A mindennapi események figyelembevételével megállapíthatjuk, a magyarság lelkét egy titkos féreg foga rágja, és teszi egyre betegebbé. Az értelmiségi réteg tagjai - akiknek Magyarország felemelkedésért kellene tenni - kushadnak, lapítanak, vagy nem elég erőteljesen hallatják hangjukat. De nem emelik fel szavukat a keresztény méltóságok sem, amikor őket, egyházukat, vallásukat éri támadás. Ezzel szemben II. Alexij moszkvai pátriárka elég határozottan „a bűnért folytatott propagandaként és reklámként” értékelte a homokos parádékat. Bukarestben ortodox papok is aktívan részt vettek a normalitásért nevet viselő tüntetésen, Belgrádban egy szerb pravoszláv pap a krisztusi „élő hit üzenetével” törte át a rendőrkordont, hogy megállítsa a homokosok „Parada ponosa”-ját („Büszkeség menetét”).

Sokan a kommunizmus évtizedeit okolják, helytelenül. Ha a kommunizmus lenne a főbűnös, akkor a többi volt népköztársaságban is ugyanezzel a bajjal találkoznánk. Ezzel szemben ők (románok, csehek, tótok, szerbek, oroszok) egymás iránti összefogással mutatják meg társadalmuk életképes erejét.

Tekerjünk még a történelem időkerekén, hogy megértsük a jelenlegi gondjaink forrását! S mit találunk? Az Oroszországban dúló pogromok elöl Magyarországra menekülő, majd letelepedett emberek közössége visszaél a vendégjoggal. Lélekszámuk a századfordulón már csaknem egymillió főre rúgott. Igen, ők azok! Megismerni őket a vastag alsó ajkakról, húsos fülcimpákról, raccsoló, idegen hanglejtésű beszédükről. Előbb Habsburg, később szovjet segítséggel a hátuk mögött elfoglalták az ország életét meghatározó helyeket az állam-, és közigazgatásban, valamint a médiában. Nekik nem lehet érdekükben Magyarország megtisztulása, felemelkedése. Hatalmuk megtartásához szükségük van haszonleső, hazaáruló kollaboránsokra, akiket az asztalról lehullott morzsákkal etetnek. Ez a két csoport, megtévesztve a magyarság immunrendszerét, terjeszti a betegséget, ami a nemzet halálához vezet. Az Orbán Viktor vezette kollaboráns, álnemzeti párt párttagságát elemezve rájöhetünk, tele van vizet prédikáló, de bort ivó emberekkel. Ők sem a magyar felemelkedésért küzdenek, legfeljebb csak retorikai szinten.

Példákat felhozva megismerhetjük tevékenységük hatását:

A fokozódó elszegényedés, a reménytelenség, a politikusok gátlástalansága, erkölcstelensége miatt egyre többen választják az országból való menekülést egy új és jobb élet reményében. Többen közülük a második hazájuk megbecsült polgáraivá válnak, és teljesítményükkel, legyen az szellemi vagy fizikai, hozzájárulnak az ottani felemelkedéshez. Egy-egy örömteli esemény során mindig felfedezünk magyar nevet a sok idegen hangzású között, ilyenkor a nemzeti büszkeség érzése járja át keblünket; milyen jó magyarnak lenni! De akkor miért kell aktívan vagy passzívan elüldözni a legjobbjainkat? Hol marad az államférfiúi bölcsesség, mely gátat szabna a kivándorlásnak? Az ország lemond azokról, akik előre tudnák vinni a nemzet ügyét, akikkel a haladás elképzelhető lenne. Kik maradnak? Azok maradnak többségében, akikben nincs meg az egészséges jobbra, többre, szebbre való törekvés. Akik elfogadják, hogy velük mindent meg lehet tenni, az erkölcstelenséghez, igénytelenséghez, hazugsághoz hozzászoktatott emberek tömege. Ezt a leromlott génállományt pedig sokkal könnyebben lehet kezelni, irányítani, mint egy egészséges, öntudatos közösséget.

Sportversenyek kapcsán sokszor észrevesszük, nem szeretnek minket a bírók. Teljesen mindegy, jobbak vagy gyengébbek vagyunk, a magyarázat készen áll. Ha jobbak, akkor nem akarják a bírók az újabb aranyérmünket, ha gyengébbek, akkor tisztelnünk kell az erősebb ellenfelet.

Ha egy nemzetinek mondott párt nyeri a választást, azonnal sajtótájékoztatót hívnak össze, többek között „barna esőről”, nyilasveszélyről, újraéledő nácizmusról számolnak be. Külföldi lapok telnek meg hazugságaikkal, lejáratva Magyarországot.

Mit tehetünk? A kórisme felállítása után meg kell határoznunk az erőszakmentes, de gyógyuláshoz vezető utat. Le kell szögeznünk, nem a zsidóság a magyarság fő ellensége, hanem a velük együtt működő kollaboráns magyarok. Miért? A magyarság és a zsidóság mindig is egymás ellenfele volt. Hol mi uralkodtunk rajtuk, hol ők rajtunk. Viszont ők csak akkor sikeresek felettünk, ha belső segítséget kapnak, mint egykoron a török Hegedűs hadnagytól. A cinkosaikat kell kiszorítanunk a közéletből, utána nyerhetjük el szabadságunkat. Itt nincs helye mosolygásnak, árnyalatoknak. Itt minden egyértelműen fehér vagy fekete. Aki aktívan segíti őket, vagy passzívan szemet huny kilengéseik felett, az kollaboráns, a magyarság ellensége. Orbán Viktor nemrég kijelentette, nem hagyja, hogy a görög útra lökjék Magyarországot? Tegyük fel a kérdést, mert csak félszavakban beszélt! Kik? A nemzetközi pénzvilág urai és helytartói? Mondja meg, kik ellen kell Magyarországot megvédeni! A kiosztott saller és koki után itt a legfőbb ideje az egyenes beszédnek!

Nem számíthatunk senki másra, csakis magunkra. Nem volt ez másképpen a középkorban sem. IV. Béla hiába kért segítséget a tatár ellen, sem a pápától, sem a nyugati királyoktól nem kapott. Segítség helyett Frigyes, kihasználva az ország nehéz helyzetét, rárontott az országra, és több megyénket elrabolt.

Én azt szeretném, hogy Magyarország a nevéhez méltóan ismét a magyarok országa legyen, ahol a döntéshozóink magyar azonosságtudattal bíró emberek közül kerülnek ki. Bár tudom, egy ország sem lehet teljesen független, de jussunk eszünkbe az „István, a király” című rockopera zárómondata: „Veled Uram, de nélküled!”

SS, azaz Sus Scrofa