Erkel Ferenc (Barabás Miklós kőrajza, 1845)

Az édesanyján kívül a családjában szinte mindenki német származású volt, ám másokhoz hasonlóan Erkel is a magyar nemzet mellé állt. A Hunyadi László és a Bánk bán című történelmi operák áriáit, indulóit és zenekari részleteit a bemutatójuk óta máig szinte népdalként dúdolják a magyarok. Ifjú korában évekig élt Kolozsvárott, ahol barátja, Brassai Sámuel Bartókot és Kodályt jóval megelőzve hívta föl figyelmét a székely-magyar népdalokban rejlő hatalmas értékekre. Erkel a kiegyezés után magas állami kitüntetésekben részesült, ám élete utolsó negyed századára elhagyta a korábbi alkotói lendülete és lelkesedése. A budapesti Fiumei úti Nemzeti Sírkertben levő sírját Kallós Ede gyönyörű alkotása díszíti.

Erkel Ferenc német származásáról már a zeneszerző életében megkezdődött a vita. Voltak és vannak olyanok, akik az Erkel család által is terjesztett állítás szerinti holland eredet mellett kardoskodnak, ám a legvalószínűbbnek mégis a német származás tűnik. Német zenetörténeti lexikonok szerint Erkel Ferenc korábbi felmenői a mai Baden-Württenberg tartománybeli Freiburg városából, míg a közvetlen felmenői Pozsonyból kerültek a Békés vármegyei Németgyulára. Mindenesetre az elmúlt évszázadok folyamán több változáson is átment Erkel vezetéknév (a zeneszerző édesapja még Erklnek írta) legvalószínűbbnek tekinthető eredete a közép-felnémet Ergel, amelynek jelentése: szőlőszüretelő tál. Az Ergel később előbb Erkl-lé, majd Erkellé alakult. A holland származásáról szóló legenda persze tovább tartja magát, s elsősorban azok véleményét tükrözi, akik mindenáron szeretnék bebizonyítani, hogy a magyar nemzeti opera megteremtője minden volt, csak nem német. Hangsúlyozzuk, hogy kizárólag Erkel Ferenc apai ágáról beszélünk, hiszen az édesanyja, Ruttkay Klára Terézia tősgyökeres magyar volt.

Az Erkel Ferencet apai ágról hollandosítóktól többek között azt is megkérdezhetnénk, hogy zeneszerzőnk nagyapja és édesapja miért éppen Németgyulán (Deutsche-Jula), az 1734 és 1857 között még külön német közigazgatással rendelkező településen éltek, s nem pedig a Szent János árkának másik partján levő Magyargyulán? Az édesapja, Erkel József, a németgyulai német templom környékén elterülő Józsefváros iskolájában tanítóskodott, s gyermeke, Ferenc is itt kezdte elemi iskolai tanulmányait. Jóval később, 1836-ban ifjú komponistaként és karmesterként Erkel Ferenc a Pesti Városi Német Színház (Pester Städtliches Deutschen Theater) karnagya lett. Erkel Ferenc felesége, Adler Adél, Adler Györgynek, a kiegyezés előtti korszak neves zeneszerzőjének leánya szintén német volt, így aztán a hollandosítók ismét törhetik a fejüket, amikor a magyar zenetörténet kiválóságai, az Erkel-fiúk, Elek, László, Sándor és Gyula népi hovatartozásáról döntenek.

Erkel Ferenc német gyökerei természetesen mit sem változtatnak azon a tényen, hogy a magyar nemzeti opera megteremtője egyben a legszebb nemzeti imádságunk, a Himnusz zeneszerzője is volt. Mint ahogyan senki nem kívánja megkérdőjelezni az eredetileg szintén német Mosonyi Mihály, Liszt Ferenc, Munkácsy Mihály, Blaha Lujza, Jászai Mari, Ybl Miklós, Mindszenty József, vagy éppen Puskás Öcsi magyarságát. Ezt az életérzést, a hazai németség értékteremtő magyarrá válását híven kifejezi az Erkel Ferenc gyulai szülőházán olvasható vers is. Az 1910 novemberében, Erkel Ferenc születésének 100. évfordulóján leleplezett emléktábla versét a kommunisták idején szerkesztett Magyar Irodalmi Lexikon által nem is említett Nusztek-Székely Sándor író, költő és 1943-ig a budapesti ügyészség alelnöke költötte: „Mint a meséknek tündér KIS KIRÁLYA / Kinek mérhetetlen volt a gazdagsága: / Úgy lépted át ez áldott SZÜLŐHÁZNAK / Álmokat termő, gazdag küszöbét / S lelked trónjára magadhoz emelted / Hamupipőkét – A MAGYAR ZENÉT”.

Az álmokat termő németgyulai szülőház küszöbének átlépése után Erkel Ferenc útja előbb Nagyváradra, majd Erkel dédapja és nagyapja városába, a magyar és német kultúra egyik fellegvárába, Pozsonyba (Preßburg) vezetett. A magyar koronázóvárosban a bencés gimnáziumban folytatta a Váradon elkezdett tanulmányait, s zeneszerzői szárnypróbálgatásként itt alkotta meg első művét, a Litániát. A későbbi alkotói és előadói karakterének kialakulásában nagy hatással volt rá Bihari János és zenekarának többszöri, Liszt Ferenc egyszeri, 1823-as pozsonyi hangversenye, valamint az akkoriban Pozsonyban élő Klein Henrik, morvaországi születésű, jó nevű zeneszerző és tanár pedagógiai munkássága. Bihari Jánosnak, a kor virtuóz cigányprímásának előadásait hallgatva kezdett el érdeklődni Erkel az akkor igen népszerű és a magyar nemzeti érzést kifejező verbunkos muzsika iránt, amelyet később szinte minden magyar témájú alkotásába beleszőtt.

Erkel Ferenc 1828 elejétől kezdve hat esztendőn keresztül a magyar világ nyugati végéről, Pozsonyból a keletibb Kolozsvárra költözött. Erdély fővárosában élt, tanult, alkotott, vezényelt és hangversenyezett. A magyar opera megteremtése egyértelműen Kolozsvárhoz köthető, amit annak köszönhetünk, hogy Bécstől tisztes távolságra az ottani magyar érzelmű arisztokrácia igen fontosnak tartotta a magyar nyelvű színjátszás ügyét. Erkel a kincses városban ilyen légkörben nem csak tanult, hanem értékes barátságokat is kötött, így például a bécsi születésű, akkoriban Bethlen Farkas grófnál házi tanítóskodó Heinisch József zeneszerzővel, a Mátyás király választása című opera szerzőjével és Ruzitska Józseffel, a Béla futása című, az első magyar operának tartott mű komponistájával.

De nemcsak zeneművészekkel ismerkedett meg Kolozsvárott, hanem az utolsó magyar polihisztornak mondott Brassai Sámuellel, akinek egyben zenetanára is volt. Brassai, a korabeli kolozsvári zenei élet főszervezője arra ösztönzi a nálánál tizenegy esztendővel fiatalabb barátját, Erkel Ferencet, hogy szerzeményeinek nemzetibbé és gazdagabbá tétele érdekében minél jobban ismerje meg a székely-magyar népzenét. Később, már ünnepelt zeneszerzőként erről Erkel így nyilatkozik: „Ami vagyok, azt mind a Kolozsváron töltött éveimnek köszönhetem. Ott műveltem ki magam zongoraművésznek, ott tanultam legtöbbet, ott lelkesítettek, ott kötötték lelkemre a magyar zene felvirágoztatásának ügyét, és ott telt meg szívem a szebbnél szebb magyar-székely népdalok árjával, melytől nem tudtam többé szabadulni.”, fogalmazta meg Erkel Ferenc, mintegy kilencven évvel Bartók Béla és Kodály Zoltán előtt a magyar népzene fontosságáról alkotott véleményét.

Erkel Ferenc, amint fentebb már említettük, Kolozsvárról - és egy rövidebb felvidéki tartózkodásról - Pest-Budára visszatérve 1836-37-ben a Pesti Városi Német Színház karnagya volt, ám előtte, 1835-ben az akkor megnyílt Budai Magyar Színjátszó Társulatnál is hasonló művészeti tevékenységet folytatott. A budai magyar és a pesti német színháznál azonban nem sokáig volt, mert 1838-ban átszerződött, pontosabban áthívták az 1837 augusztusában megnyílt, előbb Pesti Magyar Színháznak, majd 1840-től Nemzeti Színháznak nevezett intézményhez, ahol az első karmester művészeti tevékenységével bízták meg. A német színházban szerzett tapasztalataival Erkel a magyar nyelv, színjátszás és a nemzeti ébredés terén fontos mérföldkőnek számító Pesti Magyar Színházban mindjárt átszervezi és kibővíti a zenekart, ő maga állítja össze a magas színvonalú repertoárt. Közben, 1835 novemberében zongoraművészként a színházban Magyarországon bemutatja Frederic Chopin e-mol zongoraversenyét.

Első operáját, amely egyben az első magyar nemzeti opera is, a Dugonics András drámája nyomán komponált Bátori Máriát 1940 augusztusában mutatta be a Pesti Nemzeti Színház, amelyet ezen esemény alkalmával kereszteltek át Nemzeti Színházra. Az első, igazán nagy közönség- és szakmai sikert aratott, máig népszerű magyar történelmi operája azonban az 1844 januárjában színre vitt Hunyadi László. Az 1844-es esztendő hozta el Erkel és a magyarság számára a Kölcsey Ferenc versét megzenésítő Himnuszt.

Erkel Ferenc életművének csúcsát, a Katona József drámája alapján, Egressy Béni szövegkönyvére írt Bánk bán című operát 1861-ben a szerző vezényletével mutatták be a Nemzeti Színházban. A magyar nemzeti érzést és a mindenkori elnyomók elleni elszántságot erősítő alkotást megszólaltató zenekarban kap szerepet első alkalommal a jellegzetesen magyar hangszernek számító cimbalom. Az opera leghíresebb, a Hazám, hazám címet viselő áriája az 1861-es bemutató óta a magyar nép ajkán szinte népdallá nemesült, sokan földolgozták, legutóbb például a Kárpátia nevű rockzenekar is. A Bánk bán bemutatója után Erkel írt még operákat, mint például a Sarolta, Dózsa György, Brankovics György és az István király címűt, ám ezek meg sem közelítették a Katona József tragédiája nyomán komponált alkotás sikerét.

Erkel Ferenc a Bánk bán bemutatója után igen nagy népszerűségnek örvendett Magyarország-szerte. Aradon 1867-ben, a kiegyezés esztendejében megalakult az Országos Daláregyesület, amely természetesen az akkor már ünnepelt zeneszerzőt választotta meg országos karnagyává. A zeneszerző 1867-ben a bécsi udvartól megkapta a Ferenc József-rend lovagkeresztjét. 1873-ban újabb megtiszteltetés éri, kinevezik a Nemzeti Színház ideiglenes igazgatójává, ám alig egy esztendő múlva lemond erről a posztjáról. Utolsó operáját, az István királyt eredetileg a Magyar Királyi Operaház 1884-es megnyitójára szánta, de nem készült el vele, pontosabban maga a mester már sosem fejezte be, hanem az elkészült vázlatok alapján a fia, Erkel Gyula öntötte végleges formába ezt a művet, amelyet végül is 1885. március 14-én, a nemzeti ünnep előestéjén láthatta először az Operaház közönsége. Erkel Ferencet az 1884-ben megnyílt Operahát főzeneigazgatójává nevezték ki.

Erkel Ferenc az Operaház megnyitása utáni időszakban már nem nagyon komponált, ám 1888 decemberében, karnagyi működésének ötven éves jubileuma alkalmából a hazai zenei élet mégis nagy tisztelettel és pompával ünnepelte a Pesti Vigadó hangversenytermében. Az ünnepélyes alkalom szónoka Jókai Mór volt, s a zeneszerzőnek átnyújtották a Vaskorona-rend kitüntetést. Két esztendő múlva, 1890-ben adott még egy hangversenyt, de ezután egyre inkább visszavonult a nyilvánosságtól.

Erkel Ferenc életének 83. esztendejében, 1893. június 15-én hunyt el utolsó földi lakhelyén, a pesti Király utca 84. szám alatti lakásán. A magyar nemzeti opera megteremtőjét, Himnuszunk zeneköltőjét három nappal a halála után, június 18-án fölravatalozták az Operaház előcsarnokában, majd végig a mai Andrássy úton, Nagykörúton és Rákóczi úton hatalmas gyászoló tömeg kísérte utolsó útjára a Kerepesi úti temetőbe, ahol a Himnusz hangjai mellett helyezték örök nyugalomra. Sírjára később Kallós Ede szobrászművész faragott méltó emléket.

Hering József – Kuruc.info