Nemzeteket és kultúrákat elpusztítani lehet, de kipusztítani már nem, mert az emberi lélek alapvetően csoporttudatra épül, így ha eltűnik a nemzet, akkor a romjain előbb-utóbb egy másik fog kialakulni. Ez a történelmi törvényszerűség minket, magyarokat azonban nem vigasztalhat. Biológiai továbbélésünkről van szó, melyekhez elengedhetetlenek a saját népi kultúránk, szokás- és hiedelemvilágunk megtartása, védelme. Népünk, fajunk, hagyományaink, szokásaink megmentése érdekében a ragaszkodásunkon kívül nem sok minden marad, mint felhasználni a liberál-kapitalizmus által biztosított alapvető emberi és kulturális jogok adta jogi lehetőségeket.

Ilyen jogi menedéke értékeinknek a hungaricumok összegyűjtése.

A hungaricum valójában egy védendő, de jogi értelemben be nem jegyzett földrajzi árujelző. Minden olyan termékre vonatkozik, ami különlegesen, jellegzetesen, egyedien magyar, ami csak Magyarországhoz és kultúrkincseihez köthető, amelyről a magyarság megismerhető a világban. Ide tartozhat: magyar termék, zene, nyelv, néprajz, irodalom, őshonos vagy Magyarországon kitenyésztett állat- és növényfajta stb. A szürke marhától a Rubik-kockáig egy egész sor magyar vonatkozású termék, helyi szokás és találmány.

Nem teljesen kiforrott termékjelző. Viták sora kíséri fejlődését, hogy igazán mely termékek, áruk is sorolhatóak közéje. Kicsit hasonlatos a vegetáriánusok fokozataihoz. Vannak, akik szerint csak a magyar földön termett, magyar fajtából, magyar tulajdonban lévő üzemben magyar dolgozókkal és magyar nyersanyagokkal készült termék lehet hungaricum, mások gazdasági érdekből vagy nemzeti marketing szempontból elnézőbbek. Maga a hungaricum írásmód körül is kisebb viták folynak. Hungaricumként vagy hungarikumként is megjelenik a sajtóban.

Egy kép szerintem azonban mindenkiben körvonalazódni látszik. A hungaricum egy jellegzetesen magyar, adott tájegységre jellemző, kiváló minőségű, természetes eredetű nyersanyagból készült termék, amelyhez a kézműves élelmiszerek esetében a biotermékek képzete vegyül.

A hungaricumban a "legmagyartalanabb", hogy az ötlet alapvetően egy nemzetközi találmány. Van polonicum, germanicum stb. És ma már minden ország gyűjti saját maga jellegzetességeit.

Az adalékanyagokkal telített gyáripari termékek és az értéksemleges globalizmus ellenhatásaként valahogy az élet hozta magával. Segíti elterjedését az állandósult európai munkanélküliség. Mindeközben az embereknek elegük van a régiségek múzeumi vitrinbe zárt rideg világától. A nemzetek újra meg akarják élni saját népi kultúrájukat, nemcsak látni, hanem használni is akarják azt. A vizuális-interkatív kultúrában divat, trend, hogy "megéljük", bőrünkön érezzük azt a világot, ahová tartozunk, vagy ahova tartozni szeretnénk.

A hungaricumok előzménye a nemzetközi trend alakulásából 1999-ben létrehozott Exkluzív Hungaricum Klub, amelyet négy, világszerte jól csengő vállalat hozott létre. A Herendi Porcelánmanufaktúra Rt, Pick Szeged Rt, Tokaji Kereskedőház Rt, Zwack Unicum Rt. a kezdeményezéshez 2003-ban csatlakozott a kiskunhalasi Halasi Csipke Alapítvány. A magyar tradícionális asztalikultúra egybefonódott az általuk előállított termékekkel. Ez egy kétségtelenül ötletes és hasznos kezdeményezés volt, de céljaik elsősorban marketing és üzleti szempontokat szolgáltak, amely akarva-akaratlanul mégiscsak ráirányította a külföld figyelmét Magyarország értékeire.

A kulturális örökségek védelme először az építészeti emlékekben, a műemlékvédelemben jelenik meg még a XX. század első felében. A védettségek köre az egyre erősödőbb iparosítás és a fejlődő világban bekövetkező népességrobbanás okozta környezetpusztítás következtében később a természetvédelemben is megjelenik. Sorra alakulnak a nemzeti parkok, tájvédelmi körzetek stb.

Az Európai Unióban a '80-as évek végétől jelentkezik az a törekvés, hogy az ipari tömegtermelés által kiszorított kézműves és hagyományos helyi termékeket is védelem alá helyezzék.

Minden rendszer alapvető törvényszerűsége, hogy saját jogi és morális keretei között a végletekig fejlődik, amíg el nem éri korlátait.

Az Európai Unió tagországai mára eljutottak oda, hogy a multinacionális termékek és az olcsó kínai és más helyettesítő anyagok, utánzatok (makói helyett kínai fokhagyma) özöne ellen pozitív diszkriminációval levédjék saját márkás helyi termékeiket, ezzel is őrizve önön eredetiségüket, múltjuknak fontos emlékeit.

Magyarország évszázados hagyományaihoz híven ebben a rendkívül fontos levédéses kérdésben is későn eszmélt, mondhatni lemaradt, a szemfülesebb országok vezetői elhúztak mellettünk. Így válhatott a magyar szürke marha italicummá, a pálinka cujka néven majdnem oláicummá, vagy a kürtöskalács "ősi" tót nemzeti eledellé!

A tót tokajská egy külön fejezet az "-icumok" sorában, hiszen itt területrablásról van szó, amikor egy évszázados hírnévnek örvendő terület északi csücskéből egy új állam számára lecsatolnak egy részt, de maguk a helyi termelők, a szőlőtermelési módok és borkészítési eljárások nem változnak. Ugyanakkor mégsem lehet egy tokaji tokajski, mert a név tokajiként, magyarként híresült el, és csak addig tokaji egy tokaji, amíg a Tokaj Borvidék hegyközségének rálátása, ellenőrzési joga van arra nézve, hogy mit "művelnek" egy adott szőlőbirtokon és lent a pincékben. Élezi a vitát a leválasztott terület parányi volta, mert ahhoz területbővítés gyanánt – "tóték", mint Kassa magyar városmagjához – hozzácsaptak egy Kosice méretarányú tót lakótelepet, ami már nagyobb az ősi területnél. Magyarán olyan földterületekkel növelték a lecsatolt Tokaji borvidéket, amely soha nem tartozott a borvidékhez. Furmányos, de alapjában véve egy szánalmas és végtelenül bosszantó hozzáállás "Szlovákiától".

Az alaptémához visszatérve, a magyar Országgyűlés megcsúszva, a 2008. évben fogadta el a hungaricumokról szóló törvényt. Azóta vármegyéről vármegyére összegyűjtötték a jellegzetes helyi termékeket mint esedékes és leendő hungaricumokat. A helyi hungaricumok felkutatása lehetőséget nyújt a hagyományok őrzésére, de emellett helyi, megyei vagy akár országos védettséget is kaphatnak a helyi termékek, készítőik pedig támogatást.

A pénz megjelenésénél ugrik a hal a vízbe! Természetesen kell a pénz, mert sajnos sok hungaricumot nemcsak azért kell levédetni, nehogy a tót atyafiak elorozzák, hanem azért is, nehogy eltűnjön, kivesszen, mert esetleg már gazdaságtalan a fenntartása vagy az előállítása.

Az emberiség életét a biológiai szükségletek és ösztönök vágya mellett a pénz már önmagában is mozgatja.

A múzeumokba lerakott népviseleti ruhákat is vágykeltő pirospozsgás arcú leányokkal propagálják, ugyanúgy ma már egyre ismertebbek azok a parasztgazdák, akik nem azért tartanak szürke marhát, mert, hú de mennyire versenyképes a piacon a hibrid fajtákkal szemben, hanem azért, mert jelentős támogatást (pénzt) kapnak érte. Mielőtt bárki rosszra gondolna! Nem egy nagy üzlet, de a kilátástalansággal küszködő magyar vidéken néhány ügyesebb és lelkesebb gazdának mindenesetre szép kis mellékjövedelem.

A probléma összetett. Ahogy a világörökségek esetében, úgy a hungaricumok esetében egyszerre van jelen a mindent elrontó, turisztikai bóvlivá silányító vagy éppen megmentő pénz, és egyszerre van jelen a számító haszonlesés, nemzeti irigykedés és a helyi butaság, nyegle közöny is. Magától értetődő, hogy ami egy külföldinek egzotikum, az a "helyieknek" mindennapi dolog, avítt, régi megszokás, ősi megélhetési életkényszer, ami felett eljárt az idő, túlhaladták az élelmiszeripari, műszaki vívmányok.

Egynéhány hungaricum esetében éppen a szegénység a megmentő! A cikta juh, ez az igazi sváb-német juhfajta Németországban a modernebb gazdálkodás következtében kiveszett, de Tolna megyében fennmaradt. A mangalica disznó esetében is a gazdasági értelemben "maradi" alföldi tanyavilág jelentette a túlélést. Utolsó példányait egy autóra toldott utánfutóval úgy szedték össze, mint a lomis cigányok. A hungaricumok esetében hasonlóan nagy veszély jelent nemcsak az elbitorlásuk, eltűnésük, hanem az átfestésük, elmagyartalanításuk is!

Erre az esetre kiváló példa Székesfehérvár Felsőváros tipikus hungaricumának a felsővárosi kacsafertálynak a példája.

Felsőváros esetében ugyanis nem a kacsafertály, hanem a libafertály lett felvéve a hungaricumi listára. Holott először is, aki sütött már libát, az nagyon jól tudja, hogy a ludat nem vágjuk fertályra, vagyis negyedre, mert az egy nagyobb állat, mint a kacsa, ezért túl nagy a tepsibe.

Libaleves, sült libacomb van! Libafertály nincs! Illetve lehet, hogy van libafertály a VII. kerületben, de a felsővároson biztos nem volt szokásban sohasem.

Véletlen tévesztés lenne az egész?

Nem valószínű, mert a felsővárosi kacsafertály városszerte ismert finomság, annak illata egykor az egész piacot betöltötte. A felsővárosi piacozó öregasszony pedig fogalom volt egykoron, olyan fogalom, mint a piaci kofa. A piacról a zörgős kofakocsit hazatoló felsővárosi fertályos asszonyok emlékére állított bronzszobor, amit egy jeles képviselőjükről, Boda Kati néniről Kocsis Balázs szobrászművész 2001-ben mintázott meg, mindenki előtt ismert az országban, aki járt már az országos szinten is mellőzött ősi magyar királyi városban.

Külön említést érdemelne, hogy a Géza nagyfejedelem által 972-ben alapított ezeréves Fehérváron található a török után berendezkedő Habsburg hatalom "múltmegsemmisítési" céllal elbontott, a föld színéről eltörölt Szent István alapította Koronázó Nagyboldogasszony Bazilika is.

A hungaricum témájához visszatérve kérdezném: ahol évszázadokig a sült fertálykacsa volt a fő ünnepi eledel, ott miért a más hasznosítású, zsidóknak termelt libát veszik fel a hungaricumok közé?

Hol voltak a helyi néprajzos szakemberek és a felsővárosról elszármazott magyar származású városi képviselők?

A téma hely szerint tehát Felsőváros! Ha jelzőket keresnék, úgyis mondhatnám: Székesfehérvár katolikus Debrecenje. Szent Sebestyénről elnevezett barokksárga kéttornyú templomának elhelyezkedése a Gatyaszárnak hívott területen, olyan büszkén áll, mint Debrecen város református nagytemploma. A városrész lakói egykor és ma is hasonlóképp nyakas parasztpolgárok voltak nagy kiterjedésű zsíros, fekete mezőföldi "fődekkel", nagy szőlőbirtokokkal az Öreghegyen, gazdag hagyományokkal, ételkészítési kultúrával.

A háború előtt a felsővárosiak látták el élelemmel az egész várost: a belvárosi német gyökerű polgárokat. A többnyire református alsóvárosi kispolgárokat, vasutasokat, munkásokat. A Fehérváron állomásozó jelentős számú katonaságot és az itt tanuló diákok tömegeit illetve a szintén nem jelentéktelen számú átutazók temérdek hadát.

Fő termékeik: kerti vetemények, füstölt húsáru, tej, túró, tejföl, vaj, fehér bor, savanyú káposzta, tojás és az omlós, forró kacsafertály!

A kacsafertály olyan ínyencség volt egykor a fehérvári piacon, mint a német turistáknak a Hortobágyon a '80-as években a gulyásleves. (A piactér helyén ma egy pláza uralkodik.)

"Igazi felsővárosi ünnep- és vendéglátás nem is múlhatott el kacsafertály nélkül! A felsővárosiak nagyon szeretik a finom fertályokat. Magyar vagy külföldi vendégek tiszteletére hagyományos felsővárosi kacsafertályt sütöttek a dinsztelt káposzta és krumplipüré mellé. Még a '70-es években is.

A helyi sajtó, a város képviselői mégis valami titokzatos, általam nem ismert okból a libafertályt nevezik meg Felsőváros jellegzetes örökségének. Az sem szúr szemet nekik, hogy Kati néni szobránál nem november 11-én, Márton lúdjának napjakor emlékeznek meg a kacsafertályos piacozó asszonyokról, hanem november 25-én, Katalin napkor, jó kacsazsíros-hagymás kenyérrel, forralt borral.

Az idősebb olvasók a tanúi annak (vagy cáfolják meg!), hogy nemcsak a Felsővároson, nemcsak a Mezőföldön, hanem az egész magyar nyelvterületen a kacsa vagy más tájakon a réce számított az elsőrendű víziszárnyasnak a paraszti udvarban, mert a kacsa gyorsabban nől, zsírosabb, ízletesebb a húsa, sárgább, szebb, illatosabb, finomabb a zsírja. A mája pedig isteni! Napjainkban talán az áthatóbb szaga és zsírosabb volta miatt a kacsa kevésbé kedvelt a szárazabb húsú libánál, de ez csupán egy mai jelenség. A régi paraszti világban épp ellenkezőleg, a jólétet és jómódot jelképezte a zsírral telt bödön ugyanúgy, mint ahogy a gazdagságot jelezte a teli góré és hatalmas trágyadomb is. A török idők utáni magyar világ egy kukorica (tengeri/törökbúza) termelés alapú világ volt. A kukorica takarmánytól lett szép sárga a tyúktojás, jó zsíros a mangalica, és lett szép nagy mája a kacsának. A libákat, úgymint a kacsákat kb. október közepétől szokták 3 hétig tömni. A liba egy legelő állat, a disznókkal szokták kihajtani vagy kisebb gyerekek őrködtek felettük az árokparton, kert végében. A lúdnak nagyobb mozgástérre van szüksége, a kacsákat viszont egy baromfiudvar sarkában is viszonylag szűk helyen is föl lehet nevelni, többek között ezért is volt az, hogy míg kacsát szinte mindenhol, minden évben, addig libát elvétve és főleg eladásra tartottak a magyar paraszti udvarokban. A "fősővárosi" Liszi Mari néni elmondása szerint: "Állandó vevőink, a zsidók, házhoz jöttek a libákért, nagyon sok libát adtunk el karácsony táján a libakofának, Mardiknének. Mardikné Pestre hordta piacra a 7-8 kg-os állatokat. Eladás előtt két-három alkalommal megtéptük, lábon megfosztottuk. Mindig hattunk maglibát, két tojót meg egy gúnárt." Továbbszaporításra. Tehát a magyarság a libákat elsősorban nem a húsuk evésére, hanem eladásra és a tollukért nevelték. Párnák, paplanok tollának cseréje évében vagy, ha gazda leányának kellett a pénz a hozományához, akkor tartották, mert kellett a pénz.

A zsidóság előszeretettel kereste, és jó pénzeket is képes volt megadni egy-egy termetesebb libáért, akiknek ez a szárnyas az ókor óta egyik kedvenc állatuk volt.

A talmud szerint: "Minden tilalmas ételnek meg van a maga kóser változata is!" A libahús a zsidók szerint ízében hasonlít a tilalmas disznóhús ízéhez, ezért kedvelték és szeretik ma is a zsidók a libát. A liba egy "tiszta állat", míg a sárba totyorgó, sáros tollú, a piszkos vizet is virityülő kacsa, valamint a sárban dagonyázó disznó fertelmes, piszkos állatok. Ámbár a disznóval ellentétben kacsát azért ehetnek a zsidók, de a liba számít azért elsőrendűnek, különösen a zsidó ünnepekkor!

A zsidóság szent étkezési szokását a Kásrut foglalja össze. Különösebben most nem kívánom boncolgatni. Mindenesetre a libakultusz az egész mediterráneumban és a rómaiaknak köszönhetően egész Galliában elterjedt. A rómaiak a kelta gallok Kr. e. 396-os itáliai hadjárata idején fogadták szívükbe a libákat, amikor a gallusok, miután feldúlták Itáliát majd egész Rómát, utolsó mentsvárként már csak az emberek és az istenek atyjaként tisztelt Jupiter istenség szent hegyét a Capitóliumot tartották. Az egyik éjszaka támadó gallok miatt felriadó állatok gágogásuk ricsajával felébresztették a római őrszemeket és megmentették a rómaikat a pusztulástól, ettől kezdve szent állatként tisztelték, a galloktól megszabadulva pedig szent ludakat tartottak Capitólium Jupiter templomában.

A "nagy" november 11-ei Márton-napi liba vagy lúdevő szokás és újborivó hagyomány Magyarországon egy az ezredforduló óta jelentkező nyugatról bejövő importünnep. Nálunk csak némely tájegységen volt komolyabban számontartva. Szent Márton pannóniai kultuszát ugyanis a XII. századtól hamar kiszorította Szent István és Szűz Mária (Boldogasszony) kultusza. Erdélyben, pedig főleg Szent László kultusza terjedt el.

Libaevő Márton-nap terjedése hasonlatos az amerikai eredetű Halloweenhez, és a már '90-es években hazánkban is divatossá vált, álszent Valentin-Bálint szeretet naphoz. Magyarországon mindegyikük jelenkori szokások, amelyeket a néprajztudomány felhasználásával üzleti- és politikai érdekek szolgálatában állnak.

Innen hívnám fel Felsőváros népét! Jobban kéne vigyázniuk nemzeti hagyományai(n)kra, mert a népeket elsősorban a szokásaik és hagyományaik iránti ragaszkodása tarthatja meg! Ezek védelmében hitelesen pedig csak azok állhatnak ki, akiknek az a saját népi örökségük.

Írásomat egy igazi "fősővárosi" piacozó asszony válaszával zárnám:

Hogy lesz olyan jó omlós a fősővárosi fertálykacsa?

"Értenyi kő hozzá, kedvesem!"

Kaszala Atilla
Székesfehérvár

Ugyanakkor egy fontos kiigazítást, vagy inkább kiegészítést tennék a cikkhez, mert véleményem szerint az nem lenne jó, ha ez a köztudatban hamisan rögzülne, és így ahelyett, hogy gazdagodnánk, szegényednénk egy hagyománnyal.

A cikk írója így fogalmaz:

"Libaevő Márton-nap terjedése hasonlatos az amerikai eredetű Halloweenhez, és a már '90-es években hazánkban is divatossá vált, álszent Valentin-Bálint szeretet naphoz. Magyarországon mindegyikük jelenkori szokások, amelyeket a néprajztudomány felhasználásával üzleti- és politikai érdekek szolgálatában állnak."

Ezzel szemben az igazság az, hogy a Márton-nap a régi paraszti világban nagyon fontos nap volt, a gazdálkodási év végét jelentette. Ezen a napon számoltak el a gazdasági cselédekkel, fizették ki a bérüket (pénzben illetve terményben). A nyáron felduzzadt libaállományt természetesen senki nem akarta átteleltetni (kivéve a továbbtenyésztésre szánt egyedeket), így a cselédeknek ráadás- vagy jutalomképpen gyakran adtak 1-1 libát a bérük mellé (dédanyám rám maradt háztartási könyveiben is rendszeresen szerepelnek hasonló tételek). Ők ezt általában meg is sütötték aznap, hiszen tartaniuk nem volt hol sem az élőállatot, sem a nyers húst. Amit nem ajándékoztak el, azt pedig levágták a gazdák maguknak, így Márton napon valóban sokan ettek libapecsenyét. A szokás később, a szerző által is említett külföldi hatások által megerősítve terjedt el a polgárság körében is.

A Márton-napi libaevés vallási eredetére (Szent Márton püspök legendájára) itt nem térnék ki, mivel egyrészt közismert, másrészt globálisan elterjedt, nem kizárólag magyar hagyomány. Fentieket pusztán azért írtam le, hogy világos legyen: ennek a napnak igenis vannak gyökerei a magyar néphagyományban, igaz, nem a cikkíró által elemzett városi, hanem kifejezetten a nagy tanyasi gazdaságok világában.