Néhány gondolat a legnagyobb magyar születésnapján
2008-09-21. 13:22
 Gróf Széchenyi István 1791. szeptember 21-én született Bécsben a Nemzeti Múzeumot alapító gróf Széchényi Ferenc és Festetics Julianna grófnő legkisebb gyermekeként. Arisztokrata ifjúként kiváló neveltetésben részesült, anyanyelvi szinten tudott németül, elsajátította az olasz, francia és az angol nyelvet, a kor közgazdaságtudományát, és beutazta egész Európát és Kis-Ázsiát.
Széchenyi a napóleoni háborúk idején katonai pályára lépett 1808-ban, majd 17 éven át maradt a huszárság kötelékében, 1826-ban fordított végleg hátat a katonai hivatásnak, Igazi, romantikus egyéniség volt. Naplójának tanúsága szerint évtizedekig kereste társadalmi szerepét, kételyek gyötörték hivatását illetően, megszállottan úszott, imádta a nőket, hol Amerikába kívánt kivándorolni, hol az 1821-29 között zajló görög szabadságharcban szándékozta – akárcsak Byron - az életét feláldozni, mivel az itthoni közállapotokat reményteleneknek és megjavíthatatlanoknak látta. (Na igen, Széchenyi már akkor tudott prófétaként valamit.)
A krisztusi kort elérve, 1825 táján felismerte igazi élethivatását: neki a nagy Parlag, az akkori Magyarország felvirágoztatásáért kell - minden életenergiáját fölélve - munkálkodnia, ahogyan a Stádium c. művében megfogalmazta: „az emberiségnek egy nemzetet megtartani,ez, és nem kevésb forog most kérdésben, s rajtunk áll ennek szerencsés eszközlése”. (Sajnos, 175 év után ma ugyanitt tartunk…). Széchenyi - mai politikus utódaitól eltérően - nemcsak retorikailag kívánta hazája javát szolgálni, hanem teljesen egyértelmű volt számára egyfelől a személyes példamutatás jelentősége, másfelől az sem volt számára kétséges, hogy – arisztokrataként - a kiváltságokhoz kötelezettségek is járulnak, tehát aki több jogot és vagyont, birtokot kapott örökül, annak többet is kell áldoznia a köz, a nemzet javára és boldogulására.
Hol van ez az életfilozófia a mai vezető réteg (Széchenyi korában még elitnek nevezték) gátlástalan harácsolásától, amely az állampolgárok bizalma alapján nyert közhatalmat a köz vagyonának ellopására használja fel, a gyarmatok lakóinak kilátástalan élethelyzetébe taszítva ezzel a magyar társadalom mintegy 2/3 részét! Széchenyi az 1825-27-es országgyűlésen indította dicsőséges történelmi pályafutását: birtokainak egy évi jövedelmét, 60 000 forintot ajánlott fel egy tudós társaság (Magyar Tudományos Akadémia) létrehozására, amely kezdeményezéshez más főrendek is csatlakoztak.
A későbbiekben a hazai modernizáció, a korszerű mezőgazdaság, ipar és infrastruktúra megteremtéséért a nagy gróf annyit tett, hogy azok felsorolásával oldalakat lehetne megtölteni, így a teljesség igénye nélkül csak néhányat említsünk. Széchenyi rendezte az első hazai lóversenyt, az al-dunai Vaskapu-szoros „megtisztításával”, vagyis a hatalmas sziklák fölrobbantásával a Fekete-tengerig hajózhatóvá tette a Dunát, Vásárhelyi Pállal együtt megkezdte a Tisza szabályozását, elindította a dunai, majd a balatoni gőzhajózást, a két névrokonnal, Tierny és Adam Clarkkal megépíttette az első állandó hidat a Dunán Pest és Buda között, a ma is álló Lánchidat, terjesztette a selyemhernyó tenyésztést hazánkban, fontos szerepe volt a magyarországi vasúti közlekedés megtervezésében, majd a Pest- Vác közötti első hazai vasútvonal 1846-ban történt megnyitásában stb.
A legnagyobb magyar mindemellett a reformkor legfőbb ideológusa, programadója is volt. Hármas, égbe nyúló piramisában (Arany János kifejezése), azaz a Hitel (1830), Világ (1831) és Stádium (1833) című műveiben fogalmazta meg a magyar polgári átalakulás programját. Ez utóbbiban a minden európai jogrendszer alapját jelentő római XII táblás törvények mintájára 12 törvényjavaslatot ajánl az országgyűlési követek figyelmébe, amelyek megalkotása elkerülhetetlenül fontos a hazai modernizációhoz és a polgári társadalom jogi kereteinek megteremtéséhez.
Széchenyi a közéleti kihívások elől sem hátrált meg. Bár súlyos kételyek gyötörték, mégis elvállalta a közlekedés- és közmunkaügyi miniszterséget gróf Batthyány Lajos első felelős magyar kormányában, amelyben a nagy rivális és politikai ellenfél, Kossuth Lajos a pénzügyminiszterséget töltötte be.
A kisnemesi származású, az első modern értelemben vett hazai újságot, a Pesti Hírlapot 1841-1844 között szerkesztő Kossuth hírlapírói, illetve politikusi tevékenységét a nemzet jövőjére nézve Széchenyi roppant veszedelmesnek tartotta. Azzal vádolta a reformellenzék ekkoriban már vezető politikusát, hogy az újságjában, illetve szónoklataiban megfogalmazottakkal felszítja a tömegek elégedetlenségét, szembefordítja a magyarsággal a nemzetiségeket, forradalomba viszi az országot, így háborút idéz elő a Habsburg-dinasztiával, illetve Ausztriával, végső soron pedig a nemzethalált készíti elő. Kettejük személyeskedéstől sem mentes viszonyát jól érzékelteti Széchenyi 1848. március 6-án, titkárának írott levelének következő részlete: „A kérdés csak az, mi érdemel több tekintetet: Lajosnak kímélése, vagy a hazának érdeke! Én azt hiszem itt volna ideje a francziákat utánozni. Nem abban, hogy a respublicát proclamáljuk (a köztársaságot kikiáltsuk), hogy mi is Lajosunkat segbe rúgjuk.” (A francia példa említésével Széchenyi Lajos Fülöp francia király trónfosztására céloz.)
A Batthyány-kormánynak valóban nem sikerült - minden ezirányú törekvése ellenére sem - elkerülnie a háborút Ausztriával, így Széchényi legsötétebb rémlátomásait látta valóra válni. Saját magát vádolta a bekövetkezett eseményekért, mert elindította a reformkorszakot, amelynek az ő értelmezésében szükségképpen háborúhoz kellett vezetnie, amely a nemzet pusztulását eredményezi majd. A felelősség súlya alatt Széchényi idegösszeroppanást kapott, így Görgen doktor Bécs mellett fekvő, döblingi elmegyógyintézetébe került. Soha többé nem tért vissza a hazai politikai küzdőtérre, igaz, erre a világosi katasztrófát követő sötét 50-es években, Haynau egyéves rémuralma, majd a Bach-korszak (1850-1859) idején nem is lett volna lehetősége. Egészségi állapota hamarosan helyreállt, ám Görgen doktor intézete egyfajta menedékhelyként szolgált számára.
A vélhetőleg Bach megrendelésére és instrukciói alapján készült, s benne a korszak eredményeit számba vevő Rückblick (Visszapillantás) című munkára válaszképpen megírta és Londonban 1859-ben névtelenül kiadatta Ein Blick (Egy pillantás) című röpiratát, amely maró szatírával átitatott válasz volt Bach – a gyurcsányi demagóg propagandától azért tisztes távolságban álló -kérkedő művére. Az Ein Blick szerzője büszkén vágja - egyebek között - Bach szemébe: „a vasutat az idő hozta, és nem ön, miniszter úr!”. A bécsi hatóságok sejtették az Ein Blick szerzőjének kilétét, Széchenyit zaklatni kezdték, házkutatások kezdődtek, majd azt is közölték vele, hogy megszűnt számára Görgen doktor intézete menedékhely lenni. Ezt követően 1860. április 7-ről 8-ára virradóan dördült el a végzetes lövés Döblingben…
Széchenyi a nemzeti politikai gondolkodás és közélet egyik legnagyobb és legtisztább alakja, igazi magyar szellemóriás. Élete legfőbb értelme és célja nemzete, hazája felemelése volt a provinciális elmaradottságból és igénytelenségből. Önzetlenül, magánvagyonából mai árfolyamon nézve százmilliókat áldozott a haza oltárán. A mai lumpenkompánia hitvallásával szemben hirdette, vallotta, hogy az „az akkor élsz, ha másért élsz” credójának szellemében a közt, a társadalom szellemi-anyagi javait nem megrövidíteni, hanem gyarapítani kell. Az arisztokráciának pedig egyfajta többlet kötelezettsége áll fenn a társadalom többi tagjával szemben.
Maga a szó is „legjobbakat” jelent, s ez gazdasági, politikai, szellemi-kulturális, valamint erkölcsi értelemben egyaránt értendő. A legnagyobb magyar is így értette, és ennek szellemében cselekedett szétválaszthatatlanul összekapcsolva saját személyes sorsát a nemzetével. Napjainkban, amikor gyarmati állapotában, egy politikailag és mentálisan egyaránt beszámíthatatlan miniszterelnök uralma, elmebeteg diktatúrája alatt sínylődik szeretett hazánk, nagyobb szükség van arra, hogy emlékezzünk gróf Széchenyi Istvánra, a legnagyobb magyarra, mint eddig bármikor az elmúlt 217 esztendőben.
Lipusz Zsolt |
