Frissítés (júl. 11. 3.22): Fontos ez is: "Máig kideríthetetlen módon a tulajdonukba került egy idős, gyámság alatt lévő hölgy háza, aki néhány hónappal később elhunyt." Ismerős, nem? Hány, de hány hasonló esetről hallottunk már! (Lásd pl. EZT, EZT, EZT, EZT, EZT és EZT). Annak is érdemes lenne utánanézni, milyen körülmények között hunyt el az illető. Eltartási szerződést stb. kötő cigányainknak nem ez lenne az első gyilkossága (lásd a fenti hivatkozásokat).
Példát látunk a cigányság nemzeti sportjára, a kődobálásra is. ("Megtámadják, kővel megdobálják az öregeket, a kisebbeket, elveszik értékeiket, s ha szóvá merik tenni, még meg is verik őket.") Arra a kődobálásra, amely már oly sokszor okozott tragédiát (lásd pl. EZT és EZT). Finoman szólva alacsony civilizáltsági szinten levő előembereink azonban nem tanulnak...
Eredetileg írtuk: Az alább teljességében olvasható cikkben különösen a Telefonon kérhetnek azonnali segítséget szekcióra, ill. az azelőtti bekezdésre figyeljünk.
Ezekből egyértelműen kiderül, hogy a szóban forgó, másokat terrorizáló, félelemben tartó család (természetesen) cigány…
Példát látunk a cigányság nemzeti sportjára, a kődobálásra is. ("Megtámadják, kővel megdobálják az öregeket, a kisebbeket, elveszik értékeiket, s ha szóvá merik tenni, még meg is verik őket.") Arra a kődobálásra, amely már oly sokszor okozott tragédiát (lásd pl. EZT és EZT). Finoman szólva alacsony civilizáltsági szinten levő előembereink azonban nem tanulnak...
Eredetileg írtuk: Az alább teljességében olvasható cikkben különösen a Telefonon kérhetnek azonnali segítséget szekcióra, ill. az azelőtti bekezdésre figyeljünk.
Ezekből egyértelműen kiderül, hogy a szóban forgó, másokat terrorizáló, félelemben tartó család (természetesen) cigány…
Egy család tartja rettegésben Szolnok egyik utcáját. Gyakran harci kutyákat uszítanak a járókelőkre, gyakoriak a rendőrségi razziák. A lakók elkeseredettek, a rendőrség tehetetlennek bizonyul az ügyben.
Meglehetősen feszült hangú fiatalember hívott telefonon a minap.
— A szolnoki Zöldfa és Seregély utcából többen is a segítségét szeretnénk kérni. Jó lenne megelőzni a nagyobb bajt. Megtenné, hogy meglátogat minket valamelyik délután — hangzott az udvarias meghívás.
Természetesen. A Thököly útról nyíló utca, ahogy végighajtottam rajta, első ránézésre csendes, nyugodt arcát mutatta. A keskeny úttesten csak néhány autó parkol, az is inkább az utca elején. A családi házak, a kertek zöme ápolt, rendezett. Igazából csak egy porta „lóg” ki a sorból.
Az épületről omlik a vakolat, a festék már nem is látszik az ajtó- és ablakkereteken, egyszóval meglehetősen lelakott. Udvarára pedig minden mondható, csak az nem, hogy tiszta. Kapuja tárva nyitva, így még aki nem akarja, az is láthatja, lakói mindenféle lomot felhalmoztak a kertben. Akad ott több roncsautó, vas- és deszkahulladék, tükörsimára futott gumiköpenyek, egyszóval minden olyan kacat, aminek már szinte semmi értéke nincs. A kiszűrődő zajok alapján pedig könnyen megállapítható, nem egy halk szavú, visszahúzódó kis család, hanem egy meglehetősen népes és zajos família éli ott életét.
A megadott címen többen vártak rám: a fiatalemberen kívül még vagy hat környékbeli család képviseltette magát a rögtönzött kerekasztal-beszélgetésen.
— A nyilvánosság erejében bízva fordultunk önhöz — fogadott a házigazda. — Az első mondatok után meg fogja érteni, nem szeretnénk a nevünket, az arcunkat adni mondandónkhoz. Az ok rendkívül prózai: félünk, hogy bosszút állnak rajtunk azok, akikről beszélni szeretnénk.
Ettől kezdve szinte egymás szavába vágva mesélik fiatalabbak és idősebbek, férfiak és nők a velük, családtagjaikkal, szomszédaikkal megtörtént utcabeli eseteket.
— Évtizedeken keresztül nyugalmas környék volt ez — kezdte az első felindulás után leghamarabb lehiggadó „korelnök”. — Négy esztendeje azonban beköltözött az utca elejére a V. család, s azóta pokollá lett az életünk. Nyilván ön is látta az utca elején a romos házat, a szeméttelephez hasonló portát. Róluk beszélek. Máig kideríthetetlen módon a tulajdonukba került egy idős, gyámság alatt lévő hölgy háza, aki néhány hónappal később elhunyt. A famíliának öt saját gyereke van, mind fiatalkorú még, ám ennek ellenére, úgy tudjuk, már most vaskos aktájuk van a rendőrségen. Igaz, ezen nem lehet meglepődni, hiszen a nagymama is éppen a rács mögött csücsül. Népes a család, sógor, koma, jó barát állandó vendég a házban. Furán hangzik, de igaz, különösen a gyerekektől félünk. Megtámadják, kővel megdobálják az öregeket, a kisebbeket, elveszik értékeiket, s ha szóvá merik tenni, még meg is verik őket.
— Több harci kutyát is tartanak a portán, s mivel a kerítésükön több a lyuk, mint a deszka, ráadásul a kapujuk is állandóan tárva-nyitva, az ebek szabadon garázdálkodnak. Sőt, még rá is uszítják a járókelőkre, kerékpárosokra — vette át a szót néhány mondat erejéig egy fiatal lány.
— Nem tudom, merre járhatnak esténként, éjszakánként, de olyan forgalom van náluk sötétedés után, mintha a Duna-korzón lennénk — kapom az újabb információt, ezúttal egy középkorú férfitől. — Olyan fiatal lányok jönnek-mennek hozzájuk, akikre rá van írva, miből keresik a kenyerüket. Meg sem tudom számolni, hogy az elmúlt hetekben, hónapokban hány autót daraboltak fel flex-szel. Hiába hívtuk ki már több alkalommal a rendőrséget, eddig igazából a hatóság sem tudott mit kezdeni velük. Pedig akadt olyan, hogy a kommandósok körözött személyt találtak náluk, ám a családdal nem foglalkoztak. Legutóbb július 3-án, pénteken késő este jártak náluk a rendőrök. Három autóval és egy Renault Traffic kisbusszal érkeztek, ám mintha itt sem lettek volna, másnap ugyanúgy élték tovább életüket.
Meglehetősen elkeseredett panaszáradatot zúdítottak tehát nyakamba beszélgetőpartnereim. A legrosszabb az volt az egészben, hogy igazából még tanácsot sem tudtam adni nekik. Egyet ígérhettem csupán, beszélek a cigány kisebbségi önkormányzatnál lévő ismerősömmel, akiről tudom, tekintélyénél fogva esetleg szót ért a V. családdal és így képes gátat szabni a lassan elszabaduló indulatoknak. Ez különösen azért lehet fontos, mert még most is a fülemben csengenek vendéglátóm búcsúszavai:
— Félek, hogy előbb, utóbb kitör a háború, egymásnak ugranak magyarok és cigányok, s az senkinek nem használna.
Telefonon kérhetnek azonnali segítséget
Az eset megoldásának keresése kapcsán olyan emberek segítségét kértük, akik nem először szembesülnek hasonló problémával.
— Sajnos azt kell mondanom, nem új keletű a Zöldfa és Seregély utcában lakók problémája — felelte érdeklődésemre Somogyi Imre, a szolnoki önkormányzat szociális bizottságának tagja. — V.-ék és még néhány kétes életmódot folytató család ügyeiről már többször konzultáltunk Szalay Ferenc polgármester úrral, Bagdi Sándorné képviselőasszonnyal, illetve a Cigány Kisebbségi Önkormányzat illetékeseivel. Utóbbival most kedden is látogatást tettünk a környéken és személyesen elbeszélgettünk V.-ékkel. Odáig jutottunk, hogy a környéken lakóknak adunk egy éjjel-nappal, név nélkül hívható mobilszámot, s mi kérjük őket, amennyiben ismét probléma adódna a családdal, telefonáljanak. A kisebbségi önkormányzat emberei azonnal a helyszínre mennek és segítenek a nyugalom helyreállításában.
Szolnok város polgármesterét sem érte meglepetésként kérésünk.
— Természetesen tudok a Zöldfa utca környékén kialakult helyzetről. Többször folytattam megbeszélést az ügyben a rendőrséggel, valamint a gyermek- és ifjúságvédelmi intézettel. Ígéretet kaptam, hogy fokozott figyelemmel követik az ottani eseményeket, s amint úgy adódik, nem marad el a számonkérés. Jó ötletnek tartom, hogy a kisebbségi önkormányzat ilyen, egyébként meglepő lépésre szánta el magát, talán így hamarabb célt érünk és ismét nyugalom költözik a környékre — válaszolta Szalay Ferenc.
Meglehetősen feszült hangú fiatalember hívott telefonon a minap.
— A szolnoki Zöldfa és Seregély utcából többen is a segítségét szeretnénk kérni. Jó lenne megelőzni a nagyobb bajt. Megtenné, hogy meglátogat minket valamelyik délután — hangzott az udvarias meghívás.
Természetesen. A Thököly útról nyíló utca, ahogy végighajtottam rajta, első ránézésre csendes, nyugodt arcát mutatta. A keskeny úttesten csak néhány autó parkol, az is inkább az utca elején. A családi házak, a kertek zöme ápolt, rendezett. Igazából csak egy porta „lóg” ki a sorból.
Az épületről omlik a vakolat, a festék már nem is látszik az ajtó- és ablakkereteken, egyszóval meglehetősen lelakott. Udvarára pedig minden mondható, csak az nem, hogy tiszta. Kapuja tárva nyitva, így még aki nem akarja, az is láthatja, lakói mindenféle lomot felhalmoztak a kertben. Akad ott több roncsautó, vas- és deszkahulladék, tükörsimára futott gumiköpenyek, egyszóval minden olyan kacat, aminek már szinte semmi értéke nincs. A kiszűrődő zajok alapján pedig könnyen megállapítható, nem egy halk szavú, visszahúzódó kis család, hanem egy meglehetősen népes és zajos família éli ott életét.
A megadott címen többen vártak rám: a fiatalemberen kívül még vagy hat környékbeli család képviseltette magát a rögtönzött kerekasztal-beszélgetésen.
— A nyilvánosság erejében bízva fordultunk önhöz — fogadott a házigazda. — Az első mondatok után meg fogja érteni, nem szeretnénk a nevünket, az arcunkat adni mondandónkhoz. Az ok rendkívül prózai: félünk, hogy bosszút állnak rajtunk azok, akikről beszélni szeretnénk.
Ettől kezdve szinte egymás szavába vágva mesélik fiatalabbak és idősebbek, férfiak és nők a velük, családtagjaikkal, szomszédaikkal megtörtént utcabeli eseteket.
— Évtizedeken keresztül nyugalmas környék volt ez — kezdte az első felindulás után leghamarabb lehiggadó „korelnök”. — Négy esztendeje azonban beköltözött az utca elejére a V. család, s azóta pokollá lett az életünk. Nyilván ön is látta az utca elején a romos házat, a szeméttelephez hasonló portát. Róluk beszélek. Máig kideríthetetlen módon a tulajdonukba került egy idős, gyámság alatt lévő hölgy háza, aki néhány hónappal később elhunyt. A famíliának öt saját gyereke van, mind fiatalkorú még, ám ennek ellenére, úgy tudjuk, már most vaskos aktájuk van a rendőrségen. Igaz, ezen nem lehet meglepődni, hiszen a nagymama is éppen a rács mögött csücsül. Népes a család, sógor, koma, jó barát állandó vendég a házban. Furán hangzik, de igaz, különösen a gyerekektől félünk. Megtámadják, kővel megdobálják az öregeket, a kisebbeket, elveszik értékeiket, s ha szóvá merik tenni, még meg is verik őket.
— Több harci kutyát is tartanak a portán, s mivel a kerítésükön több a lyuk, mint a deszka, ráadásul a kapujuk is állandóan tárva-nyitva, az ebek szabadon garázdálkodnak. Sőt, még rá is uszítják a járókelőkre, kerékpárosokra — vette át a szót néhány mondat erejéig egy fiatal lány.
— Nem tudom, merre járhatnak esténként, éjszakánként, de olyan forgalom van náluk sötétedés után, mintha a Duna-korzón lennénk — kapom az újabb információt, ezúttal egy középkorú férfitől. — Olyan fiatal lányok jönnek-mennek hozzájuk, akikre rá van írva, miből keresik a kenyerüket. Meg sem tudom számolni, hogy az elmúlt hetekben, hónapokban hány autót daraboltak fel flex-szel. Hiába hívtuk ki már több alkalommal a rendőrséget, eddig igazából a hatóság sem tudott mit kezdeni velük. Pedig akadt olyan, hogy a kommandósok körözött személyt találtak náluk, ám a családdal nem foglalkoztak. Legutóbb július 3-án, pénteken késő este jártak náluk a rendőrök. Három autóval és egy Renault Traffic kisbusszal érkeztek, ám mintha itt sem lettek volna, másnap ugyanúgy élték tovább életüket.
Meglehetősen elkeseredett panaszáradatot zúdítottak tehát nyakamba beszélgetőpartnereim. A legrosszabb az volt az egészben, hogy igazából még tanácsot sem tudtam adni nekik. Egyet ígérhettem csupán, beszélek a cigány kisebbségi önkormányzatnál lévő ismerősömmel, akiről tudom, tekintélyénél fogva esetleg szót ért a V. családdal és így képes gátat szabni a lassan elszabaduló indulatoknak. Ez különösen azért lehet fontos, mert még most is a fülemben csengenek vendéglátóm búcsúszavai:
— Félek, hogy előbb, utóbb kitör a háború, egymásnak ugranak magyarok és cigányok, s az senkinek nem használna.
Telefonon kérhetnek azonnali segítséget
Az eset megoldásának keresése kapcsán olyan emberek segítségét kértük, akik nem először szembesülnek hasonló problémával.
— Sajnos azt kell mondanom, nem új keletű a Zöldfa és Seregély utcában lakók problémája — felelte érdeklődésemre Somogyi Imre, a szolnoki önkormányzat szociális bizottságának tagja. — V.-ék és még néhány kétes életmódot folytató család ügyeiről már többször konzultáltunk Szalay Ferenc polgármester úrral, Bagdi Sándorné képviselőasszonnyal, illetve a Cigány Kisebbségi Önkormányzat illetékeseivel. Utóbbival most kedden is látogatást tettünk a környéken és személyesen elbeszélgettünk V.-ékkel. Odáig jutottunk, hogy a környéken lakóknak adunk egy éjjel-nappal, név nélkül hívható mobilszámot, s mi kérjük őket, amennyiben ismét probléma adódna a családdal, telefonáljanak. A kisebbségi önkormányzat emberei azonnal a helyszínre mennek és segítenek a nyugalom helyreállításában.
Szolnok város polgármesterét sem érte meglepetésként kérésünk.
— Természetesen tudok a Zöldfa utca környékén kialakult helyzetről. Többször folytattam megbeszélést az ügyben a rendőrséggel, valamint a gyermek- és ifjúságvédelmi intézettel. Ígéretet kaptam, hogy fokozott figyelemmel követik az ottani eseményeket, s amint úgy adódik, nem marad el a számonkérés. Jó ötletnek tartom, hogy a kisebbségi önkormányzat ilyen, egyébként meglepő lépésre szánta el magát, talán így hamarabb célt érünk és ismét nyugalom költözik a környékre — válaszolta Szalay Ferenc.
(SZOLJON)
