Egyre távolabb kerülünk a társadalmi békétől.

Sokkoló kép a falon.

Nézem ezt a fájdalmas rémületet. Ezek az egymásnak feszülő ibériai lények, akik ősszel felfalják egymást, a polgárháborúnak, mint természettörténeti jelenségnek az álszent pátoszát testesítik meg. Undorító szörnyek kannibalizmusának képében, két torz erő végső összecsapása villan elő, akik civilizált evőeszközökkel a kezükben álmatagon, de mégis szakszerűen szeletelik, „kanalazzák” szét egymást. Az emberevő lidérces monstrumot, a testcsonkokon felmeredő iszonyatos konstrukciót mintegy betetőzi az oszlásnak indult zilált emberfej, félelmetesen eltorzult, fájdalmas grimasszal az arcán. A két „ibériai lény” irracionális alakja egyetlen szétfolyó, lecsüngő, képlékeny masszává olvad össze. Nincs arcuk, elrohadt. Aszott fülekkel éktelenített, elnyújtott, torzan deformált fejük egymásba folyik. Iszonyúak a kezek is, a természetellenesen sovány, petyhüdt, mégis ragadozó módjára szorító, pénzsóvár ujjakkal. A késpenge holt csillogása szinte belehasít a kietlen sziklás tájba. Az „ibériaiak” kezében lévő tárgyak egymás kínzásának, végső megsemmisítésének sajátosan drámai szimbólumai. Önmagát felzabáló rémálom, mereven összeránduló halálgörcs ez a lidérces pillanat. Salvadore Dali univerzális zsenialitása megérzett valamit. Szörnyű látomása hat hónappal a spanyol polgárháború kitörése előtt, vagyis 1936. július 18-a előtt készült el, örök elrettentésül és örök tanulságul az egész emberi faj számára.

Sokkoló valóság az utcákon.

Hullámzik a tömeg. Az erővágó széthasítja a tiltakozás szimbolikus láncait. Aztán a hideg fémlemezzel burkolt furgonban felrakják a bilincset. Zajos zötykölődéssel távolodunk a vaskordonnal körbezárt alkotmánytól. Rákóczi, Kossuth és Bibó szelleme messzire kerül. Odabenn gyorsan rabosítanak. Lekerül mindenkiről a cipőfűző és derékszíj, pórázon tartva vonulunk a földalatti cellákba. Vasajtó, rács, műfény, apró résen beáramló áporodott levegő. Kopott fehér falakon, bekarcolt üzeneteken szidják a kormányt. A két koszos fapriccsen bevésett intelem: EZ GYURCSÁNY ÁGYA! Odakinn zaj, cellaajtó csapódás, elhaló beszédfoszlány. Lassan megtelik a legalsó szint békés tüntetőkkel, magyar zászlót lobogtató, magyar érzelmű, ártatlan emberekkel. Később csend lesz, nyugalom. Megáll az idő. Elmúlik a gyűlölet is. Egy politikai fogoly sohasem magányos. Előveszem útravalónak szánt könyvem, olvasom Krassó börtönverseit. Aztán valami furcsa érzés kerít hatalmába. Régi márciusok emlékei kavarognak fel bennem. Hihetetlenül erősnek érzem magam. Szabad vagyok megint, akár az égen keringő könnyed madár. Hazatalálok. Hazatalálok ebben a szerencsétlen, börtönbe zárt, rabosított országba. Mert ez itt az én hazám, bármilyen furcsa is most ez a megrendült haza. Innen bezárva, innen a föld alól, innen vastag vasrácsokon keresztül látható leginkább, ez az elrettentő kinti valóság. Az, ahol rendőrsorfalak brutális falanxában akad fenn a magatehetetlenül szánalmas, tolókocsis bénaság. Maga a megfélemlített és gettóba zárt nemzeti akarat.

Gőgös és szemellenzős baloldal.

Retusált lendülettel tör előre megint Gyurcsány. Hosszú kényszerpihenő után ismét itt van közöttünk. Ismét öntelten, pökhendin és ostobán irányítani kívánja a kibicsaklott közbeszédet. Szembenézés helyett bátran leköpi saját kommunista múltját és gyűlölt politikai ellenfelei önérzetét. Gátlástalanul manipulál. Nagy Imre bátor reform-kommunista örököseként akar feltűnést kelteni, ám csak zavarodott és beteglelkű Kádár-epigon marad. Egy szánalomra méltatlan simlis, egy grafomán hazudozó. Hatalmas népszerűségvesztése ellenére, közvetlen környezetével együtt önhitt, gőgös és esztelen. Reformok dicsfényében áltatja önmagát, miközben fontos társadalmi érdekek és csoportok folyamatos kizsigerelésével rohan a semmibe. (Hatalmi játszmája közepén még koalíciós partnerét is megpróbálja mohón megosztani és bekebelezni!) Csalfa glória közepén nem akarja észrevenni, hogy megdicsőült diktátori rögeszméi nem távolba mutató gazdasági ésszerűségen, hanem törvénytelen megnyomorításokon és pénzbehajtásokon alapulnak. Beteges magabiztosságának oka, a hitelezők töretlen /?/ bizalma. Azt érzékeli, hogy tankok helyett itt vannak mögötte a bankok! Azt gondolja, hogy a késő kádárista kapcsolati tőke és a parancsuralomhoz szoktatott karhatalomi erőszak megvédi az egyre növekvő népharagtól. Zsugorodó média-pártja abban bízik, hogy az összeterelt és feldühített jobboldal szekértábora együttes roham esetén fennakad a rendőrállami erőszakon. A csapda készen áll. A „független” szakértőkből álló Gönczöl-jelentés szinte előkészíti Gyurcsány számára a demokratikus köntösbe bújtatott, „alkotmányos diktatúrát”. A ki- és bejárási tilalmat, a rendészeti szükségállapotot, ahol a tüntetések helyszínének és időpontjának korlátozásával eljöhet a mennyei béke tere és műveleti ideje. A jelentés szerint növelni kell a biztonságot nyújtó kétharmados törvények arányát, a rendőri csapaterőt, a tömegoszlatás és kényszerítő eszközök hatékonyságát. Mert értse meg végre mindenki, hogy „jogszerű” karhatalmi brutalitás ellenében az utcákon nem váltható le a gyurcsányi furmányos diktatúra! Fogja fel mindenki, hogy nincs és nem is lesz semmiféle közkegyelem, megegyezés! Itt nem lehet szó nemzeti megbékélésről. (Ahogyan azt a 168 órában legutóbb megjelent Vásárhelyi Mária által jegyzett cikk félelmetesen feltárja: -Végleg eljött a végső összecsapás és leszámolás ideje.) Vagy az ódivatú, poros és magyarkodó keresztény középosztály marad fenn, marad életben, vagy a modern és haladó, baloldali internacionalista értékrend. Már nincs arany középút, már nincs megalkuvás! Az ellenfelet megsemmisítő végső harc elkezdődött és hamarosan véget ér.

Háborúra uszító liberálisok.

A gazdasági háttérhatalmakkal megtámogatott magyarországi megszálló rezsim, és annak harcias ultraliberális körei most azt hiszik –akárcsak 1919, 1948, 1956 megtorlásai során-, hogy minden kül- és belpolitikai eszköz a kezükben van, amely a nemzetállam végleges felszámolásához elvezethet, amely eltüntetheti az erőtlennek hitt, megroppantott nemzeti identitást. Nem véletlen ez a nyílt polgárháborús logika. Láthatóan kegyetlenül és megszállott hevülettel támadják az oktatás, a kultúra és az egészségügy testi-lelki területein a mentálisan megroppant és kivéreztetett közösségek utolsó védvonalait. Ez a magyar állam ellen irányuló, hadüzenet nélküli agresszív belháború tudatosan rombolja a védekezésre kényszerülő nemzetközösséget, tovább szűkíti és korlátozza az alkotmányt, védelmezi a csalásokon alapuló választójogot, a korrupt pártfinanszírozást és az erőszakszervezeteket, vagyis magához öleli szinte az összes átmentett pártállami kiváltságot. Ebben a végső támadásban, az arrogáns hatalmi garnitúra saját szájíze szerint értelmezi a demokrácia, a kapitalizmus, a liberalizmus és az emberi jogok ismérveit és követelményeit, miközben mindössze saját kiváltságainak megvédésére összpontosítja a pártállami intézmények /fedőszervek/ szolgalelkű bürokratáit. Ezekből –a kizárólag elitvédő törvényekkel körülbástyázott hadállásokból-, támadják aztán a gyülekezés és szólásszabadság alapjogát, a magyar történelmi jelképeket, és általánosságban az egész jobboldalinak vagy nemzetinek nevezett politikai ellenzéket. A végső áldozat nem lehet más, mint a bűnösnek kikiáltott és elpusztításra ítélt magyar történelmi középosztály! Balliberális harci indulók közepette így lesz „náci zászló” az Árpádházi történelmi lobogóból, így „huligánfasiszta” a békés tüntetőből, így „csőcselékorgia” a tiltakozó tömegből, így „szarszagú nemzeti vizelde” a parlament előtti Kossuth térből. Így nevezhető büntetlenül a Gyurcsány-kormány távozását követelő, hónapok óta tartó, széleskörű nemzeti kezdeményezés az „emberiség legaljának”, a „társadalom selejtjének” és „félszázaléknyi söpredéknek”. A szélsőséges liberálisok ügyesen használják a kezükben lévő, gyűlöletre szakosodott médiát. A felfokozott politikai hisztériakeltéssel nem akarhatnak mást, mint aktív ellenségképekkel életben tartani és összeterelni saját szekértáboraikat. Ebben az erősen túldramatizált helyzetben, a verbális és utcai csatározásokat felnagyítják egy permanens polgárháború víziójaként, ahol egyfajta megtervezett és aljas háborús pszichózissal megfélemlítik, és egyúttal sakkban tartják a nyugalomra és rendre vágyakozó lakosságot. A hatalom sáncai mögé behúzódó szélsőséges erők végső soron nem tesznek mást, mint provokatív szándékkal, tervszerűen előkészítenek egy számukra kedvező, véres társadalmi összecsapást.

Kiteljesedő belső válság jelei a jobboldalon.

A kényelmes parlamenti ellenzék és annak enervált vezéralakja eközben tanácstalan. Nem képvisel erőt és jövőképet, nyilvánvaló politikai taktika és félelem okán nem erőlteti egy gyors hatalomváltás kicsikarásának lehetőségét. Jelenleg szintén gyáva médiapártként kihasználja elbizonytalanodott és megosztott, ám kényszerűségből időről időre mégis hozzácsapódó szavazóbázisát. Egykori párton belüli szabadelvű harcostársaival szemben, a radikalizálódó közvélemény egyre inkább behúzza Orbánt -mint dédelgetett spirituális vezetőt-, egy irracionális világ felé /a szimbolikus politizálás mezőjébe/, ahol már jól látható, hogy saját vallásának megtört áldozata, esetleg bálványozott aprószentje lehet mindössze. Külső körülmények és párton belüli ellenfelei hatására, felülről ismét megosztja, visszaépíti -miközben személyesen ellenőrzi-, az általa lerombolt régebbi politikai struktúrát. Hallgatólagosan erősíti ugyan a KDNP és a most alakuló Kisgazdapárt látszólagos szuverenitását, mialatt a már beszippantott egykori MIÉP-es értelmiség mellett, a háttérben magához láncolni igyekszik a Jobbik fiatal radikálisait. Orbán jelenlegi hiteltelen radikalizmusa és szövetségi politikája akár eredményes is lehetne, ha megmaradhatna a partnerpártok teljes önállósága, ha működhetne a jobboldalon a kritikus és racionális kisebbségi vélemény és akarat, amely demokratizálná, és egyben hatékonnyá tehetné a több síkon szerveződő politikai gépezetet. A Fidesz azonban –akárcsak az eltorzult magyar pártok többsége-, egyfajta betegesen felülről vezérelt gazdasági társulás, bezárkózó, bolsevik típusú hitbizomány, amely nem enged teret az alulról vagy kívülről megfogalmazott szellemi és politikai megújulásnak. A Fidesz és Orbán most végleg foglya lett önmagának! Nem tud semmit kamatoztatni a kormányzó szocialisták ámokfutásából. A legnagyobb ellenzéki párt vezetőjének fejére most hullik vissza az „egy a tábor, egy a zászló” károsan centralizált diktátuma, amely elmarta maga mellől a sokszínű, kreatív küzdőtársakat. Ha valódi demokrataként korábban elengedte volna szövetségesei kezeit, ha a 2006-os választások alkalmával engedte volna felnőni, és parlamentbe bekerülni azt az új és hiteles radikális generációt, amely most kitartóan tüntet a megszorítások ellen, nos akkor most megmaradhatna a racionális politika szakterületein. Az erőszakosan összedarált, belső kényszerektől szétfeszülő jobboldal azonban teljesen védtelen és kiszolgáltatott a polgárháborús hisztériakeltéssel szemben. A Brüsszelben meglapuló néppárti képviselők nem voltak képesek felrázni az európai közvéleményt a rendőrállami brutalitásokkal szemben. Nem tudták megakadályozni a posztkommunista karhatalom uniós pénzeken való felszerelését sem. Az elmúlt közel két évtized során a Fidesz nem tudott létrehozni egy olyan hatékony és sikeres emberjogvédő szervezetet, mint például a civil kezdeményezésre létrejött Nemzeti Jogvédő Iroda. De tőkeerős civil alapítványok hiányában vergődik a polgári oldal sajtója is, akárcsak a hiteles és többrétegű nemzeti érdekvédelem. Így a Fidesz mindössze gyorsan kifulladó, felszínes média-akciókkal kísérletezhet. Akár 2002-ben, a valódi rendszerváltást beteljesítő hatalmas tömegtüntetésen, ahol aztán mindenki szétszéledt. Akár az MTV székháza előtt, ahol ígéretet tett az igazságos médiaegyensúly megteremtésére, amiből aztán nem lett semmi. Akár a nagyszerű polgári körös mozgalom meghirdetése során, ami később szánalmas, szavazatgyűjtő párt-csicskává silányult. Akár a kormánynak adott ultimátum kihirdetése alkalmával, ami gyorsan nevetségessé vált. Akár a Kossuth téri ellen-színpad felállításával, és a golyózáporban elmondott semmitmondó 56-os orbáni beszéd kapcsán, amikor gyáván és végleg cserbenhagyta a megvert tüntetőket. Végül most, a látványos kordonbontás során, ami akár végleg leültethette volna az országos tiltakozást. Jól látható, hogy önös pártérdekein túl a Fidesz nem tud, és nem akar semmit következetesen végigvinni kirakat-politizálása során! Mára a bukott „elit” részeként csapdahelyzetbe szorult, ahonnan a képviselők mandátumának visszaadása jelentheti csak az egyetlen alkotmányos kitörést, az egyetlen morális megtisztulást.

Taktika és stílusváltás az utcákon.

Miközben az ellenséges balliberális média egyre fokozódó hisztériával ecseteli a március 15-i fegyveres felkelés vízióját, és az országházat erőszakkal megostromló csőcselékről szóló rémhíreket -a legvégső véres konfrontációt-, addig a rendőrállam apparátusa nyers politikai felhatalmazás keretében továbbépíti elnyomó és megtorló intézményeit. Megerősítik a törvényhozás körüli kordont, a jogellenes „műveleti területet”, uniós pénzeken korszerű eszközökkel felszerelik az államvédelmet, gyorsítják a fegyveres kiképzést, nemzetbiztonsági eszközökkel lehallgatják és követik a másként gondolkozókat. Ezzel mintegy politikai, jogi és „erkölcsi” felhatalmazást adnak az illegális Gyurcsány-kormányt milliárdokért védelmező erőszakos karhatalmistáknak. Lassan lopakodva visszatérnek a kommunista diktatúra népelnyomó módszerei. A tüntetők azonban meglepően gyorsan tanulnak a magyar történelemből. Regulárisan szervezett fegyveres túlerő ellen nem összetömörülve, hanem erőiket szétszórva, kiscsoportokba szerveződve, sokszor váratlanul lépnek fel. Akár Árpádházi királyaink a tatárok ellen, akár Mátyás a törökök ellen vagy akár Bem tábornok erdélyi offenzívája során a behatoló orosz hadak ellen. A leleményes magyar tüntetők egyelőre kikerülik a nyílt összeütközést az erőszakra éhes, brutális karhatalommal szemben. Helyette inkább szétszóródva, lassan, de tömegesen felégetik a „gyurcsányi reformok” pénzügyi és morális hátországát. (A tömeges demonstrációk iszonyatos módon lekötik, és anyagilag ellehetetlenítik a népnyúzó apparátust!) Szerte az országban, naponta egyszerre több helyen, több időpontban jelentenek be kisszámú gyülekezést és tiltakozást azok a szervezett csoportok, amelyek számaránya mára eléri a negyvenezer főt. A Magyar Nemzetben megjelent Schmidt-levél eközben elindított egy újabb meglepő folyamatot, melynek során az egyelőre még „hideg polgárháború” elérte a politikusok intim szféráját is. A politikai garnitúra védett közszereplőit igen érzékenyen érintette személyes adataik nyilvánosságra hozatala, ezért a tüntető csoportok előszeretettel gyakorolnak nyomást a posztkommunista rezsim kiszolgálóinak magánéletére. Jelenleg tiltakozó csoportok jelennek meg házaik előtt, de nem kizárt, hogy hamarosan magánéletük minden apró részlete (mobilszám, bankszámla, ingatlan, gépkocsi rendszám, baráti kör, életviteli szokások, fogyasztási szokások, stb.) felkerül a világhálón bujkáló oldalakra. Az internetes hadviselés várhatóan kiteljesedik. A tüntetők saját védelmükben már most is mindent archiválnak, gőzerővel folyik a rezsim elleni adat-, kép-, és információk begyűjtése. Az egyre szervezettebb nemzeti ellenállást megvalósító csoportok 2007 tavaszán meghirdették békés tavaszi hadjáratukat, amellyel elsősorban az antidemokratikus Gyurcsány-rezsim mielőbbi trónfosztását kívánják elérni. Nyomásgyakorló szándékaikat nem kizárólag csak az utcákon folytatják. Ügyesek, leleményesek és szemtelenek lesznek akár Ludas Matyi, aki háromszor vett elégtételt a gőgös Döbrögin. A posztkommunista hatalommal ellentétben a nemzeti ellenállás bátor tagjainak nem érdeke a polgárháborús erőszak, „mindössze” valódi demokráciát, szabadságot és igazságosságot akarnak!

Molnár Tamás, ügyvivő, Magyar Október Mozgalom