Mintha Csipkerózsika világa volna: mozdulatlannak tűnik körülötte a világ. A szél se lebben, madár se rebben. Csak a kerítésnél látszanak lábnyomok. Furcsa módon nem a kapuknál: azokon amúgy is súlyos lakat van. Se őr, se beléptető. Az egyik fa elem van kitörve: a lehajló ágak félig takarják. A réstől keskeny ösvény kanyarog a fenyőkkel, díszcserjékkel takart épületekhez. Indulnánk az ajtó felé, de tévút: az ajtó zárva, elmegyünk hát a teraszra hevenyészetten kirakott napágyak mellett, a félig hóba süppedő, odavetett kerti szerszámok mellett, s egy betört üvegtáblájú óriási ablaknál látszik: valakik itt járkálnak ki s be, nyomukban törmelék, szemét és üvegszilánk…

Mielőtt azonban félrelebbentenénk a félig letépett függönyt, a garázs felé fordulunk. A lefeszített ajtón bekukkantunk: katonás rendben sorakoznak a földre fektetett szaniterek: WC-kagylók, mosdók, szappantartók, radiátorok…

Újabb kanyar, s egy oldalajtón – zárja nincs, csak a szél játszhat vele – bejutunk egy hajdan talán szolgálati lakásba, amiből később apartmant varázsoltak. A sarokban vaskályha, még csöve sincs. A radiátoroknak csak hűlt helyük, a fürdő szétbarmolt lomtár, a kisszobában kacatok, ruhának sem nevezhető koszos, szakadt rongyok és valami pokróc a még ép ágyon. A nagyobbik szobában lefeszegetve a falról minden, a függöny tépve lóg, az ágy széttörve, ép bútor sehol. Pedig valaki bevackolta magát ide: tanúk a szétdobált sörös dobozok, némi ételmaradék…

Hát, mielőbb el innen, és nézzük a hajdan elegánsnak számító fogadóteret! Oda az előbb kihagyott művészbejárón, a betört ablaktáblán át lehet belépni: a süppedős szőnyegen üveg- és műanyagszilánkok ropognak a talpunk alatt. Tapéták, kárpitok megtépve, a valaha kényelmes fotelek, kanapék sehol, néhány éttermi asztal látható egymásra állítva létra gyanánt, hogy onnan elérjék a mennyezetet is a vandál kezek: körül mindenütt kibelezett televíziók, kábelek maradványai, a plafon lámpatestei ziláltan, belüket is csak mutatóban lógatják. A konyha széttörve, szinte csak a csupasz falak fogadnak. A folyosókon egyre nagyobb a bűz. Az irodák aktái rendetlen halmokban, lehetetlen kikerülni őket. Radiátor, fűtő-hűtő alkalmatosság sehol – illetve sorban, talán feketepiaci eladásra várva a garázsban… A szobák ugyanúgy siralmasak. Összetört bútorok, kibelezett lámpák, csonka fürdőszobák… Feljebb még nagyobb a zűrzavar: már nemcsak az ajtók vannak sarkukból kifordítva, de a keretek is: akkurátusan kivésve a falból. Néhol még látszik a fal eredeti színe, a szőnyegé halvány nyomokban. A toktalanul tátongó nyílásokon belül ugyanaz a rémálom: törés-zúzás nyomai. Sok helyütt szétnyúló foltok a földön – hajdani folyosó, hall, háló, konyha, mindegy – tömény húgyszag és emberi ürülékkupacok… Igaz, hogy a helyszín már mindegy – nem sok minden utal néhai funkciójára… És néhány szoba, amely ugyan nem ismerne önmagára, de lakott, az bizonyos: sajátos grafittik díszítik – ez nem a renoválók keze munkája. A tető megbontva, a sáros hólé csorog a falakon… Meneküljünk! Ez kísértetkastély…

Szellemkastély lett a hajdanvolt napfényes, korához képest elegáns üdülőből.

A hajdan volt előkelő SZOT üdülő kálváriája mégsem a „rendszerváltáskor” kezdődött. 1992-től 2004-ig a volt SZOT-vagyont 12 éven át sikeresen üzemeltette a HungarHotels Rt soproni leány kft.-je. A szállodák tulajdonosa ezen időszak alatt továbbra is az állam volt, illetve a vagyonkezelő Magyar Nemzeti Üdülési Alapítvány. 2003-ban a Maroni Hotel Kft. még Sopron 33. legnagyobb adófizetője volt, megelőzve jelentős cégeket, mint pl. a GySEV Zrt, Raiffeisen Bank soproni fiókja, T-Mobil soproni fiókja, az UPC –T, a Stettin Építőipari Zrt.-t, UNIMAS Gépgyártó Kft. stb. 

Az agónia 2004-ben kezdődött, amikor kormányfelhatalmazással a MNÜA kuratóriuma „eladta” a volt SZOT-üdülőket / hoteleket - a gyurcsányista, MSZP-közeli nagyvállalkozó Leisztinger Tamás által jegyzett - Arago Rt.-nek.

Mennyi volt a vételár? 0 Ft! A 0 Ft-os vételár azonban nem csak soproni hotelre vonatkozott, hanem mindösszesen kilenc üdülő övezeti szállodára! Hogy lehet ez? A 0 Ft-os vételárat trükkösen „apportálásnak” keresztelték el. Volt persze egy látszatkövetelmény: a tulajdonosnak „osztalékot” kellett fizetnie a vagyonátengedésért az alapítványnak (az államnak), 350 millió forintot évente vagy 420 milliós támogatást… Tetszenek érteni? Önök szerint fizettek? Nem! Mert nem is az volt a cél, hanem az állami vagyon lehúzása! 2011-ben a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal feljelentést tett az ügylet kapcsán. Azóta is nyomozzák… Leisztinger meg vezekel. Orbán Viktor megüzente neki, hogy az ebül szerzett pénz egy részét forgassa vissza. Két éve futballklub tulajdonosaként finanszírozgatja a Diósgyőri VTK-t.

A hatalmas, ősfás park közepén álló Maronit új tulajdonosa (Leisztinger ) úgymond gazdaságtalan működés miatt bezárta, a munkavállalókat szélnek eresztette, majd vevőt keresett, és eladta. A vevő, a nyilvánvalóan spekuláció céljából frissen alapított Club Siófok Idegenforgalmi Kft. persze hitelből finanszírozta a Leisztingernek a megfizetendő több mint félmilliárdos akciós vételárat. Egyes feltételezések szerint a vevők Leisztinger „strómanjai” voltak. A kiválasztottak számára, mint tudjuk, nem túl nagy gond jól hangzó projektekre akár milliárdos kölcsönöket felvenni. A Maroni Hotel Kft. 2008 tavaszára persze már fizetésképtelenséget jelentett. Valószínű nem lett volna az, ha a népszerű hotelt nyitva tartotta volna… De hát nem ez volt a cél. Hanem az, hogy Leisztinger kinyerje az állami vagyonból a készpénzt. A Club Siófok röpke egymilliárdos (nemcsak a vételárra, hanem a tervezésre is vettek fel hitelt) jelzáloggal terhelt banki tartozást halmozott fel, és jelentőssé duzzadt köztartozása is. Az épület a CIB Banké lett. Kíváncsiak lennénk a bukott hitelezés kapcsán bekövetkezett belső vizsgálat eredményérére… Egy bank, amely érdekei védelmében eladja követeléseit féláron egy „faktorálló cégnek”, majd az előszeretettel lakoltatja ki az embereket a jelzáloggal terhelt, pár milliós tartozások beszedése érdekében. A CIB Bank jelen esetben nem adta el a követelését viszont – spórolás címén – ( tetszenek érteni…) a milliárdos értékű ingatlan őrizetére egy petákot nem volt hajlandó fordítani!

Ezek után ugye nem csodálkozik senki, hogy fordulhatott elő, hogy a „norvég cserediákok” kiloptak és kinyertek belőle mindent, amit csak lehetett?! Ipari mennyiségekről beszélünk. 140 szoba, több tonna fém. Vas, réz, szaniterek, ágyak, ágyneműk, műszaki berendezések! A hotel „átalakítása” jelenleg is zajlik, mégpedig bentlakásos rendszerben! A fészeklakók a 4. emeleten lévő szobákba kvártélyozták be magukat, és reggelente a szomszédos szobák padlószőnyegére szarnak.

Sopronban nincs hivatal, amely tudná, hogy mi folyik itt? Nincs polgár, aki tisztában lenne azzal, hogy a méregdrága ingatlanja szomszédságában milyen áldatlan állapotok vannak városunk méltán híres egyik idegenforgalmi vonzerejét jelentő Lővérekben?

Nincs hatóság, amely fellép mondjuk a közegészségügy, az illetéktelen tartózkodás, a közbiztonság ürügyén, hogy a tulajdonos CIB Bank felelőtlenségéről, a mérhetetlen pusztításról már ne is beszéljünk!

Egy megoldás azért lenne… Szent László királyunk törvénykezését kellene bevezetni!

(Kuruc.info)