Nagy mester a düh, az igazságtalanság és a tehetetlenség érzés: olyan emberből is írót csinál, aki egyébként csak a határidőnaplójába írja teendőit.

Én sem hittem volna sosem, hogy újságíró, de legalább is cikkíró lesz belőlem.

Mégpedig azért, mert oly sokat kerül a média – és nem médium – középpontjába az oktatási és köznevelési törvény.

Idős, vagy már meghalt pedagógusaim jutnak eszembe. Elsőként a kollégiumigazgató Ibolya néni, aki nem tudom mikor aludt és nevelte 3 gyermekét, vezette a háztartást, mert még éjszaka is körbejárta a koli épületét, vigyázva álmunkat. Az osztályfőnök, aki soha nem ment férjhez – mégsem volt szingli, (legfeljebb vénlány) s még ez az idegen szó sem tolakodott be ékes-édes anyanyelvünkbe. (Mind bántja Petőfin, Móriczon, Feketén felnőtt fülemet.) Mi, a diákjai voltunk a családja.

Gondolok azokra is, akiknek nem volt egyénisége, de óráit tisztelettudóan, helyünket elfoglalva, csendben végigültük ábrándozva erről-arról. Vagy a pad alatt olvasgattunk netán, míg el nem vették a könyvet, amit csak a bizonyítvánnyal együtt kaptunk vissza. Kamaszszív csak ilyen nagy büntetésbe hal bele. Más minden megedzi.

Kritikus? Igen, hiszen úgy szeretek, szeretünk kritikával élni. De vajon van-e önismeretünk, önkritikánk ma? Vallom, hogy előbb legyen, s csak akkor keresgessünk szálkát mások szemében. Mi is voltunk kamaszok, így hát csak bánjunk csínján a kritikával. Régi és mostani pedagógusainkkal és a mai kamaszokkal szemben is.

Nos hát: szülőire hívattak sokadmagammal, gyerekestül, tanárostól, igazgatóstól.

Gondolná kedves olvasóm? A téma: a fegyelem, illetve, annak hiánya, az egyre inkább hanyatló tanulmányi eredmény, a verekedések, káromkodások, s a kedvencem, - megszegve a házirend legfőbb szabályát - a „mobilozok, fényképezek, fészezek órán, a WC-n, az iskolában bárhol az otthonról hozott telón. (Már nagyon „vágom” ezeket a szavakat, s mire hazamegyünk, azt is jól ki tudom majd ejteni, hogy, dikk mán he.) Ja, és az öltözködés: „kiteszem, amim van, vagy majd csak lesz, felveszem a divatos és drága ruhát, jól ki is festem magam, mert én megérdemlem”. Villanyt meg veszünk az oszlopról, pénzt sírunk az önkormányzattól. Így stílusos, így van rímben azzal a sok liberális, globalista, népbutító szennyel, ami a TV-ből jön. Amire már megtanítottak, vagy próbálnak folyamatosan tanítani minket. Mert azt nem tanítják, hogy először meg kell tanulni adni, s csak aztán szabad szépen kérni.

Kavarog az agyam. Morzsolgatom, ízlelgetem a kritikákat, amit hallok a gyerekekről – pedig az én gyerekemre nem is vonatkozik! Őt csak féltem hatodmagával, mert mint tudjuk, aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók. És a „nyóc” mégiscsak több mint a hat, a maradék kilenc meg majdcsak elmegy valamely tábor felé.

Tudtam, mire készüljek, de ez sok, sokk, amit egyszerre hallok.

Ordítozik a szülő, a tanár, az igazgató.

Bár tetteit némán elismeri, lapít a gyerek, és sunyin röhög, vállat vonogat, grimaszol. Most is a mobillal játszik. Szülője bőszen védi magzatát, és annak jogait. A hétperces gyerek szülője, még csak most érti meg miért is a szülői? Benne még lehet remény? Hogy nem nyílik meg a föld alattunk.

A tanárokra gondolok. S arra, hogy már látom: tényleg van hirtelen felindulás, de mégis minden tanár tud legalább háromig számolni. Muszáj neki.

Felvillan a kép a fejemben, arról, amit olvastam (mert nem a való világot néztem) . „Tegnap L. J. (14) dolgozatírásra érkezett az iskolába, de könyvei és jegyzetei helyett egy gázriasztó fegyvert vitt magával.”

Majd eszembe jutnak Magyarország Alaptörvénye (hatályos 2012. 01. 01.-től) Nemzeti Hitvallásából való mondatai: „Bízunk a közösen alakított jövőben, a fiatal nemzedékek elhivatottságában. Hisszük, hogy gyermekeink és unokáink tehetségükkel, kitartásukkal és lelkierejükkel ismét naggyá teszik Magyarországot”.

Hát, azt már látom, hogy szeretett Országom tényleg kicsi, hisz egy ilyen fontos dokumentumban is le van írva és mert mondták-mondják is oly sokszor nekünk: mertünk is kicsik lenni. Isten őrizz, hogy merjünk nagyot álmodni! Még ébren sem.

De nem baj, végre megtudom: a mostani kamaszoknál van a megoldás kulcsa. Mert hisz az is le van írva. Dehogy lesz prosti és uzsorás. Engem fog eltartani. Vagyis nem: az ő szüleit, mert az is meg van írva. „XVI. Cikk (4) A nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni.”

De olvasom azt is a SZABADSÁG ÉS FELELŐSSÉG részben:

I. cikk

(1) AZ EMBER sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait tiszteletben kell tartani. Védelmük az állam elsőrendű kötelezettsége.

X. cikk

(1) Magyarország biztosítja a tudományos kutatás és művészeti alkotás szabadságát, továbbá – a lehető legmagasabb szintű tudás megszerzése érdekében – a tanulás, valamint törvényben meghatározott keretek között a tanítás szabadságát.

XVI. cikk

(1) Minden gyermeknek joga van a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges védelemhez és gondoskodáshoz.”

Halkan szót kérek és bocsánatot. Én. Döbbenet. Részemről és a jelenlévők részéről is. Néhányan azért értik.

Hivatkozom a túl liberális oktatási törvényre, a szülő elsődleges felelősségére, az iskola és a család kapcsolattartására. Egyre inkább úgy tűnik a magatartásfüzeten és a naplón kívül nincs semmi a kezünkben. Ezzel kell beérni és rendet tenni. Várni kell. Addig, míg a 62 helyen emlegetett sarkalatos törvények egyikéből megoldást találunk.

Azt a lelki pontot keresem, - mert bár próbálom elkerülni - amikor elszakad egy húr és nem a renitens gyerekeknek, és a szüleinek lesz nagy a szája, - aki nem csupa cigány - hanem a magunkfajtának is.

Vagy mégsem! Fontolgatom, hogy inkább aláírásgyűjtésbe kezdek a kisegítő-iskolák újranyitása érdekében. Ha idegen devizahitelesekért megtettem, a gyerekemért főleg. Hiszen a XXV. Cikk szerint „Mindenkinek joga van ahhoz, hogy egyedül vagy másokkal együtt, írásban kérelemmel, panasszal vagy javaslattal forduljon bármely közhatalmat gyakorló szervhez.”

Én ezen írással, másokkal együtt, írásban panasszal és javaslattal kívánok élni bármely közhatalmat gyakorló szervhez – csak jusson már el az illetékesek fülébe, hogy elég!

Míg a fülek kinyílnak, addig is békésen gyülekezünk: pedagógusok és szülők, gyermekeink és a tanárok jogaiért. Egyelőre - a végeláthatatlan számú és hosszúságú, megoldások nélküli szülői értekezleteken.

Az udvarra kiérve az egyik teremből dallamot hoz a szél: „Ugye tényleg nem fog fájni, ha majd végleg nagy leszek, Ugye másként fogom gondolni, azt, hogy milyenek a felnőttek!”