésre.

Nos, ha ezt a 20 milliárdot átszámoljuk forintra, és megnézzük az adósság növekedését (úgy, hogy hozzászámítjuk az időközben tekintélyesre növekedett forint adósságot) a mai napig, az ide kattintva elérhető adatokat kapjuk. (Az adatok néhol lehetnek pontatlanok. A trend azonban helyes. Ezekhez a számokhoz csak áttételesen, néha egymásnak is ellentmondó számok alapján jutottunk hozzá. Ez is jellemző a politikai gépezetre. Kicsit szégyenlős, amikor arról kellene beszélni, mennyi az adósságunk és hogyan változik időben. Sokkal szívesebben beszél az adósságnak a nemzeti össztermékhez viszonyított arányáról. Ami megint csak a ködösítésnek egy formája.) Mit mutat nekünk ez a számhalmaz?

Az államadósság 1990 óta töretlenül növekszik, annak ellenére, hogy a kilencvenes évek közepén eladtuk az energiaszolgáltatást. A növekedés mértéke átlagosan évi 715 milliárd Ft. Azaz naponta 2 milliárd Ft-tal, vagy, ha úgy tetszik, óránként 82 millió Ft-tal növekszik államadósságunk. Tehát püspökeink 100-100 milliós fölajánlása éppen három órára állítaná meg az adósság növekedését, Rédly atyáé pedig másfél percre. De csökkentésről szó sem lehet. Arról már nem is beszélve, hogy adósságunk jó része euróban és dollárban van.

Természetesen tudják a Fidesz-kormány részéről, hogy a 12 éves kommunista ámokfutás után erős az elvárás, hogy a „jobboldali” és „nemzeti” kormány gazdasági kérdésekben is nekiálljon rendet csinálni. És azzal is tisztában vannak, hogy erre semmi esélyük nincs. Hiszen, ha valaki számára eddig még nem volt világos: a rendszerváltást éppen azért csinálták meg, hogy örök kamatrabszolgaságba taszítsák a leigázott népeket. És akik ezt kitervelték, már jó előre felépítették a váltópártokat, amelyek keményen harcolnak egymás ellen, időnként felváltják egymást, a kardinális kérdésekben pedig egyaránt kiszolgálják a „befektetőket”, bizonyos kérdéseket egyaránt tabuként kezelnek, akik pedig ezeket a kérdéseket felteszik, azokat kinevezik szélsőségesnek, (új)fasisztának. Ha valaki ezekben kételkednék, ajánljuk figyelmébe John Perkins Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai c. könyvét.

Orbán Viktor és a kormányzat többi tagjainak szép beszédei pedig csak arra jók, hogy elaltassanak, megnyugtassanak bennünket: jó úton haladunk. A kormány csökkenti az államadósságot. Ezért nem baj, ha kicsit összébb kell húzni magunkat. Jól emlékszünk még Bokros Lajosra, aki 1995 táján egy lakossági fórumon egy kérdésre válaszolva azt mondta, a megszorítások 1998 körül fogják meghozni gyümölcsüket: rendbe jön a gazdaság, munkahelyek születnek, a fejlődés dinamikus lesz. Orbán Viktorék egyébként óvakodnak konkrétumokat mondani, milyen mértékű adósságcsökkentést céloznak meg. Itt is a már jól ismert, és teljesen hamis, GDP-hez viszonyított arány csökkenéséről beszélnek. Ami azt jelentheti, ha az adósság 10%-kal növekedett, a GDP pedig 20%-kal, akkor ez a politikai gépezet számára adósságcsökkentést jelent. Hogy milyen álságos ez a számítás, mutatja az, hogy ha itt mindennek az ára 10%-kal megemelkedik, az a statisztika számára 10%-os GDP-növekedést jelent. Szóval Orbán Viktorék adósságcsökkentési terveit annyira kell komolyan venni, mint a kéthetes belügyi rendcsinálást. Mint tudjuk, Pintér még elődeit is alulmúlja a közrend fenntartásában.

A valós helyzet, és ezzel Orbán Viktorék is pontosan tisztában vannak: az adósság tovább fog növekedni. Nem a GDP-hez viszonyított arányában, hanem tényleges mértékében. Mitől is csökkenne, ha iparunkat, mezőgazdaságunkat tönkretették? Mit ennénk, mit vásárolnánk, ha nem vennénk fel újabb és újabb hiteleket? Mit tudnánk exportálni, hogy életfontosságú importunkat megfizethessük? Ezek olyan kézenfekvő kérdések, hogy egy általános iskolás gyerek is felteszi őket. Csak a nagypolitika hallgat róla 20 éve, és asszisztál az ország tönkretételéhez.

És itt térünk vissza Rédly atya jó szándékú kezdeményezéséhez, amit aztán a média fölkapott. Ha valamire illik a szólás, hogy feneketlen hordóba vizet tölteni, akkor erre. Túl ezen, teljesen fölösleges és értelmetlen pótcselekvésnek tűnik ez az egész akció. Ha már érdemben nem tudunk semmit tenni, akkor tegyünk úgy, minta csinálnánk valamit? Nyugtassuk meg saját és környezetünk lelkiismeretét? Tudjuk továbbá, hogy azok, akik odajuttatták az országot, ahol van, csak mosolyognak az akción. Maximum elviszik híveink pénzét is.

Marad ezek után a nagy kérdés: hát akkor mit tegyünk? Anélkül, hogy jogot formálnánk a tévedhetetlen válaszra:

Az első és legfontosabb: ismerjük fel, hol húzódnak a frontvonalak. A részletek pedig másfél évvel ezelőtt született írásunkban megtalálhatók: Válságunk: okozatok, történelmi háttér, lehetséges kiút

Ha az ott leírtakkal tisztában lesz minden hívő keresztény, az már fél győzelmet jelent.

Szeged, 2011 május

- Klíringtől a holokausztig - gondolatok az aktuális világgazdasági válságról

- Szegedi séta – Mi pusztult el Szegeden az elmúlt 20 évben, fényképekkel illusztrálva