Zsidó történészek elismerik: szervezett volt a palesztinok elleni népirtás
2008-03-01. 11:38

Február 8-án este Brüsszelben tartott előadást Dominique Vidal, a világszerte terjesztett Le monde diplomatique című havi folyóirat munkatársa, hogy beszámoljon legújabb, Párizsban megjelent kötetéről, amelynek témája az izraeli „új történészek” és a palesztinok ellen irányuló etnikai tisztogatás.

„Új történészeknek” keresztelte el a szakma azon izraeli történészeket, akik szakítva az eddigi mítoszokkal, beleértve a hazájukat „önként” elhagyó palesztinok mítoszát, levéltári anyagokra támaszkodva tárták fel, hogy a palesztinokat kész tervek alapján űzték ki hazájukból. Az etnikai tisztogatásban – amelyet a palesztinok nakbának, katasztrófának neveznek – nagyon sokan elpusztultak.
 
A téma rendkívül kényes, mondta a termet „csordultig” megtöltő hallgatóságának  a francia újságíró, ugyanis az etnikai tisztogatás  dokumentált feltárásából logikusan következik, hogy az akkor elűzött palesztinoknak joguk van visszatérniük szülőhazájukba.
 
Vidal az új történészek közül kiemelte Ilan Pappét, akinek a szülei Németországból menekültek Izraelbe a harmincas években. Pappe nemrégiben hagyta el izraeli katedráját, és azóta az Egyesült Királyságban tanít, ugyanis az ellene folyó hajsza már lehetetlenné tette munkáját.
 
2006 októberében jelentette meg először The Ethnic Cleansing of Palestine (Etnikai tisztogatás Palesztinában) című könyvét, amely – mondta Vidal – francia fordításban a márciusi párizsi Könyvszalon alkalmával jelenik meg.
 
Ilan Pappe kötete tavaly papírkötésben több kiadást ért meg az Egyesült Államokban, és nemzetközi sikere mind hangosabbá válik, amit nyilván felerősítenek a gázai események.
 
Mint ilyenkor szinte bevett szokás, Pappét dühödt ellenfelei nem érveivel birkóztak,  hanem ad-hominem (személyét célba vevő) rágalmakkal árasztották el, egyebek között sarlatánnak és kommunistának nevezve.
 
Aki ismeri a jelenlegi magyar könyvkiadás „tűréshatárait”, annak nyilván sokat mond, hogy az Európa könyvkiadónál Izrael – Palesztina címmel kiadott könyvben, a szerző, Mario Vargas Llosa, aki Peruban jobboldali elnökjelölt is volt, teljes másfél oldalon át dicséri Pappét az „új történészekről” írt könyvrészletben, ezzel a felütéssel: „De inkább csak Ilan Pappe történésszel akarok foglalkozni, azzal az izraelivel, aki legtovább jutott a szembenállásban, és aki a legelszántabb harcot vívja hazája politikai és akadémiai rendszere ellen”.
 
Később azt írja, mozgalom indult, hogy az Oxfordban végzett Pappét távolítsák el katedrájáról, „ez azonban nem járt sikerrel, bizonyára az egyetemek világában élvezett nemzetközi támogatás miatt, mert igen nagy tekintélynek örvend Pappe mind Európában, mind pedig az Egyesült Államokban.” Ennyit a „kommunista sarlatánról”.
 
Idén lesz 60 éve Izrael állam alapításának. És a Nakbának, a katasztrófának, amely 1948-ban érte el csúcspontját: az év februárjában, vagyis még mielőtt az arabok elindították a „látszatháborút”, már 300 ezer palesztint elűztek  hazájából.
 
E „látszatháborúnak” Pappe külön fejezetet szentel, amelyben bemutatja, hogy szintén ellentétben a köré épített mítosszal, az arab uralkodók és vezetők a zsidó politikusokkal kötött, színfalak mögötti egyezséggel igencsak korlátozott, tessék-lássék háborút viseltek Izrael ellen a „palesztinok megsegítésére”, holott pusztán saját érdekeiket vették figyelembe, miközben alattvalóik felháborodása alól akarták kihúzni a szőnyeget.
 
Pappe azt állítja, az egykori tények ismerete nélkül sem a mai Izrael, sem annak törekvései, sem pedig a mai Gázai-övezet és Ciszjordánia eseményei nem érthetők meg.
 
A történész kötete az etnikai tisztogatás elfogadott, tudományos meghatározását alkalmazza a palesztinok esetére is és úgy érvel, hogy mivel a világ szemében – beleértve az amerikai külügyminisztériumot és az Egyesült Nemzetek Szervezetét – az etnikai tisztogatás emberiség elleni bűntett, a korabeli és mai izraeli „palesztin-politikára” is így kell tekinteni.
 
A kötet három fő forrásra támaszkodik. A kilencvenes években hozzáférhetővé vált izraeli katonai levéltárakra, a korábbi levéltári anyagok újraolvasására és, harmadsorban, a palesztin orális történelmi tárak anyagára.
 
Pappe könyvének előszavában már bemutatja azt, hogy a palesztinok kitisztogatása nem egyfajta elkapkodott, véletlenszerű cselekedet eredménye,  hanem pontosan, de titokban lefektetett terveké, amelynek végső formáját, a „D” („Dalet”) változatot 1948. március 10-én „11 veterán cionista vezető fiatal zsidó tiszttel együtt” dolgozták ki. A terv végrehajtása után az őshonos palesztin lakosság több mint felét, mintegy 800 ezer embert űztek el otthonából. 531 falut romboltak le és tizenegy városrészt ürítettek ki.
 
Az 1947 decemberében megkezdett etnikai tisztogatásban a cionista mozgalom vezetőjétől, David Ben Guriontól, a zsidó állam alapítójától és első miniszterelnökétől kezdve részt vett számos miniszterelnök, beleértve a „humánus” Jichak Rabint is. A „Mandátum” időszak kezdetén a palesztin lakosság aránya 90 százalék volt, majd ez kétharmados többségre csökkent, később pedig palesztin kisebbséghez vezetett.
 
A „D” terv közvetlen elődje, a „C” terv már a következő lépéseket rögzítette: „a palesztin politikai vezetés megölése; a palesztin lázítók és pénzügyi támogatóik megölése; a zsidók ellen fellépő palesztinok megölése; a fontosabb palesztin tisztségviselők megölése; a palesztin közlekedési- és szállítási rendszer megkárosítása; a palesztin életforma forrásainak megkárosítása, úgy mint a kutaké, malmoké, stb.; olyan közeli palesztin falvak megtámadása, amelyek valószínűleg részt vesznek jövőbeni támadásokban; palesztin klubok, kávéházak, találkozóhelyek, stb. megtámadása.”
 
Az 1948 májusában megkezdődött arab-izraeli háborúról is gondosan ápolt mítoszokat oszlat szét a szerző. Elsősorban azt, hogy egy rosszul felszerelt, szorongatott izraeli haderő Dávidként szállt szembe és győzte le az arab Góliátot. E helyett „az újonnan megalakult izraeli hadsereg az ország kommunista pártjának segítségével jelentős nehézfegyverzet-szállítmányt kapott Csehszlovákiából és a Szovjetunióból, míg az arab reguláris haderők néhány, saját nehézfegyvereiket hozták a csatába. A harc néhány hetét követően az izraeli toborzás olyan hatékonnyá vált, hogy a nyár végére a hadsereg létszáma nyolcvanezresre duzzadt. Az arab reguláris haderő létszáma sohasem emelkedett 50 000 fölé és ezen kívül a britek – fő fegyverellátójuk – leálltak a fegyverszállítással.”
 
Ezzel egy időben „a zsidó közösség vezetői nyilvánosan a végpusztulást festették fel, és a közvéleményt egy ’második holokauszt’ eljövetelére figyelmeztették. Egymás között azonban ilyeneket sohasem mondtak.”
 
Pappe megdöbbentő szorgalommal és részletességgel tárja fel a földdel egyenlővé tett palesztin falvak és városrészek megsemmisítésének történetét. A Haifában lakó arabokkal például így bántak el: „Mivel a zsidó telepesek csak az elmúlt évtizedekben érkeztek, házaikat a hegyek magasabb részeire építették. Így azután az arab negyedek fölött éltek és könnyen vehették őket akna- és golyótűz alá. December óta gyakran megtették ezt. A megfélemlítés más eszközeit is felhasználták: a zsidó csapatok robbanóanyaggal teli hordókat és acélgömböket gurítottak az arab lakónegyedekre, majd pedig üzemanyaggal kevert olajat öntöttek az utakra, és azt meggyújtották. Ahogyan a rémült palesztinok kirohantak otthonaikból, hogy megpróbálják eloltani a tűzfolyamokat, géppuskatűz fogadta őket. Ahol pedig a két közösség még mindig kapcsolatban állt egymással, ott a titkosszolgálat kocsikat hozott palesztin garázsokba javításra, de azokat előtte robbanóanyaggal és robbantószerkezetekkel rakták tele és így aratták a halált és a káoszt”.
 
A festői Lifta falura pedig így köszöntött 1947. december 28-a: „A Hagana célpontja az egyik kávéház volt. A géppisztolyokkal felfegyverkezett zsidók tűz alá vették a kávéházat, míg a Stern banda tagjai egy közeli buszt állítottak meg, és össze-vissza tüzeltek rá.”
A Hagana félkatonai szervezet, míg a Stern banda szélsőséges terrorszervezet volt, amelyet a negyvenes években a későbbi miniszterelnök, Menachem Begin vezetett.
 
A dátumra itt is érdemes ügyelni: jóval az arabok „váratlan és indokolatlan” támadása előtti időpontról van szó.
 
Közben lázasan folytak a fegyverfejlesztések. Mint a palesztin házakat különösen gyorsan és hatékonyan meggyújtó lángszóróé. De szorgalmasan fejlesztették a biológiai fegyvereket is, mégpedig Efraim Kacir, a későbbi izraeli elnök irányításával. Ez a csapat elsősorban olyan fegyvert akart létrehozni, amely megvakítja az embereket. Kacir ezt jelentette Ben-Gurionnnak: „Állatokkal kísérletezünk. Az állatok nem múltak ki (csak megvakultak). 20 kiló anyagot tudunk előállítani naponta.” Júniusban Kacír azt javasolta, hogy a fegyvereket próbálják ki embereken.
 
A terv arról is szólt, hogy a palesztin falvak lakóit először meg kell fosztani emberi tulajdonságaiktól, hogy azután a likvidálás és elűzés „legitim célpontjaivá” váljanak.
 
A palesztinok emlékezetében leginkább  Dír Jasszin falu sorsa vésődött be. Az ódon falu 1948. április 9-i elpusztításáról az akkor 12 éves, a mészárlást csodával határos módon túlélt Fahim Zajdan így mondta el: „Egymás után vittek ki bennünket. Lelőttek egy öreget és amikor egyik lánya sírni kezdett, őt is lelőtték. Majd Muhamed bátyámat szólították, akit előttünk lőtték le. Amikor édesanyám kiabált és fölé hajolt, kishúgomat, Hudrát karjaiban tartva, őket is lelőtték.”
 
Pappe a tisztogatást elkövető főbűnösök saját szavait idézi rájuk az általa kikutatott dokumentumokból, mint ahogyan teszi azt Mordeháj Makleffel, az izraeli hadsereg későbbi első emberének parancsával: „Öljetek meg annyi arabot, amennyivel találkoztok; gyújtsatok fel minden gyúlékony tárgyat; robbantsatok fel minden kaput.”
 
„Kútmérgezésre” is sor került: a  Nemzetközi Vöröskereszt jelentette, hogy a Haifa városában váratlanul kitört tífuszjárvány egyetlen oka az lehetett, hogy tífuszbaktériummal fertőzték meg a várost vízzel ellátó Kabri-forrásokat.
 
A történész felteszi a kérdést, vajon „három évvel a holokauszt után mire gondoltok azok a zsidók, akik látták e nyomorultak karavánját”?
 
Hogy mit gondoltak vezető izraeli politikusok róluk később is, arra nem egy helyen utal Pappe, például Rafal Eitan vezérkari főnök 1976-os kijelentését idézve, amely szerint a palesztinok „svábbogarak”. Róluk – pontosabban azon részükről, akik a Gáza-övezetben laknak – írja a szerző, hogy „a bombázás történelmének leghosszabb ideig voltak az áldozatai: 1948-tól a mai napig.”
 
Pappe foglalkozik a szent- és imahelyek elpusztítására való reagálásban tapasztalható kettős mércével is. Míg egy zsinagóga falán megjelenő falfirka is hatalmas felháborodást és dühöt vált ki, a palesztin kegyhelyekre ugyanez egyáltalában nem vonatkozik.
 
Néhány példa: Majdalban és Kiszarija falvakban a mecseteket vendéglőkké alakították. A Beersheba-i mecsetet bolttá.  Ajn Hod mecsetjét bárrá alakították át. Az Ajn al-Zajtunban lévő mecsetet tejgazdaság részévé tették. A Hittin mecsetet – annak épületét a szájhagyomány szerint Szala al-Din építtette 1187-ben a keresztesek fölött aratott győzelme emlékére – először szöges dróttal kerítették el, majd pedig az épület köveit a szomszédos kibbuc lakói hordták el.

A földdel egyenlővé tett Ajn Gazal palesztin falu még álló mecsetjét 2002-ben gyújtották fel. Bajszan Araba’in nevű mecsetje 2004-ben lett gyújtogatók áldozata. A jaffai Haszan beik mecsetre rendszeresen köveket dobálnak, és egy alkalommal egy olyan disznófejet hajítottak az udvarába, amelyre a próféta nevét írták. 2003-ban a Zarughara-i al-Szalam („Béke”) mecsetet bulldózerezték le.
 
A zsidó állam még a flórával is politizál. A palesztin falvak gyökerestül eltávolított olajfái helyére a helytől idegen ciprus- és fenyőfákat telepítenek oda, hogy az ország „európai” kinézetű legyen. De olykor szinte csodák is történnek. Amikor az elpusztított palesztin Mujajdial elhajtott lakói közül néhány sok-sok évvel később ellátogattak falujukba, azt látták, hogy az odaültetett fenyőfák kettéhasadtak, és a széttört törzs közepén olajfák törtek elő „az ötvenhat évvel korábban odaültetett idegen flórával dacolva”.
 
Az Izrael erőd címet kapott zárófejezet mottójául Pappe Arnon Soffernek, a Haifa Egyetem földrajztanárának a Jerusalem Post című lap 2004. május 10-i számában megjelent írásából vett idézetet választotta: „Ha élve akarunk maradni, akkor ölni, ölni és ölni kell. Minden nap... Ha nem ölünk, nem létezünk majd”.
 
Pappe magisztrális könyvének végén azt a nézetét hangoztatja, hogy Izrael csak úgy kerülheti el a jövőben egyre súlyosbodó és véres, katasztrófába torkoló konfliktusait, ha a világ többi államához hasonlóan megszűnik „zsidó államnak” lenni: az elűzött palesztinok hazatérhetnek ősi földjükre, és ott éppen úgy élvezhetik demokratikus jogaikat – beleértve a szavazáshoz való jogot – mint a földkerekség bármely más, demokratikus államában.

(Lovas István – Magyar Nemzet)

Kapcsolódó: Zsidók: tengerbe lőni a palesztinokat