Szombaton, amikor Galgagyörk felé szegeződött tekintetünk, mert ismét a Gárdának kellett megvédenie egy becsületes családot a cigányretkekkel szemben, Budapesten egy fiatal pár elköltözésében, amelyet joggal nevezhetünk kimentésnek is, segédkeztek a gárdisták. Alább a szenvedő alany meséli el, miért és mikor fordult a Gárdához, melyek voltak az előzmények. A blogján közzétett beszámolót változatlan formában közöljük.
 
2009. szeptember 19-én, szombaton, a déli harangszó után pár perccel a Magyar Gárda közel negyven bátor önkéntese felbukkant, és elköltöztetett minket Ferencváros egyik cigányfertőzött utcájából (Gát utca), a lakásunkból (23-as szám), ahol az elmúlt hetekben, hónapokban kétségek között, rettegésben, bizonytalanságban éltünk a feleségemmel. Messzebb költöztünk, mint gondolnád. Közelebb ahhoz a tervhez, amit dédelgetek, és amiben minden igaz magyar ember megkapja azt a nyugalmat, biztonságot, békét, ami kijár neki.

Kezdjük egy kis visszaemlékezéssel, csak azért, hogy a most felbukkant srácok is értesüljenek róla, hogy mi mozgatta ennek a történetnek az elejét! Mondhatnám, hogy eszelős, már-már éppen olyan balga és szánalmas valószínűség számításokba süllyedünk, mint valami ágrólszakadt backstab, mert azt fogjuk meglesni, hogy ha egy horda által támogatott cigánypurgyé feléd csap a nádvágójával (machete, bozótvágó, szamurájkard – nevezzük, ahogy akarjuk!), és te úgy döntesz, hogy a fejed, nyakad felé mért sújtást, ütést mégsem a fejeddel, nyakaddal, hanem az alkaroddal fogod kivédeni, akkor mennyi annak az esélye, hogy nem vágja ketté a penge a karodon lévő fő ütőeret.
Cicám gyorsabban számol bármelyikünknél: köbö három centiméteren múlt, hogy a múltkori támadásban nem véreztem el azon húsz perc alatt, míg a mentők és a rendőrök kiérkeztek. Tehát három centiméteren múlik, hogy most éppen csak egy kicsit (?) haragszom a cigányokra. Nem mindegyikre: (többségében) csak azokra, akik miatt ilyen cikkeket kell írnom.
 
Azt követően, hogy egy időre sikerült lecsendesítenem a szomszédban lakó cigánycsaládot, és a helyzethez mérten nem voltak nagyobb balhék (értem itt: nem mentünk ölre, mert ordibált kinn az udvaron, bömböltette a szar az ócska zenéjét, a betonra öntötte az ételmaradékát, pöckölte kifele a még füstölgő csikkeket), majdnem vissza is tért az életünk egy olyan (hazug és csak a világ felé felhőtlennek mutatott) kerékvágásba, ami előtte volt. Nem köszöntünk egymásnak, nem is néztünk a másik szemébe, kerültük egymást az udvaron, az utcán, még a gondolatainkban is. Ez az állapot azonban nem tartott sokáig.
 
Szerinted mekkora létjogosultsága van egy néma segélykiáltásnak? Szerinted mekkora az esélye, hogy ha tömören, értelmes mondatokkal, érvekkel alátámasztva elmondom neked, hogy baj van az utcában, a házunkban, és nem ajvékolok, nem dühöngök, sikoltozom, tépem a hajamat, vagy éppen nem fenyegetőzöm olyan ostoba kijelentésekkel, amitől még az ÁVH is felnyitná eddig álmos, és blogom felé szegezett tekintetét, mekkora az esélye annak, hogy hiszel nekem, hogy érted, amit mondok, hogy felfogod a jelentősségét a beszédemnek?
Sok emberrel beszélgettem, időnként még az ismerőseimnek, családtagjaimnak is el-elmondtam, hogy baj van a cigányokkal, de ahhoz, hogy megérts engem, ismerned kellene; nem fogok én sem sajnálatot, sem megértést, sem ígérgetést várni tőled, mert hiszek benne, hogy minden magyar, valamirevaló ember el tudja intézni a dolgait. Azért van egy határ. Most tanultam meg.
  
Ha a magyar államtól, a kerületi önkormányzattól, közvetlenül a polgármestertől, és annak tanult kollégájától kebelbarátjától haverjától, a jegyzőtől, vagy éppen egy rendőrnyomozótól kérsz ma segítséget, akkor legalább olyan idealista vagy, mint én.  Ha azonban átgondolod a helyzetedet, és rájössz, hogy a te ügyed immáron bőven túlnyúlt egy olyan határon, amit még kezelni tudsz, ha rájössz, hogy a kijelentés, miszerint úgyis meg fogják erőszakolni és meg fogják ölni a feleségedet, mikor nem vagy otthon, és ha munkába akar majd menni, el fogják kapni, és az összes cigány az utcában „végig fog rajta menni”, ha végre rá mersz ébredni arra, hogy ez nem játék, és a jelenlegi rezsim, a hatalom, az országot kormányzó néhol „érdekes”, máshol tökéletlen emberek nem védenek meg, nem nyújtanak semmiféle eszközt, ami a rettegéseid végét jelentené, akkor fel fogod hívni azt a telefonszámot, amit nagyon nehezen, nagy utánajárással, de hazafiaktól, segítőkész emberektől szereztél meg. Felhívtam hát a Magyar Gárdát.
 
A Magyar Gárdáról sok mindent tudni érdemes. Kezdjük az elején: nekem nem úgy tűnik, mint valami eszement, náci csoportosulás, olyan sérült emberek gyűjtőhelye, akik képtelenek a normális életre, elbuktak a „civilizációs létrán”, és nagy sebességgel zuhannak lefelé a szakadékba – aminek nem valamiféle pokolúr ördög, hanem egy hasonlóan sötét bőrű egyén az ura, akit Rikárdónak vagy Lakatos (Daróczi?) Lacikának hívnak. És igen, azt hiszem, minden kibaszott újságírói szennyel megtelt német, osztrák, angol vagy éppen holland újság, magazin, napilap, svéd vagy német televíziós csatorna hatalmas tévedésben van, mikor arról cseveg, hogy ebben az országban a legnagyobb fertő, a rettegések, a gyilkosságok, a késői (korai?) félelmek fő mozgatórugója, maga a Mumus: a Gárda.

A Magyar Gárdáról sok mindent érdemes tudni. Először is: olyan srácok és lányok a tagjai, akik magyarok, sokkal, de sokkal magyarabb emberek, mint te vagy én! Ezen ne vitatkozzunk! Olyan emberek alkotják a soraikat, akik nem azt nézik, hogy nekik mi a jó, miféle érdekek vezérelhetnék őket, milyen előnyökre tehetnek szert veled szemben, hanem azt, hogy neked hogyan tudnak segíteni. Akár azon az áron is, hogy nekik ezzel rosszabb, anyagilag, lelkileg, fizikailag előnytelenebb lesz az életük. Soroljam még? Itt olyan egyénekkel ismerkedsz meg, akik tudnak és képesek beszélni, akiknek határozott terveik vannak a jövőre nézve, akik nem makogva, hosszasan őőőőzve képesek csak elbrummogni, hogy mit szeretnének, és akik képesek meghallgatni téged, csendben, némán, ha kell. Igaz emberek.
 
Ó, mondja most a sok backstab, Tom Bobb nagy szavakat használ, mert néhány bakancsos ember nem alakzatban, de elfoglalva a járdát, és nem vezényszavakra, hanem önkéntes alapon odament a házába, és kiköltöztette! Hát üdvözöllek, kedves gyűlölködő véglény, akinek (eddig) még szerencséje volt, és nem keveredett veszélyes, időnként halálos összetűzésbe egyetlen cigánnyal sem, és üdvözöllek, te weboldalakat, blogokat ismert szavak után kutató internetes droid, akinek azt a felemelő feladatot adták, hogy ha már képes vagy bepötyögni a valószínűleg nem lopott, de egy számítógépes boltban leselejtezett, senkinek sem kellő billentyűzetbe, hogy „www”, akkor figyeld meg, olvasgasd az AGYMOSOTT-blogot, és mindenképpen értesítsd a kutyákat, amikor Tom elkezd a rezsim ellen szervezkedni, felbujtani; valami olyasmit tenni, ami jobban szúrja a mostani viselkedésemnél a jelenlegi (nem legitim) hatalom szemét! Üdvözöllek, felébredt ember, üdvözöllek, alvó polgártársam, és üdvözöllek tehát benneteket is, balról, hátam mögül, alulról és felülről, de sosem szemből vagy éppen jobbról közeledő, friss, üde arccal, mosolyogva terrorizáló olvasók!
  
Az okokat fogom most elmesélni.

Felhívtam a Magyar Gárda egyik vezetőjét, hogy elmondjam neki: bajban vagyok. Igen, ott ültem a Bakáts téren és azon töprengtem, hogyan tudok hazamenni egy olyan utcán keresztül, ahol legalább 200-300 kancigány tud sacc tíz perc alatt összegyűlni (pár hónappal ezelőtt láttam már ilyet az utcában, és hidd el: nem nagyzolok!), ahol akár leshetnek is rám az udvarban, hiszen tudják, mikor fejezem be a munkát, mikor érek haza, ahol seperc alatt megkéselhetnek. Tudod, mit? Nem attól féltem, hogy mi lesz, mikor megtámad egy újabb cigányhorda a júliusi három horda után, hanem attól, hogy én mit tudok (fogok) velük tenni, és ezért a sünök, ezek a törvényt csak a fehér emberre alkalmazó, korántsem kettős mércét használó (dehogyis!) „rendfenntartók” mennyi időre fognak rácsok mögé juttatni, amiért képes voltam a magamnál tartott legális önvédelmi fegyvereimmel (és a véletlenül éppen nálam lévő hurkatöltőmmel) legalább négy, de legfeljebb hat kancigányt úgy „megrendszabályozni”, hogy azok többé nem kelnek fel az aszfaltról. Vagyis megvédeni magamat.
 
Sokat gondolkoztam tehát, hogy szükséges-e, fontos-e segítséget kérnem a Gárdától, azok után, hogy előző este a kiérkező rendőrnyomozók, akik járőrszolgálatot láttak el, közölték velem, hogy ha még egyszer ki merem őket hívni egy ilyen piszlicsáré ügy miatt, hogy a szomszéd cigány ismételten azzal fenyegetett, hogy majd ő és az emberei (de főként az emberei, legfőképpen a barnakutya) meg fognak majd találni, és akkor támadnak, ha nem számítok rá, és várjam csak ki a végét, majd el leszek intézve, és különben is: a feleségemet úgy meg fogják baszni erőszakolni, hogy azt is megbánom, amiért szóvá mertem tenni a problémámat, a hangoskodásukat, azt, hogy szép lassan elfoglalták a közös vécét, a mellettük lévő lakást, és magukénak tekintik szinte az egész udvart – tehát a sündőrök szerint ilyen kicsinyke ügy miatt nem ildomos kihívnom őket, mert ha ismét megteszem, akkor engem, a becsületes, adófizető, nem fenyegetőző, újra és újra megveretéssel, hordával fenyegetett embert fognak elvinni, méghozzá bilincsben. Vajon érdemes volt egy olyan szervezethez fordulnom, aki a magyarokért van? Amelyik még magyar, teljes szívvel, lélekkel? Tudod a választ.
 
A bemutatkozásom után, azt követően, hogy egyeztettük, kitől kaptam meg ezt a nehezen, de megszerezhető telefonszámot, a vonal másik felén lévő igaz ember higgadtan megkérdezte, mi a problémám, és cirka a negyvenedik másodperc után körvonalaztam, hogy rettegésben élünk a szomszédos lakásban lakó cigánycsalád miatt, és ezt követően (kapaszkodj: köbö az első percnyi beszélgetésünket követően!) elhangzott valami, amit sosem felejtek el:

Csak összehasonlításképpen levésem azért ide azt is, hogy miféle választ kaptam a sünöktől:

- Miért nem próbálok beszélni a cigányokkal?
- Miért nem tudok odabenn élni a lakásomban, nem foglalkozva semmivel?
- Azt akarom, hogy engem is bevigyenek egy laza „72 órásra”?
 
Beszélhetünk róla, hogy a verbális támadás egy olyan fenyegetési forma, amit nem kell komolyan venni, és persze kézzel-lábbal hessegethetjük a legyeket magunk körül, nem akarván elhinni, hogy a szomszédos kancigány a legendák szerint harakirit követett el valakin még ifjabb korában, mielőtt akkora potrohot növesztett volna, hogy ha lemenne hídba, azt gondolnád: egy görcsös fejű, szemüveges, kopasz pókkal hozott össze a sors, akit nem tudsz eltaposni, de jól meg lehet rugdosni, mintegy kiélvezve a helyzetet, hogy rugalmas a bőre, mert festett. Mondhatnánk, hogy felesleges az aggodalom, mikor az öt perc alatt egy teljes cigányhordát összecsődíteni képes, rohadt, önelégült fasz cigányember veszi elő a telefonját, és elkezdi makogni, hogy gyertek már, meg siessetek, meg hárman elegek lesztek, és te meg állsz a bejárati ajtód előtt, ismét arra várva, hogy majd jön az újabb (szám szerint a negyedik) horda ellened, és nem biztos, hogy a puszta fizikai jelenléteddel most meg tudod állítani őket – és harcolnod kell, és nagyon sokat le tudsz majd gyűrni a fegyvereiddel, de téged fognak meghurcolni a sünök. Bizony, barátom, ez a rettegés, nem az, hogy megvernek, megölnek-e!

A magyar ember, az olyan magyar ember, mint én vagyok, sokkal inkább retteg a rezsim általi jogtalan meghurcoltatástól, mintsem csak a hordában nagy pofájú, fegyverekkel általában könnyedén kezelhető cigányoktól.
 
Igen, sokat kellett gondolkoznom, hogy akarom-e ezt az egész felhajtást, akarom-e, hogy erős, bakancsos lábak dübörögjenek az utcán, a házban, a lakásomban, de hiába próbáltam azzal nyugtatni magamat, hogy majd megoldódik a helyzet, és vissza tudom tartani a hordát mind a feleségemtől, mind magamtól, rá kellett döbbennem, hogy igenis van egy határ. Egy határ, amin túl egyedül semmit sem tehetek.
 
Kaptam felajánlásokat arra nézve, hogy csak a nevet és a címet kell megmondanom, és emberek fognak jönni, akik akkorára nőttek, hogy eltakarják a napot, és rendet tesznek az udvaron, de úgy, hogy soha többé nem lesz Daróczi név a cigányok között. Megszakad a vérvonal. Kaptam felajánlást arra nézve, hogy érdi cigányok érkeznek, akik kezükben tartják az ottani piacot, a környéket, és akik szeretnek beszélgetni az ilyen deviáns cigányokkal, főként, hogy a bandából (a rokonságból) egyikük ismeri és kedveli a feleségemet. Kaptam olyan felajánlást is, hogy „csak” megérkeznek a srácok, „csak” elvannak kicsit az udvaron, az utcán, és „csak” a jelenlétükkel jelzik: bármikor vissza tudnak jönni, akár többen is, hogy rend legyen végre. És kaptam olyan felajánlást is, hogy nem lesz a szomszédokkal több gondom. Ezt értsd te is úgy, ahogy akarod; én nem kérdeztem semmit!
 
Nem ez a megoldás.
  
A rettegés miatt Cica inkább elköltözött vidékre, ahol biztonságban volt pár napig, és ahol egy kicsit meg tudott nyugodni. Ez viszont nem élet. Döntenem kellett, volt rá pár napom, és úgy vélem, a lehető legjobb megoldást választottam: költözünk.

Igen ám, de ha már költöznöm kell, akkor nem sunnyogva fogom megtenni, mint valami rossz, gonosz dolgokat tett, ocsmány ember, akinek még a farka füle sem áll jól – ha el kell mennem azért, hogy kellő biztonságban tudjam a feleségemet, ha el kell érte költöznöm, hogy vele ne fenyegethessen az ingyenélő, a lopott aranyakkal seftelő, a „sünök barátja” kancigány, és a munkanélküli, az aljas, a károgó, a gusztustalan felesége, akkor azt akarom, hogy a dolog olyan esemény legyen, amilyen még nem volt sem itt, az utcában, sem Budapesten!
Költöztetést kértem a Magyar Gárdától.

Az országban a második olyan költöztetés zajlott le ezen a szombaton (a galgagyörki után), amiben a Gárda egy cigányok által megfenyegetett magyar családot menekített ki az otthonából, és költöztetett el messzire, azt hiszem, sokkal messzebb, mint gondolnád. Én voltam a főszereplő, oldalamon reszkető, remegő feleségemmel.
 
Kérdezheted, miért nem akartam és tudtam békésen megoldani a helyzetet? Kérdezheted, hogy miért nem kussolok inkább, mikor a cigány hol reggel, hol délben, hol este vagy éppen éjszaka úgy gondolja, hogy a cigányzenének hívott üvöltés, vonyítás, ami kiömlik a zenedobozából, csak teljes hangerővel élvezhető? Azt is megkérdezheted, miért kell szólnom neki, hogy ugyan már, ne üvöltözzön részegen vagy benarkózva másfél méternyire az ablakomtól, és különben is: engedéllyel építette-e azt a kalyibát, ahol terpeszkedik, vagy illegálisan, csak úgy potrohra hasra ütve? Meddig kell még nekem, a magyarnak tűrnöm a saját országomban? Meddig?
 
Feleségem az ismételt támadást, fenyegetéseket követően többé már nem látta a lakást, nem járt még csak a Gát utca közelében sem. Hiszen mikor rettegve elmenekült, és kísértem ki a népligeti buszállomásra, akkor is üvöltözött utánunk a kancigány az utcán, hogy „Kísérgesd csak, úgyis megtaláljuk, úgyis megbasszuk!”, és hiába vagyok ember, magyar, egy igazi férfi, aki egyetlen ütéssel képes lenne az ilyen hangoktól megvédeni a feleségét, most tehetetlen, ezzel együtt dühös voltam, és ez egy olyan érzés, amit gyűlölök, és nem tudok elfogadni. Azt akarom, hogy neked se kelljen sosem elfogadnod ezt az érzést, mert ne is tudd meg, milyen alattomos, mélyről kúszó, undorító érzés!
 
2009. szeptember 19., szombat, déli tizenkettő óra.

Előbb az egyik teherautót láttam meg, mellette a srácokkal. Aztán két gárdista kíséretében én és Cicám elindultunk az utcába, hogy bemenjünk a lakásba, és ott várjuk meg a többieket. Az utca végében már láttam a mozgolódást, ahogy emberek szállnak ki kocsikból, üdvözlik egymást. Ott, a bolt előtt, ahol előtte inkább csak cigányok ácsorogtak kisebb-nagyobb hordákban, most igaz magyar emberek, fehér bőrű, bátor tekintetű srácok és lányok gyülekeztek. Egyre többen és többen, előbb közel húszan voltak, aztán harmincan, és a végén, mikor megérkezett a budapesti kapitány is, megvoltak már negyvenen is.

Jó érzés volt ott állni ezen emberek között, akik (ismétlem) nem azért jöttek nekem segíteni, mert parancsot kaptak rá, hanem azért, mert önként jelentkeztek rá, hogy szombaton délután, temetés helyett, ahelyett, hogy a családjukkal, barátaikkal, gyerekeikkel töltenék az időt, pihennének és nyugalomban lennének, inkább megjelennek, és megadják azt a segítséget, amit sem az állam, sem az önkormányzat, sem a rendőrség nem adott meg. Ezek az emberek megmentették az életünket.
 
Az utcákon természetesen egyetlen cigány sem volt. Megsúgták, hogy a sünök már tudnak az eseményről, és civil ruhában ott ülnek a környező utcákban, hogy ha baj lenne (értsd: hordák szerveződnének ellenünk), akkor rögtön értesíthessék a szemeket precízen és előzékenyen kilőni képes droidokat, bogarakat, nem magyarokat, akik rögtön ellepnék a környéket. Ide tartozik még a tény, hogy a HELYI TÉMA elnevezésű újságban előző hónapban az egyik ferencvárosi alpolgármester végre ki merte jelenteni, hogy nagy a baj a Gát utca, Balázs Béla utca közötti területen, melyet a Lenhossék és a Márton utca határol, mert ebben a „négyszögben” a közbiztonság egyre jobban leromlott, már-már veszélyes szintre, és új Dzsumbuj alakult ki a környéken, tele a külvárosi bontásokról beköltöztetett cigánnyal, semmirekellő egyénekkel. Tehát maga a hatalom is elismerte, hogy a hely, ahol élek életveszélyes. A költözés szerencsére könnyen, gyorsan, vér, összecsapások nélkül zajlott le. Az egész udvar tele volt gárdistákkal, benyomultak mögöttem, barátokká lettek, ismerősökké, akik segítenek, óvnak, ott vannak velem.

Két óra alatt felpakolták a kocsikat, és ez a két óra alatt a cigányszomszéd nem dugta elő az orrát. Bezárta magukra az ajtót a cigányasszony, aki öléssel, veréssel, mindenféle aljas fenyegetésekkel riogatta a feleségemet, és a potrohos sem jött elő, hogy emberkedjen kicsit a sok igaz magyar embert látva. Az utca is csendes maradt, most nem merték elődugni az orrukat a hordában bátor lények, ezek a segélyen élő, ezek az ingyenélő, a mi nyakunkon élő, országunkat a világ előtt egyre inkább lealacsonyító, jobb szóval is gusztustalan „állampolgárok”.

Vér és összecsapások nélkül jöttünk el egy olyan lakásból, melyre az elmúlt hónapokban több mint egymillió forintot költöttünk. Egy lakásból, ahová a jövőnket terveztük, gyerekekkel, békés, boldog élettel. Egy lakásból, ahol direkt a gyerekek miatt (a jövőre nézve) előre kialakítottunk egy külön vécét és fürdőszobát, galériát készítettünk, úgy terveztük a tereket, hogy később újabb galériával bővíthessük a helyet.

Egy lakásból, mely évek óta a miénk volt, melybe rengeteg munkát, pénzt, energiát öltünk.
Önkormányzati lakás ez, és mikor telefonon jeleztem az egyik képviselőnek, hogy ha nem kapok hathatós önkormányzati segítséget, nem kapok minőségi lakáscserét, hogy el tudjak költözni a cigányok mellől, akkor kénytelen leszek magam megoldani a dolgot, és esetleg a Magyar Gárdától fogok segítséget kérni, ha költöznöm kell, akkor azt a választ kaptam, hogy ha el fogok költözni, akkor elvesztem a lakást, mert az önkormányzat leveszi tőlem.
 
Nem elég, hogy a cigány elüldöz engem, fenyeget és a hordájával megtámad, nem elég, hogy a kerületi rendőrség tehetetlen vigyorral lesi, mikor borul el az agyam, és mikor kezdem el ritkítani a haszonállatokat, de még a magyar állam, a ferencvárosi önkormányzat, a polgármester vagy éppen a jegyző sem áll mellém, és inkább azzal fenyegetnek, hogy kiköltözésem esetén elveszik a lakásomat, melyre határozatlan időre szóló bérleti szerződésem van, s melynek a bérleti díjait folyamatosan, becsületesen, hónapról hónapra, késedelmek nélkül fizetem és fizetni is fogom, ellentétben a deviánsokkal, a segélyen élőkkel, a korán nyugdíjazottakkal, rokkantakkal, furcsa kinézetű hordákban élőkkel. Azt hiszem, meguntam már ezt.
  
Ki segít a magyar embereken? Mit hozhat a jövő?

Lehet tehát szapulni a Magyar Gárdát, lehet fasisztának, szélsőségesnek, államellenesnek hívni minden gárdistát, a Jobbikot, minden olyan gondolkodó, nem vak, látó és halló embert, mint én vagyok, lehet folyamatosan siránkozni a világ előtt, mert azért ne feledjük: nem mindenki olyan ostoba, agymosott, hogy csak ücsörög a doboz előtt, és magába issza, ami onnan ömlik ki feléje, és szerencsére egyre többen vannak (itthon és külföldön egyaránt), akik ugyanúgy felnevetnek a jelenlegi rezsim görcsös kijelentésein, melyek mögött sokszor semmiféle értelmes jogalap sincs, mert igenis változik a világ! Változik a világ, és egyre többen döbbennek rá, hogy csak és kizárólag megfelelő összefogással, megfelelő magyar összefogással lehet elérni bármit is; na, barátom, őket, a most ébredőket, vagy a már felébredt embereket nevezzük mostanában izgatott csőcseléknek, lázadóknak, szánalmas felbujtóknak, felelőtlen gárdistáknak, ellenfeleknek, szélsőségeseknek, radikálisoknak, és még sorolhatnám!
 
Állj be te is a sorba!

Igen, arra kérlek, hogy te is érezd át, amint elröppen a félelmed, legördül a válladról az a súly, melyet az eddig magaddal cipelt kiszolgáltatottság, a rettegés rakott rá (nagyon nagy súly ez)(hidd el!)(és te, alattomos backstab, sosem fogod megérezni, mert hamarabb menekülsz el előle, mert nem mersz vele szemközt nézni, hiszen ahhoz gyáva és gerinctelen vagy), és te is legyél nyugodt, boldog, békés, amikor ott leszel az új barátaid, már-már a családod között – akár formaruhában, akár anélkül! Senkinek sem kötelező ez a dolog. A szíved mondja meg, és az eszed, hogy mit kell tenned.

Nem kötelező segítened a másikon, nem kötelező egy szebb jövőben reménykedni, nem kötelező ezért tenned sem – csak ne feledd, hogy ha otthon ülsz a fenekeden, és mindössze röpke, de annál röhejesebb szájkaratéra van csak energiád, akkor nem oldottál meg semmit! Mert a jövőnk nem erről szól. Én megtehetem, hogy itt ülök, biztonságban, most már kicsit boldogabban, talán szabadabban a feleségemmel, és „osztom az észt” számodra, mert nekem ez a dolgom, hogy tudósítsak, értesítselek, gondolatokat, gondolatfoszlányokat adjak át, illetve elmondjam, miféle megoldások lehetnek – a te dolgod pedig az, hogy elgondolkozz, hol a helyed, hol vannak azok az emberek, akiknek a közelsége, barátsága, bajtársiassága neked fontos! A lehetőség előtted áll.
 
Mindenesetre sikeresen véghezvittem ezt a dolgot, megértésre, segítségre leltem a Magyar Gárda részéről, olyan srácokkal és lányokkal ismerkedtem meg, akik tényleg magyarabb emberek nálad vagy nálam (ebben még mindig nem vitatkozunk), és a mostani biztonságban ígérhetem, hogy nagyobb, elsöprőbb, lendületesebb harcot hirdetek az olyan elnyomás, viselkedés ellen, melyet a magyarság ellenségei folytatnak ellenünk. Nem viccelek.

És most pár szót Cica fog hozzátok szólni, mert úgy érezte, neki is lenne néhány gondolata erről az egész esetről. Én azzal fejezem be a mai cikket, hogy: szebb jövőt, mert azt adjon az isten!
 
CICA HOZZÁSZÓLÁSA
 
Idáig még nem szóltam hozzá párom blogjához, de a szombati költöztetéssel kapcsolatban szeretnék mondani egy pár szót. Még nem fordult velem elő életem során, hogy ilyen kedves, segítőkész és önzetlen emberekkel találkozzak, mint a Gárda tagjai. Egyetlen szóra jöttek segíteni egy ismeretlen házaspáron, szabadidejüket feláldozva. Látták, hogy idegileg mennyire ki vagyok készülve, így biztattak, hogy most már jobb lesz, rám mosolyogtak, megsimították a vállamat. Erőt próbáltak és tudtak adni, hogy el tudjam viselni a költözést. Úgyhogy most itt az oldalon szeretnék még egyszer köszönetet mondani a budapesti gárdatagoknak, nagyon sokat jelentett számomra a törődésük. Köszönöm.