- Október 23-a előzményeként Alexandr Kirov hadtörténész, foglalkozott a „Volna", magyarul „Hullám" fedőnevű karhatalmi tervvel. Ezt 1956 júliusában, augusztusában a poznani események hatására készítették a szovjet csapatok. Eszerint, ha Magyarországon is rendszerellenes tüntetések kezdődnének, a szovjet csapatok is részt vesznek a megmozdulás felszámolásában. Az volt a terv, hogy a szovjetek egy hadosztállyal lezárják az osztrák határt, egy hadosztállyal Budapestre vonulnak, ahol passzív objektumvédelemmel segítik az aktív harctevékenységet folytató magyar államvédelmi csapatok harcát. Október 23-ról 24-re ennek a tervnek a végrehajtása kezdődött el Magyarországon. Hamarosan módosult a terv, mert rájöttek, hogy a magyar államvédelem képtelen felszámolni a felkelést, így ez a feladat a szovjetekre marad.

- Nem, ennek nincs semmi nyoma.

- A karhatalmi tervek szerint a helyszínen lévő parancsnokoknak jogában állt megválasztani a megmozdulás felszámolásának módját, beleértve a fegyverhasználatot is. A politika szabad kezet adott nekik arra, hogy lőjenek.

- Igen, ezért lövethetett Budapesten a rádió épületénél is Fehér József államvédelmi őrnagy, aki szabadon dönthetett arról, mikor nyittat tüzet a karhatalmistáival a fegyvertelenül tüntető tömegre. Ezt végül este 8-9 óra közt tette meg. A politika nem korlátozta a fegyverhasználatot, azonban az erőszak hatására a magyarok ahelyett, hogy visszavonultak volna, és beszüntették volna a tüntetést, fegyveres harcot kezdtek a hatalom ellen. Az események pár óra alatt példátlan fordulatot vettek. A fegyveres ellenállás megkezdéséig tüntetés zajlott, a fegyveres ellenállás megkezdésétől a szovjet csapatok bevetéséig felkelés, hiszen ekkor a magyar hatalom alkalmazott erőszakot, a szovjet csapatok megjelenésétől pedig már felkelés és szabadságharc jellege lett az eseményeknek.

A harc megkezdésének talán genetikai okai is voltak, de ennek eldöntése nem az én feladatom. A magyarok mindenesetre nem úgy működtek, ahogy '53-ban a kelet-németek, akik ellen szintén véres erőszakot alkalmaztak, és ezzel a tüntetés szintjén meg tudták állítani a folyamatokat. Nem történt fegyveres felkelés. Poznanban már más volt a helyzet, ott fegyverhez jutottak a tüntetők, és egy napig harcoltak is. Végül a lengyel belügyi alakulatok fojtották vérbe a felkelést. Itt már megtapasztalta a szovjet és magyar politikai vezetés, hogy tüntetésből akár fegyveres felkelés is lehet. Pontosan ez történt Budapesten, ahol az emberek nem szaladtak el, hanem spontán módon fegyvereket kértek és kaptak az oda kivezényelt katonáktól. A katonák egy része szembesülve az erőszakkal átállt, hiszen a karhatalmisták, ahogy akkor nevezték őket, a „kék-ávósok", rájuk és a kivezényelt rendőrökre is lőttek a rádióból. Ezután egyre nőtt az elszántság az ellenállásra. Amikor a szovjet csapatok megjelentek, már nem volt kérdés, hogy a magyarok harcolni fognak, még ha túl sok remény nem is volt arra, hogy a forradalom győztes lesz. Az emberek meg akarták mutatni, hogy nem lehet velünk büntetlenül azt csinálni, amit akarnak.

- A felkelés főleg Budapestre koncentrálódott, bár kisebb fegyveres harcok voltak vidéken is. Budapesten kétezerötszáz és ötezer közé tehető a felkelők létszáma, szemben a kezdetben mintegy harmincezer fős vegyes magyar-szovjet katonai erővel.

- Mert egy felkelés nem olyan, hogy a harcosok egy-egy összecsapás után napokat várnak arra, hogy újra útjukba akadjon az ellenség, hanem mozognak. Keresték az ellenséget, és ahol szovjet csapatok vagy magyar karhatalmi erők mozogtak, ott azonnal támadtak. Ezért sokkal nagyobbnak látszott a létszám, mint volt valójában.

- A felkelők összetétele rendkívül heterogén volt, és a csoportokban nagyon nagy volt a fluktuáció.
A veszteségek, illetve a megtorlás adataiból azt a következtetést vontuk le, hogy az első időszakban a tüntetők és felkelők összetétele hasonlított. Sokan egyetemisták, fiatalok, akik ott vonultak 23-án, majd vállalták a fegyveres harcot is. Utána azonban ez a réteg fokozatosan elmaradt, kivéve az orvostanhallgatókat, akik hivatásukat gyakorolva sebesülteket láttak el, mentették az emberéletet, függetlenül attól, hogy szovjet vagy magyar sérültekről volt-e szó. Az egyetemisták helyét a munkásság vette át, köztük is sok volt az egyre fiatalabb. Ma azonban már tudjuk, hogy október 27-én, majd 28-án nem a tizenhét-tizennyolc éves korosztály volt a fegyveres felkelés főereje, hanem mindvégig jelentős és meghatározó maradt a középkorúak aránya is.
Vagy­is a közhiedelemmel ellentétben nem csak a gyerekek billentették a győzelem felé a mérleget.

- Politikai szempontból mindenféleképpen. Katonai értelemben is, hiszen a szovjet vezetés és a szovjet hadsereg kudarcot vallott Budapesten. A szovjet csapatok dezorganizálódtak. Ahogy a lakossággal kapcsolatba kerültek, kiderült számukra, hogy ezek a felkelők, tüntetők nem fasiszták, amint ezt a tisztjeik mondták, hanem munkásemberek, akik megelégelték a diktatúrát, és változtatásokat akarnak. Sok helyen barátkozás kezdődött a szovjet csapatok és a tüntetők között. Ezért a szovjet haderőnek ki kellett vonulnia Budapestről, hogy rendezze sorait. Kutatásaim szerint legalább harminc-harmincöt szovjet katonát saját tisztjeik végeztek ki. Kirov kutatásai alapján tudjuk, hogy egy tiszt ellen, aki minden különösebb ok nélkül, fegyelmezési célból kivégezte saját katonáját, vizsgálatot indítottak. Bebizonyosodott, hogy nem volt oka arra, hogy helyben agyonlője a katonáját. Megbüntették, öt nap szobafogságot kapott.

- Nehéz ezt megállapítani, hogy ki halt meg ezekben a napokban fegyveres felkelőként vagy civilként, hiszen a golyó nem válogat. Sokan haltak meg úgy, hogy a harcok körzetében belőttek a lakásukba, sokszor ok nélkül, mert a támadók féltek, így mindenkire lőttek, aki él és mozog. Összességében Budapesten közel kétezer fő, vidéken további mintegy ötszázötven ember halt meg, ehhez jött a megtorlás során kivégzett közel kétszázharminc személy.

- Ez így nem pontos, mert Aprót nem aznap reggel, hanem a sortüzet követően nevezték ki a Katonai Bizottság vezetőjévé. A sortüzek elrendelésére a hatalomnak egyébként is csak általánosságban volt hatása. Azonban a Kossuth téri sortűz borzalmaival szembesülve a politika válaszúthoz érkezett. Dönthetett volna úgy, hogy átértékeli az eseményeket - amint azt 26-án a pártvezetésbe két nappal előbb bevont Donáth Ferenc és Losonczi Géza javasolta -, és tűzszünetet hirdet, visszavonja az erőszakszervezeteket az emberi élet védelmében. A politikai vezetés azonban épp ellenkezőleg, teljhatalmat adott Apró Antalnak, hogy ha kell, ugyanolyan módszerekkel, ahogy a Kossuth téren történt, számolják fel a megmozdulásokat. A sortüzek története mutatja, hogy a hatalom és az erőszakszervezetek fogékonyak voltak erre, és kész voltak védtelen emberekre is tüzet nyitni, továbbá kérték újabb szovjet csapatok Budapestre rendelését is. Vagyis a hatalmas áldozat sem bírta jobb belátásra a politikát. Igaz, a katonai bizottság szándékai ellenére nem tudott oly mértékben hatni a forradalom alatti történésekre, hogy minden egyes fegyverhasználatért az általános felelősség körén túl őket lehessen felelőssé tenni.

- Nem. A szovjet csapatok valóban az indokoltnál nagyobb, esztelen pusztítást okoztak, különösen Budapest egyes körzeteiben. A november 4-én és 5-én végrehajtott tüzérségi tűzcsapások a VIII., valamint a IX. kerület háztömbjeiben nagyon jelentős anyagi kárt okoztak, de ez nem hasonlítható össze a Budapest ostroma közben elszenvedett károkkal.

- Egyrészt ki akarták köszörülni a csorbát, a kudarcot, hogy ki kellett vonulniuk Budapestről. A szovjetek be akarták bizonyítani, hogy ennek oka az ellenállás nagysága volt. Amikor a vezető parancsnokok végigmentek Budapest romos utcáin, demonstrálták, hogy hatalmas ellenállást kellett leküzdeniük, és az első menetben emiatt volt sikertelen.

- A szocialista világrendszer történetében ilyen mérvű pusztítást egyetlen város sem szenvedett. Az 1968-as bevonulás során - bár Prágában is voltak kisebb harcok - a város ennyire nem pusztult el.
A károk mértéke is azt bizonyítja, hogy 1956-ban háború zajlott két szocialista ország között. A szovjet támadást Budapesten irányító Malasenko, akkori ezredes leírja emlékirataiban, hogy a szovjet katonák nagy része, amit tett Budapesten, a második világháború folytatásaként élte meg. Szemben mindenféle varsói szerződés-mázzal, internacionalista segítségnyújtással, úgy vélték, ütni kell egyet azon az országon, amely a hitleri Németország oldalán a Szovjetunióra támadt. Konyev marsall november 4-ei hadiparancsában azt írja, hogy ezt az országot kell elfoglalni, megszállni, ellenőrzés alatt tartani, ennek az országnak a hadseregét kell lefegyverezni, szétkergetni. Csak november 4-én közel hetven magyar katonát, katonatisztet, fegyverteleneket fogtak el és végeztek ki helyben. Azért, mert haza akartak menni egy hídon, mert kikergették őket a laktanyából a szovjet csapatok. Már 1956 nyarán azt mondta Hruscsov, hogy Magyarország esetében minden eszköz felhasználható az ország megtartása érdekében. Ez a veszély csak a Varsói Szerződés megszűnésével múlt el végleg.

- A szovjet csapatok tevékenységét ma sem lehet kutatni, mivel zárolták a podolszki levéltárban található iratokat. Utoljára egy Alexandr Kirov nevű hadtörténész írt ezek alapján egy doktori értekezést, még a kilencvenes évek elején. Kirov a tudományos fokozatot megkapta, de a dolgozat túl jól sikerült: házkutatást tartottak nála, elvitték az összes fénymásolatot, dokumentumot, és - mivel katona volt - kirúgták a hadseregből.

- Miután megszületett Magyarországon az igazságtételi törvény, és az orosz vezetés úgy döntött, hogy nem szolgáltatja ki háborús bűnösként volt katonáit a nemzetközi bíróságoknak, ezért zárolták ezeket az iratokat, így nem lehet kutatni az orosz katonai levéltárakban. Feltehetőleg van oka a zárolásnak, hiszen ha csak a november 4-ei tömeges kivégzéseket veszem alapul, biztosan vannak még életben olyan tisztek, akik bizonyíthatóan bíróság elé állíthatók emberiség elleni és háborús bűncselekmények elkövetése miatt.