Olvasónk megkésett márc. 15-ei beszámolója és előremutató gondolatai
2008-03-27. 19:12

Tisztelt Szerkesztőség!

Gondolom, hogy bizonyára kismillió március 15-i élménybeszámolót kaptak, én mégis megírom, mert sajnos az ember ezeket az élményeket nem oszthatja meg csak úgy a környezetével, ha nem akar feltétlenül rendőrségi-bírósági eljárásokat a nyakába venni. Ugyanakkor fontosnak érzem, hogy minél többen halljanak róla, hogy mi is történt március idusán az utcákon, és nem kevés gondolatom is van a történtekkel kapcsolatban.

Még előre bocsátanám, hogy alapvetően idegen tőlem az erőszak, s ez az egyik legfőbb oka annak, hogy kimegyek az utcára. Nem lehet ugyanis tétlenül nézni, hogy egy törpe kisebbség erőszakot tesz az országon. Jó pár éve sejtjük, tudni véljük, hogy nagyjából mi folyik itt nálunk, de 2006 ősze óta elvileg az egész ország tudja! És mégsem történik gyakorlatilag semmi! Sőt! Egyesek a mostani népszavazás sikerét ünnepelgetik, mintha ezzel az aranykor hajnala virradt volna a nemzet egészére, miközben lényegi kérdésben semmi előrelépés nem történt!

Az első dolog, amire szeretném felhívni mindenki figyelmét, hogy a „randalírozó csőcselék” a Blahán a rendezvény elején egy szempillantás alatt elnémult és lekapta a fejfedőjét, mikor – minden konferálás nélkül – felhangoztak a Himnusz első hangjai.

A második, hogy szerintem is hosszú volt a rendezvény, nekem sem tetszett minden zene és gondolat, ami elhangzott, de fel sem merült bennem, hogy elmenjek. Arra feltétlenül jó a hosszú rendezvény, hogy csak az maradjon ott, aki komolyan gondolja. Az én véleményem szerint aki elment korábban, annak kifogása lehet, de mentsége nem.

Kicsit sajnáltam, hogy a vonuló tömegben voltak olyanok, akik nem hallgattak Gyurira, aki indulás előtt azt mondta: „Mert természetesen mi nem fogunk semmifélét kezdeményezni, soha nem szoktunk, mindig ők támadnak miránk!” Ehhez képest videókon is jól láthatóan, már a József körúton megdobálták a rendőrkisbuszt, és a Mária utcai gáztámadást megelőzően is repültek petárdák a rendőrcsicskák felé, egyébként számomra teljesen értelmezhetetlen módon össze-vissza. Megmondom őszintén, hogy ezt én fölöslegesnek érzem. Attól, azt hiszem, nem kell tartanunk, hogy az ellenség ne támadna meg minket. Viszont így simán rá lehet fogni, hogy a tüntető felvonulás elveszítette békés jellegét – habár vagy 1500 emberből 10-20 ha csinálta a „balhét”.

Félreértés ne essék, nem akarok kényeskedni, és nem akarok jó szándékú embereket leszólni, abszolút meg tudom érteni azt a hazafit, akinek 2006 ősze óta forr a vére, és mindenáron rá akar támadni a magyarverő, szemkilövő, majd az egymást a bíróságokon tisztára mosó, rendőrruhába bújtatott államvédelmi verőlegényekre. De azt gondolom, hogy éles helyzetekben igenis fontos a fegyelem: amíg úgy megyünk az utcára, hogy majd mindenki azt csinál, ami éppen eszébe jut és jól esik neki, addig tuti, hogy nem fogunk eredményt elérni.

Amint azt mindenki tudja, a Mária utcában kaptunk egy-két töltetnyi gázt. Sokfelől hallottam, hogy nagyon erős. Igaz. Nem igen lehet állni, az embernek tele lesz pár pillanatra mindene vele. Kicsit odébb megy az ember ilyenkor, pislog egy kicsit, és 1-2 perc alatt elég jól rendbe lehet jönni. (Szerintem ebből az a lényeg, hogy ne akarjunk barikádharcra berendezkedni, mert az ellenség fegyverei az ellen kiválóak. Sokkal kevésbé tudnak mit kezdeni a mozgó tömeggel: ennek rendre megpróbálják útját állni, és szétkergetni. Ennek a módszernek az értelméről annyit, hogy ezzel sikerült az ÁVH-nak megbénítania a város forgalmát órákra a Kuruc.info hídblokádja kapcsán.)

Ahogy tisztult a látásunk, a környezetemben rögtön a zászlót kerestük, és követtük. A Baross utcában, a emlékeim szerint a Fazekas gimnáziumnál megállt a zászló, míg szemben velünk gyűltek a rendetlenség őrei. Sokan zsongtuk körül a zászlóst, hogy most erre, vagy arra menjünk. A válasz rövid volt és tömör: „Azt nem én döntöm el”.

Végül az első kis utcába fordultunk, a Hock János utcába (vagy a Szűz utcába – nem vagyok egész biztos benne). Sokan fanyalogtak, hogy nem akarnak kis utcába menni, mert ott megreked a gáz. El tudom képzelni, hogy tulajdonképpen ezért maradt le a társaság egy része – nem tudom. Szerintem sajnálhatja, aki így döntött, mert a legjobból maradt ki.

Amikor az utcában készenlétiekkel találtuk magunkat szembe, egy pillanatra megtorpant a társaság. Többen felkiáltottunk azonban, hogy csak páran vannak, mi több százan, nem mernek megállítani bennünket. És valóban: ahogy az eleje nekilendült, azok hanyatt-homlok menekültek.

Amire itt szeretném felhívni az ún. rendőrök figyelmét: akik ott voltatok a kis utcákban, ti tudjátok, hogy 15-én még azok voltunk hangosabbak, akik azt kiabáltuk: hagyd futni, már menekül! Ne higgyétek, hogy ez mindig így lesz, mert semmivel sem szolgáltatok rá! Ti nem voltatok tekintettel senkire 2006 őszén! Ti ártatlan magyarokat vertetek véresre, csak mert túlerőben voltatok akkor, és azóta is csak egymást mentitek, nincs köztetek senki, aki akár csak bocsánatot kérne a gazemberségért, vagy elmondaná, kiket is rejtett az álarc egy-egy esetben. Ezzel egyre mélyebbre ássátok magatok a bűn dagonyájában! Jól gondoljátok meg, mit cselekszetek eztán, mert nem biztos, hogy legközelebb nem „Felhúzzuk őket lámpavasra!”-társaság lesz a hangosabb!

Mielőtt kiértünk volna az Üllőire, még egy kisbusznyi rendőr menekült el előlünk. Az Üllői úton megállt a zászló, hogy bevárjuk a végét. Ekkor szomorúan tapasztaltuk, hogy már korántsem vagyunk annyian, mint pl. én gondoltam volna. Nagyságrendileg talán százan-százötvenen lehettünk. A gyülekező rendőrök felé megint megindultunk, azoknak megint nem volt sok választásuk: hátráltak. De a „rohamok” közül erre emlékszem a legkevésbé, ugyanis ekkor én voltam az egyik, aki a zászlót segítettem visszatenni a rúdra. (Talán ha nem esett volna le ilyenkor a zászló, szervezettebben mozoghattunk volna.)

Megint a kis utcák felé vettük az irányt, békésen beszélgetve vonultunk végig Ferencváros utcáin. A Ferenc körútra kiérve megint magányos rendőrségi furgont találtunk. Ezeknek becsületére legyen mondva, felsorakoztak velünk szemben. Aztán meggondolták magukat, és menekülőre fogták, miután hazafiak megkínálták őket egy-két kóka-kólával. Egyikőjüket pár pillanatra elválasztotta a többiektől a lángtenger, de őt is futni hagytuk. Mondjuk a koktélok nélkül sem hiszem hogy megállíthattak volna minket.

Ezután a Tompa utca-Knezich utca útvonalon kijutottunk a Rádayra. Én itt mondtam búcsút a bajtársaknak, de azt hiszem, ezután már feloszlott rögtönzött gerillacsapatunk, mert a zászló a Ferenc körút után már nem lebbent a magasba. Mindenkinek köszönöm, aki akkor ott helyt állt a „láthatatlanok” csapatában, felemelő érzés volt veletek lenni az ünnepi estén. Amerre mi jártunk, ott a hatalom embereinek kellett rettegniük.

A többieknek meg tanácsolom, hogyha alkalom adódik, akkor szedjék a lábukat, nehogy lemaradjanak! Én minden eddiginél inkább megbizonyosodtam: hogyha sokan vagyunk, és láthatóan elszántak, akkor nincs szükség erőszakra!

És még valami azoknak, akik vevők a fideszes „érvekre”: gondolkozzanak el azon, hogyha ez a társaság törni-zúzni, rombolni, gyújtogatni akart volna, miközben keresztülment a VIII. és IX. kerületen anélkül, hogy számottevő ellenállásba ütközött volna, nagyságrendileg mekkora kárt tudott volna okozni?

(Olvasónktól)