A Magyar Nemzet papírváltozatában ma megjelent, kitűnő cikk szkennelt változata következik, amelyben Póczik Szilveszter, aki – többek között – jelentős és szókimondó börtönstatisztikákat publikált a politikai korrektség legnehezebb éveiben (a 2000-es évek elején), remekül lehúzza a hazai, belterjes (túlnyomórészt zsidó) cociológusvilág legújabb cigánysajnáltató, magyargyalázó és -nácizó, a valósággal köszönő viszonyban nem levő fércműjét.
Mint mindig, legelőször nálunk olvasható az anyag a világhálón, ugyanis saját szkennelésű. A lap a következő részletet emelte ki (nem véletlenül): „Sajnos elkerülte a szerző figyelmét, hogy az a társadalompolitikai szemlélet és gyakorlat, amely a valóságot csupán tudatállapotnak, propagandával, politikai marketinggel jól alakítható képnek tekinti, éppen most csúszik le hangos csobbanással a kanálisba.”
Cigányoknak tört tükre
Dupcsik Csaba A magyarországi cigányság története című kötetéről
Végre! Végre! Régóta hiányzott már egy ilyen munka! - örvendezhet a társadalmi problémák iránt érdeklődő olvasó, amikor kézbe veszi Dupcsik Csaba A magyarországi cigányság története - Történelem a cigánykutatások tükrében, 1890-2008 című új könyvét (Osiris Kiadó, 2009). Elsőre igen jó benyomást keltő, kemény kötéses, 360 oldalas könyv, mintegy kétszáz képpel, számos grafikonnal, a főszöveget keretes szövegbetétek színesítik, küllem és szerkezet gondos szerkesztői munkára vall, lektora neves társadalomtudós. A történész-szociológus szerző a könyv bevezetőjében is elmondja, célja a magyarországi cigányság életéből az utolsó 125 év tankönyvszerű bemutatása, a cigánykutatások kritikai áttekintése. Ehhez igen nagy tömegű dokumentációt, forrásanyagot gyűjtött össze, ami már önmagában is nagyra becsülhető és várakozást ébresztő teljesítmény.
A várakozás helyébe azonban az elolvasott oldalak számával arányosan egyre több csalódás, bosszankodás lép. Már az első fejezet első oldalán mellbe vág néhány balsejtelmet ébresztő mondat arról, hogy a cigányságról alkotott képünk a magyar önbecsapás legfontosabb eszköze, ennek elvetése nélkül igazi nemzeti önismeretre esélyünk sincs. Rögtön felvetődik a kérdés: lehet, hogy mégsem a cigányokról lesz szó, hanem cigány történelem ürügyén a magyarság állítólag torz nemzettudatának, előítéletességének, kirekesztő hajlamának szociálpszichológiai nyelvezetbe csomagolt kárhoztatásáról? Lehet, hogy az első fejezetben ígért „tükrök" és „tükörképek" helyett ideológiai trükkök és trükkös képek mutogatására kell számítanunk? Társadalomtudományi szakkönyvek gyakorlott olvasója ilyenkor az utolsó fejezethez lapoz, amely rendszerint a szerző álláspontjának összefoglalását tartalmazza, a könyvben azonban ilyet hiába keresünk. Ehelyett cseppekben kapjuk a gyógyításunkra szánt intellektuális szérumot, nevezetesen azt, hogy magyarok és cigányok közt szinte alig van, olykor el is mosódik a különbség.
Dupcsik Csaba késedelem nélkül nekilát a nemzettudat kritikájának. Elismétli az ismert toposzt a barbár, írástudatlan, történelem nélküli, kalandozó magyar honfoglalókról, majd alaptalannak véli a „régi krónikások" által a cigányok eredetére tett megállapításokat. Ezek - mondja - a cigányok kapcsán „tatárokról írnak nyilván azon az alapon, hogy a tatárok is valahonnan keletről érkeztek". Nyilván? Vagy mégsem. Az Oszmán Birodalom terjeszkedésével ugyanis megjelentek Európa belsejében gyorsan mozgó, felderítő és diverzáns feladatokra specializált, valóban tatár lovascsapatok, kiszolgáló egységeik között cigány csoportok is akadtak, amelyek önállóan is elláttak felderítő tevékenységet. Lehet, hogy a régi krónikások mégis tudták, hogy ki kicsoda? A »ki kicsoda?" kérdésével inkább a szerzőnek akadnak problémái. Nem tud választ adni arra, ki tekinthető cigánynak. Vergődik a szociológiai vizsgálatok ismert azonosságcsapdájában, miközben az etnikai hovatartozást szociális mozzanatokkal maszatolja össze.
Az Egy történelem nélküli nép története című második nagy fejezet fellapozásakor várnánk az ígért történetírói teljesítményt. Sajnos hiába. A szerző nehezményezi, milyen „kevés ismeretünk van a cigányok korai történetéről", majd kritikátlanul elfogadja a cigányok indiai eredetére vonatkozó állítást. Bevallottan nincs is szándékában „az Indiától Közép-Európáig tartó út rekonstruálásának kérdésébe" belemenni, bár buzgón bírálja a cigányokat történelem nélkülinek tekintők tévedéseit. A szerző saját kutatások híján a Nagy Pál tollából származó A magyarországi cigányok története a rendi társadalom korában című, levéltári kutatásokon nyugvó kiváló monográfiát kivonatolja, és újdonságként csodálkozik rá olyan közismert tényekre, mint hogy a romák betelepülése hosszú folyamat volt, és eredetileg is heterogén csoportot alkottak. Aztán megállapítja, hogy a cigányok mért nem kerülhettek be a magyar elitbe, mert a nemesség tagjainak semmi sem állt kevésbé érdekében, mint sorainak bővítése, földművessé pedig a szaktudása átadásával fukarkodó parasztság szűkkeblűsége miatt nem válhattak. Íme a magyar kirekesztő hajlam — Dupcsik Csaba szerint. De vajon hihető-e ez ott, ahol a háborúk okán a nemesség sorai folyamatosan töltődtek fel alulról, és folyamatos telepítésekkel kellett pótolni az agrármunkaerő gyakori hiányát? A XVIII. századi iskolázottsági adatokból a szerző azt a következtetést vonja le, hogy a többség képzettsége nem különbözött a romák képzettségétől. Eközben elfelejtkezik arról, hogy a műveltség és szakismeret megszerzésének tere pe főként a család(üzem), a templom, a lakóhelyi és rétegközösség, a spirituális, anyagi, gazdálkodási kultúrába való szocializálódás volt. A korabeli magyar pórnépet a csak soknemzedékes tapasztalásban megtanulható évezredes gazdálkodáskultúrája különböztette meg a cigányoktól, nem az olvasni tudók aránya. A szerző általánosítható eredmények híján harminc oldalon három évszázadot ugorva sietősen elhagyja ezt az ingoványos terepet kínáló korszakot.
A XVIII. század végétől a dualizmusig tartó időszakról értekezve kritizálja a cigányok bűnözésének „mitológiáját", miközben az általa bemutatott dokumentumban olvashatjuk: „a sátoros cigányok […] nyomorult éltöket jövendőmondások, hamis húszasok készítése s más hasonló […] csalás által szokták fenntartani". A fejezet utolsó oldalán jószáglopáson ért cigányokról készült kőnyomatot látunk, amely beszédesen illusztrálja a korabeli közvélekedést. A millenniumi Magyarország cigányságának sorsáról írott fejezetben a szerző elmond néhány meghaladott általánosságot az ország szűkkeblű nemzetiségi politikájáról, majd megerősíti, hogy a korabeli sajtó „munkakerülő, piszkos, tolvaj népségként ábrázolta a cigányokat". A következő képaláírás tendenciózus utalást tartalmaz a magyar antiszemitizmusra, és rámutat, hogy a szerző a zsidó- és cigányellenességet egy tőről fakadónak véli. Sajnos a magyar néprajztudomány kibontakozásának és az 1893. évi cigány cenzusnak a korrekt ismertetésébe is beszüremkedik a szerző ideológiai vezérmotívuma: a cigányság modernizációját és asszimilációját szorgalmazókat népirtásra törekvőknek bélyegzi, bár megenged némi különbségtevést a tömeggyilkosság és az asszimiláció erőltetése között.
A Horthy-éráról leszögezi: annak társadalma beledermedt az országot ért igazságtalanság miatti sértődöttségbe, ami útját állta az önkritika és a reformok lehetőségének. Ezzel a hatvanas és hetvenes évek kommunista történetírásának alaptéziseit visszhangozza, jóllehet rég közismertek e korszak - a történelmi helyzet tükrében különösen - kiemelkedő társadalmi, gazdasági és kulturális teljesítményei. A szerző a cigányok helyzetének romlásáért a magyar etnocentrizmust, a diszkriminációt és a bűnelkövetésükkel kapcsolatos legendákat kárhoztatja, pedig helyesebb lett volna inkább azon eltöprengenie, miért pont a cigányok nem tudták felvenni a lépést a társadalom fejlődésével. Míg az ideológiakritika kardját máshol fennen forgató szerző „érzelmileg" azonosul azzal a tézissel, hogy a holokauszt a cigányok üldöztetésének betetőzése volt, és felül annak a tévhitnek, hogy a népirtás kiindulópontja a náci ideológia volt. Történésznek tudnia kellene, hogy a humán faji szelekció, eugenetika, elkülönítés és horribile dictu a népirtás (rassz- és kriminál-) biológiai, orvosi és pszichológiai érvekkel megalapozott részkoncepciói, amelyek a nácizmusban politikai ideológiává és társadalmi praxissá váltak, nem (csak) Németországból indultak útjukra. Gyökereik az észak-atlanti nagy régió szinte minden fejlett országának politikai és tudományos eszmevilágába kapaszkodtak egyszerre, Svájctól Svédországig, Franciaországtól és Nagy-Britanniától Oroszországon és Japánon át az USA-ig. E koncepciók egyes, negatív politikai összefüggéseikből időközben ismét kivetkőztetett és tudományos köntösbe visszaöltöztetett részelemei, például a kényszer-sterilizálás, egészen a hetvenes évekig tovább éltek egyes európai fejlett országokban.
A szocializmus korát tárgyaló ötödik nagy fejezet elején a szerző kifejti azt a nehezen követhető tézist, hogy a cigányok munkába állítása nem annyira a diktatórikus politikai akarat, mint inkább a nagyüzemi bértömeg-gazdálkodás rendszerlogikájából adódó érdekek eredője volt, mivel a legalsó szinten foglalkoztatott tömegek alacsony bérei képezték a magasabb szintek kiugró bérezésének feltételét, ezért nem vált senki érdekeltté a cigányok iskolázottságának javításában. A valóság azonban más volt. A nagyüzemek, ha mód volt rá, nem alkalmaztak cigány munkavállalókat, egyes nehézipari vertikumokban azonban tömegesen jelen voltak, ami a munkából szerzett rendszeres jövedelemnek és a köréjük vont támogató-ellenőrző hálózatnak köszönhetően hallatlan szociális előrelépést jelentett az elődgenerációkhoz viszonyítva. A tömeges iskolai sikertelenséget a korabeli oktatásügy szakigazgatási és pártirányítási csatornákon egyaránt számon kérte az iskolákon, a pedagógusok pedig véres verejtékkel igyekeztek eleget tenni az elvárásoknak, de igyekezetük megtört a cigány szülők és gyermekeik jelentős részének passzív ellenállásán. Ezért menekültek elhárító mechanizmusokba, például a kezelhetetlen gyerekek kisegítő osztályba irányításához. Az általános iskolából kihullott túlkoros fiúk a sorozott hadseregben kaptak második esélyt elemi tanulmányaik befejezésére és a szakmaszerzésre. Bár Dupcsik szerint a cigányok iskolai lemaradása a többségtől nem csökkent, a valóságban fiatal nemzedékeik kulturális előrelépése csillagászati volt a putris-szekeres, írástudatlan szülőkhöz és nagyszülőkhöz képest. Vajon a szerző a mikrostruktúrákban lejátszódott változásokat miért nem veszi észre? Persze politikai célokra (is) készült munkát olvasunk, így kell értékelnünk következtetéseit. Azt is, mely szerint a Rákosi-korszak kezdetén a cigányok „gondozás és felügyelet alatt" történő foglalkoztatására és lakáshoz juttatására vonatkozó javaslatok a koncentrációs táborok újraalapítását proponálták más elnevezéssel.
A kommunizmus kori kutatásokat tovább tárgyaló következő nagy fejezetben a szerző megállapítja: a biológiai különbségek kutatója »könnyen kihívja maga ellen a sorsot", de arról nem ejt szót, hogy e kutatási és beszédtabu mögött nem a „sors", hanem a jelenkori közmegegyezés és a tudományban és a médiában domináns erőcsoport áll. Hogy ez kinek mit és hogyan tilalmaz, engedélyez és büntet (például rasszistának bélyegez), annak felmutatása legalább annyira érdekes volna, mint a biológiai különbségekkel érvelő megközelítések bemutatása. Az 1970-es és 1980-as évek rendészeti vitáit idézve a szerző ismerteti a „cigány bűnözés" fogalomtörténetét, majd Moldova György rendőrszociográfiáját taglalva az előítéletes személyiség koncepciójának jegyében összeköti a cigányokkal szembeni ellenérzéseket más csoportokkal, fiatalokkal, magas beosztásúakkal, értelmiségiekkel, homoszexuálisokkal kapcsolatos előítéletekkel. Arról azonban, hogy az előítélet-kutatások eredményei nem inkább a kutatók prekoncepcióit tükrözik-e vissza, nem esik szó.
A rendszerváltás utáni időszakot tárgyalva Dupcsik érvelés nélkül elutasítja azt az általam kritikus éllel megrajzolt, számára pedig „érezhetően" kényelmetlen képet, amelyben bemutattam a rendszerváltás után artikulálódó politikai és etnikai erőcsoportok szövetsége keresését, cigánykoncepcióit és vitamódszereit. Ennek kapcsán rosszallóan megállapítja, hogy a keresztény-szociális értékvilág az, „amellyel Póczik érezhetően azonosul". Dupcsik esetében olcsó szellemeskedés erre a közismert vicc poénjával - kedveském, azt magácska csak úgy érzi! - replikázni, de elég annyi: nem kellett hozzá megérzés, sohasem titkoltam.
E temérdek negatívum mellett a könyvnek vannak igen értékes részei is. Dupcsik a jelenkori kritikai szociológia terepén biztonságosan mozog, eredményeit magáénak érzi. Ezekre támaszkodva színvonalas képet nyújt a rendszerváltás után eltelt húsz esztendő publicisztikáiban és tudományos dolgozataiban megfogalmazott álláspontokról. Újra felvillantja az cigány azonosság problémáját, és korrekt becslést közöl a hazai cigányság népességszámáról. Állást foglal a cigányság demográfiai, egészségügyi, szociális és szociálpolitikai, munkaügyi és iskoláztatási problémáit érintő nézetek, valamint a közkeletű szubetnikai csoportosítás elégtelensége tekintetében. Differenciált képet nyújt a foglalkoztatottságról, a hivatalos munkaerőpiacról kiszorultak jövedelemszerzési módszereiről. Ez a könyv legértékesebb része. A fejezet azonban számos vitatható, a szerző politikai eszmevilágának jegyében fogant tendenciózus megállapítást tartalmaz. Például az önmeghatározás politikailag egyedül korrekt voltáról, a magyar közvélemény többségének előítéletességéről, közmunka-, büntetés- és felügyeletpárti attitűdjéről, az 1998-2002 közötti kormány „szoft-szociáldarwinizmusáról". A tárgyilagosság látszata végett a szociálliberális kormányzatok munka- és cigányügyi programjai is kapnak némi kritikát, bár az egyházi oktatás normatíváinak megkurtításáról és más, kisebbség- és társadalomellenes intézkedések tömegéről szót sem ejt. Az „előítéletesség és diszkrimináció ördögi köreiben" sínylődő cigányság képének sulykolása közben azért bevallja: a munkapiaci hátrányok oka főként az alulképzettség. Az oktatás kapcsán a poroszos iskolarendszer sztereotip bírálata köszön vissza, azonban a szerző nem észrevételezi, hogy szerencsésebb országokban a politika nem az oktatás és más intézmények szétverésével tölti ki történelmi és jelenkori frusztrációból eredő dühét.
A Merre tovább, romakutatás? című utolsó alfejezetben megfogalmazott szerzői végkövetkeztetés szerint a cigányság politikai önértelmezésének kérdését a többségi-kisebbségi viszony minőségét érintő általános társadalmi kérdéssé kell transzformálni, meg kell alkotni az egyénileg elszenvedett megkülönböztetéseket és sérelmeket az általános politikai diskurzusban kollektív élményként közvetíteni képes nyelvet. A szerző ezzel — vajon végiggondolta-e? — a hamis történelmi alapokra épített cigány nacionalizmus élesztgetése és a többségi társadalommal való konfrontáció mellett teszi le voksát. Azonban elkésett. A fajvédő stílusú sérelmi nyelvezet már megszületett a társadalom mind kisebbségi, mind többségi oldalán. E két nyelvezet csap össze a „cigány bűnözés" körüli tartalmatlan és kiúttalan — de egyesek számára éppen ettől hasznos — vitában, és talált magának csatateret Sajóbábonyban. Dupcsik Csaba könyve nem történelmi mű és nem tankönyv. Voltaképp túlméretezett kutatás-előkészítő tanulmány, amelyben egy téma széles körű kutatására készülve minden kutató diszkurzív módon összefoglalja kiszemelt témája kutatástörténetét. A kötetben bemutatott, cigányokról alkotott képek nem állnak össze cigányságtörténetté, összefolynak a feleslegesen terjedelmes idézetek a szerzői kommentárokkal, végül egy ezer darabra tört tükör szilánkjaiból összeilleszthetetlen képecskék villannak vissza. Ha tükör által – ahogy Szent Pál mondotta — homályosan látunk, vajon hogyan fogunk tükörtörmeléklből nézve színről színre látni? A szerző elmulasztott feltenni magának néhány alapvető kérdést. Alkot-e az a csoport, amelyet a többségi társadalom kívülről cigányságként lát, olyan etnikai közösséget, amelynek van saját közös identitása és története? Ha igen, a vonatkozó történeti dokumentumok jelenleg feltárt mennyisége és tartalma ad-e lehetőséget történetének megrajzolására? Ha igen, a szerző által feldolgozott anyag elégséges-e egy megalapozott történelmi munka megírásához? Végül mi az adott nép történelmének vezérfonala, tanulsága? Egy népcsoport történetét tárgyaló munka általában szélesebb közönség és az érintettek számára is íródik. Ez a könyv azonban a társadalomtudományban kevéssé járatosak számára olvashatatlan, nyelvezete nehézkes, szegényes és unalmas.
Különösen hiányzik a cigányság nagykorúvá válásának történetét kísérő kulturális, politikai és civil szervezeti fejlődés bemutatása, a cigányság belső vitáinak, az asszimiláció tendenciáinak tárgyalása, a szélesedő értelmiség attitűdjei és sok más figyelemre méltó, égető társadalmi kérdés. Hiányzik a nemzetközi kitekintés, ami arra utal, hogy a könyv kizárólag belföldi fogyasztásra készült. E horizontszűkítés szükséges volt ahhoz, hogy a szerző a cigánysághoz kötődő negatív vélekedéseket a szerinte előítéletes magyar lélek torz kivetüléseiként, a cigánykérdést elfojtott nemzeti-lelkiismereti problémaként mutathassa be. Pedig a cigányság más országokban is hasonló problémákat generál: ezeket nem lehet üres előítéletként félreseperni. A nemzetközi kontextusok felmutatása azonban meggátolta volna a szerzőt az ok-okozatiság népnevelő célzatú megfordításában, és rávilágított volna, hogy nem a többségi társadalom szemével van a fő baj. Sajnos elkerülte a szerző figyelmét, hogy az a társadalompolitikai szemlélet és gyakorlat, amely a valóságot csupán tudatállapotnak, propagandával, politikai marketinggel jól alakítható képnek tekinti, éppen most csúszik le hangos csobbanással a kanálisba, a Cseh Tamás által megénekelt „Valóság nevű nagybátyánk" pedig hazatérni készül az emigrációból.
Végre vége! — sóhajt fel a fáradt olvasó, miután nem talált benne egyetlen új vagy eredeti megállapítást. Olyat sem, amelyik ne lenne erősen vitatható. Mégis azzal a megnyugtató érzéssel csukhatja be a könyvet, hogy Dupcsik Csabának nem sikerült megreformálnia a magyar nemzettudatot. Ha komolyan veszi a tudományos korrektség iránti — hangsúlyozott — elkötelezettségét, talán belátja: nem is arra van most szükség.
Mint mindig, legelőször nálunk olvasható az anyag a világhálón, ugyanis saját szkennelésű. A lap a következő részletet emelte ki (nem véletlenül): „Sajnos elkerülte a szerző figyelmét, hogy az a társadalompolitikai szemlélet és gyakorlat, amely a valóságot csupán tudatállapotnak, propagandával, politikai marketinggel jól alakítható képnek tekinti, éppen most csúszik le hangos csobbanással a kanálisba.”
Cigányoknak tört tükre
Dupcsik Csaba A magyarországi cigányság története című kötetéről
Végre! Végre! Régóta hiányzott már egy ilyen munka! - örvendezhet a társadalmi problémák iránt érdeklődő olvasó, amikor kézbe veszi Dupcsik Csaba A magyarországi cigányság története - Történelem a cigánykutatások tükrében, 1890-2008 című új könyvét (Osiris Kiadó, 2009). Elsőre igen jó benyomást keltő, kemény kötéses, 360 oldalas könyv, mintegy kétszáz képpel, számos grafikonnal, a főszöveget keretes szövegbetétek színesítik, küllem és szerkezet gondos szerkesztői munkára vall, lektora neves társadalomtudós. A történész-szociológus szerző a könyv bevezetőjében is elmondja, célja a magyarországi cigányság életéből az utolsó 125 év tankönyvszerű bemutatása, a cigánykutatások kritikai áttekintése. Ehhez igen nagy tömegű dokumentációt, forrásanyagot gyűjtött össze, ami már önmagában is nagyra becsülhető és várakozást ébresztő teljesítmény.
A várakozás helyébe azonban az elolvasott oldalak számával arányosan egyre több csalódás, bosszankodás lép. Már az első fejezet első oldalán mellbe vág néhány balsejtelmet ébresztő mondat arról, hogy a cigányságról alkotott képünk a magyar önbecsapás legfontosabb eszköze, ennek elvetése nélkül igazi nemzeti önismeretre esélyünk sincs. Rögtön felvetődik a kérdés: lehet, hogy mégsem a cigányokról lesz szó, hanem cigány történelem ürügyén a magyarság állítólag torz nemzettudatának, előítéletességének, kirekesztő hajlamának szociálpszichológiai nyelvezetbe csomagolt kárhoztatásáról? Lehet, hogy az első fejezetben ígért „tükrök" és „tükörképek" helyett ideológiai trükkök és trükkös képek mutogatására kell számítanunk? Társadalomtudományi szakkönyvek gyakorlott olvasója ilyenkor az utolsó fejezethez lapoz, amely rendszerint a szerző álláspontjának összefoglalását tartalmazza, a könyvben azonban ilyet hiába keresünk. Ehelyett cseppekben kapjuk a gyógyításunkra szánt intellektuális szérumot, nevezetesen azt, hogy magyarok és cigányok közt szinte alig van, olykor el is mosódik a különbség.
Dupcsik Csaba késedelem nélkül nekilát a nemzettudat kritikájának. Elismétli az ismert toposzt a barbár, írástudatlan, történelem nélküli, kalandozó magyar honfoglalókról, majd alaptalannak véli a „régi krónikások" által a cigányok eredetére tett megállapításokat. Ezek - mondja - a cigányok kapcsán „tatárokról írnak nyilván azon az alapon, hogy a tatárok is valahonnan keletről érkeztek". Nyilván? Vagy mégsem. Az Oszmán Birodalom terjeszkedésével ugyanis megjelentek Európa belsejében gyorsan mozgó, felderítő és diverzáns feladatokra specializált, valóban tatár lovascsapatok, kiszolgáló egységeik között cigány csoportok is akadtak, amelyek önállóan is elláttak felderítő tevékenységet. Lehet, hogy a régi krónikások mégis tudták, hogy ki kicsoda? A »ki kicsoda?" kérdésével inkább a szerzőnek akadnak problémái. Nem tud választ adni arra, ki tekinthető cigánynak. Vergődik a szociológiai vizsgálatok ismert azonosságcsapdájában, miközben az etnikai hovatartozást szociális mozzanatokkal maszatolja össze.
Az Egy történelem nélküli nép története című második nagy fejezet fellapozásakor várnánk az ígért történetírói teljesítményt. Sajnos hiába. A szerző nehezményezi, milyen „kevés ismeretünk van a cigányok korai történetéről", majd kritikátlanul elfogadja a cigányok indiai eredetére vonatkozó állítást. Bevallottan nincs is szándékában „az Indiától Közép-Európáig tartó út rekonstruálásának kérdésébe" belemenni, bár buzgón bírálja a cigányokat történelem nélkülinek tekintők tévedéseit. A szerző saját kutatások híján a Nagy Pál tollából származó A magyarországi cigányok története a rendi társadalom korában című, levéltári kutatásokon nyugvó kiváló monográfiát kivonatolja, és újdonságként csodálkozik rá olyan közismert tényekre, mint hogy a romák betelepülése hosszú folyamat volt, és eredetileg is heterogén csoportot alkottak. Aztán megállapítja, hogy a cigányok mért nem kerülhettek be a magyar elitbe, mert a nemesség tagjainak semmi sem állt kevésbé érdekében, mint sorainak bővítése, földművessé pedig a szaktudása átadásával fukarkodó parasztság szűkkeblűsége miatt nem válhattak. Íme a magyar kirekesztő hajlam — Dupcsik Csaba szerint. De vajon hihető-e ez ott, ahol a háborúk okán a nemesség sorai folyamatosan töltődtek fel alulról, és folyamatos telepítésekkel kellett pótolni az agrármunkaerő gyakori hiányát? A XVIII. századi iskolázottsági adatokból a szerző azt a következtetést vonja le, hogy a többség képzettsége nem különbözött a romák képzettségétől. Eközben elfelejtkezik arról, hogy a műveltség és szakismeret megszerzésének tere pe főként a család(üzem), a templom, a lakóhelyi és rétegközösség, a spirituális, anyagi, gazdálkodási kultúrába való szocializálódás volt. A korabeli magyar pórnépet a csak soknemzedékes tapasztalásban megtanulható évezredes gazdálkodáskultúrája különböztette meg a cigányoktól, nem az olvasni tudók aránya. A szerző általánosítható eredmények híján harminc oldalon három évszázadot ugorva sietősen elhagyja ezt az ingoványos terepet kínáló korszakot.
A XVIII. század végétől a dualizmusig tartó időszakról értekezve kritizálja a cigányok bűnözésének „mitológiáját", miközben az általa bemutatott dokumentumban olvashatjuk: „a sátoros cigányok […] nyomorult éltöket jövendőmondások, hamis húszasok készítése s más hasonló […] csalás által szokták fenntartani". A fejezet utolsó oldalán jószáglopáson ért cigányokról készült kőnyomatot látunk, amely beszédesen illusztrálja a korabeli közvélekedést. A millenniumi Magyarország cigányságának sorsáról írott fejezetben a szerző elmond néhány meghaladott általánosságot az ország szűkkeblű nemzetiségi politikájáról, majd megerősíti, hogy a korabeli sajtó „munkakerülő, piszkos, tolvaj népségként ábrázolta a cigányokat". A következő képaláírás tendenciózus utalást tartalmaz a magyar antiszemitizmusra, és rámutat, hogy a szerző a zsidó- és cigányellenességet egy tőről fakadónak véli. Sajnos a magyar néprajztudomány kibontakozásának és az 1893. évi cigány cenzusnak a korrekt ismertetésébe is beszüremkedik a szerző ideológiai vezérmotívuma: a cigányság modernizációját és asszimilációját szorgalmazókat népirtásra törekvőknek bélyegzi, bár megenged némi különbségtevést a tömeggyilkosság és az asszimiláció erőltetése között.
A Horthy-éráról leszögezi: annak társadalma beledermedt az országot ért igazságtalanság miatti sértődöttségbe, ami útját állta az önkritika és a reformok lehetőségének. Ezzel a hatvanas és hetvenes évek kommunista történetírásának alaptéziseit visszhangozza, jóllehet rég közismertek e korszak - a történelmi helyzet tükrében különösen - kiemelkedő társadalmi, gazdasági és kulturális teljesítményei. A szerző a cigányok helyzetének romlásáért a magyar etnocentrizmust, a diszkriminációt és a bűnelkövetésükkel kapcsolatos legendákat kárhoztatja, pedig helyesebb lett volna inkább azon eltöprengenie, miért pont a cigányok nem tudták felvenni a lépést a társadalom fejlődésével. Míg az ideológiakritika kardját máshol fennen forgató szerző „érzelmileg" azonosul azzal a tézissel, hogy a holokauszt a cigányok üldöztetésének betetőzése volt, és felül annak a tévhitnek, hogy a népirtás kiindulópontja a náci ideológia volt. Történésznek tudnia kellene, hogy a humán faji szelekció, eugenetika, elkülönítés és horribile dictu a népirtás (rassz- és kriminál-) biológiai, orvosi és pszichológiai érvekkel megalapozott részkoncepciói, amelyek a nácizmusban politikai ideológiává és társadalmi praxissá váltak, nem (csak) Németországból indultak útjukra. Gyökereik az észak-atlanti nagy régió szinte minden fejlett országának politikai és tudományos eszmevilágába kapaszkodtak egyszerre, Svájctól Svédországig, Franciaországtól és Nagy-Britanniától Oroszországon és Japánon át az USA-ig. E koncepciók egyes, negatív politikai összefüggéseikből időközben ismét kivetkőztetett és tudományos köntösbe visszaöltöztetett részelemei, például a kényszer-sterilizálás, egészen a hetvenes évekig tovább éltek egyes európai fejlett országokban.
A szocializmus korát tárgyaló ötödik nagy fejezet elején a szerző kifejti azt a nehezen követhető tézist, hogy a cigányok munkába állítása nem annyira a diktatórikus politikai akarat, mint inkább a nagyüzemi bértömeg-gazdálkodás rendszerlogikájából adódó érdekek eredője volt, mivel a legalsó szinten foglalkoztatott tömegek alacsony bérei képezték a magasabb szintek kiugró bérezésének feltételét, ezért nem vált senki érdekeltté a cigányok iskolázottságának javításában. A valóság azonban más volt. A nagyüzemek, ha mód volt rá, nem alkalmaztak cigány munkavállalókat, egyes nehézipari vertikumokban azonban tömegesen jelen voltak, ami a munkából szerzett rendszeres jövedelemnek és a köréjük vont támogató-ellenőrző hálózatnak köszönhetően hallatlan szociális előrelépést jelentett az elődgenerációkhoz viszonyítva. A tömeges iskolai sikertelenséget a korabeli oktatásügy szakigazgatási és pártirányítási csatornákon egyaránt számon kérte az iskolákon, a pedagógusok pedig véres verejtékkel igyekeztek eleget tenni az elvárásoknak, de igyekezetük megtört a cigány szülők és gyermekeik jelentős részének passzív ellenállásán. Ezért menekültek elhárító mechanizmusokba, például a kezelhetetlen gyerekek kisegítő osztályba irányításához. Az általános iskolából kihullott túlkoros fiúk a sorozott hadseregben kaptak második esélyt elemi tanulmányaik befejezésére és a szakmaszerzésre. Bár Dupcsik szerint a cigányok iskolai lemaradása a többségtől nem csökkent, a valóságban fiatal nemzedékeik kulturális előrelépése csillagászati volt a putris-szekeres, írástudatlan szülőkhöz és nagyszülőkhöz képest. Vajon a szerző a mikrostruktúrákban lejátszódott változásokat miért nem veszi észre? Persze politikai célokra (is) készült munkát olvasunk, így kell értékelnünk következtetéseit. Azt is, mely szerint a Rákosi-korszak kezdetén a cigányok „gondozás és felügyelet alatt" történő foglalkoztatására és lakáshoz juttatására vonatkozó javaslatok a koncentrációs táborok újraalapítását proponálták más elnevezéssel.
A kommunizmus kori kutatásokat tovább tárgyaló következő nagy fejezetben a szerző megállapítja: a biológiai különbségek kutatója »könnyen kihívja maga ellen a sorsot", de arról nem ejt szót, hogy e kutatási és beszédtabu mögött nem a „sors", hanem a jelenkori közmegegyezés és a tudományban és a médiában domináns erőcsoport áll. Hogy ez kinek mit és hogyan tilalmaz, engedélyez és büntet (például rasszistának bélyegez), annak felmutatása legalább annyira érdekes volna, mint a biológiai különbségekkel érvelő megközelítések bemutatása. Az 1970-es és 1980-as évek rendészeti vitáit idézve a szerző ismerteti a „cigány bűnözés" fogalomtörténetét, majd Moldova György rendőrszociográfiáját taglalva az előítéletes személyiség koncepciójának jegyében összeköti a cigányokkal szembeni ellenérzéseket más csoportokkal, fiatalokkal, magas beosztásúakkal, értelmiségiekkel, homoszexuálisokkal kapcsolatos előítéletekkel. Arról azonban, hogy az előítélet-kutatások eredményei nem inkább a kutatók prekoncepcióit tükrözik-e vissza, nem esik szó.
A rendszerváltás utáni időszakot tárgyalva Dupcsik érvelés nélkül elutasítja azt az általam kritikus éllel megrajzolt, számára pedig „érezhetően" kényelmetlen képet, amelyben bemutattam a rendszerváltás után artikulálódó politikai és etnikai erőcsoportok szövetsége keresését, cigánykoncepcióit és vitamódszereit. Ennek kapcsán rosszallóan megállapítja, hogy a keresztény-szociális értékvilág az, „amellyel Póczik érezhetően azonosul". Dupcsik esetében olcsó szellemeskedés erre a közismert vicc poénjával - kedveském, azt magácska csak úgy érzi! - replikázni, de elég annyi: nem kellett hozzá megérzés, sohasem titkoltam.
E temérdek negatívum mellett a könyvnek vannak igen értékes részei is. Dupcsik a jelenkori kritikai szociológia terepén biztonságosan mozog, eredményeit magáénak érzi. Ezekre támaszkodva színvonalas képet nyújt a rendszerváltás után eltelt húsz esztendő publicisztikáiban és tudományos dolgozataiban megfogalmazott álláspontokról. Újra felvillantja az cigány azonosság problémáját, és korrekt becslést közöl a hazai cigányság népességszámáról. Állást foglal a cigányság demográfiai, egészségügyi, szociális és szociálpolitikai, munkaügyi és iskoláztatási problémáit érintő nézetek, valamint a közkeletű szubetnikai csoportosítás elégtelensége tekintetében. Differenciált képet nyújt a foglalkoztatottságról, a hivatalos munkaerőpiacról kiszorultak jövedelemszerzési módszereiről. Ez a könyv legértékesebb része. A fejezet azonban számos vitatható, a szerző politikai eszmevilágának jegyében fogant tendenciózus megállapítást tartalmaz. Például az önmeghatározás politikailag egyedül korrekt voltáról, a magyar közvélemény többségének előítéletességéről, közmunka-, büntetés- és felügyeletpárti attitűdjéről, az 1998-2002 közötti kormány „szoft-szociáldarwinizmusáról". A tárgyilagosság látszata végett a szociálliberális kormányzatok munka- és cigányügyi programjai is kapnak némi kritikát, bár az egyházi oktatás normatíváinak megkurtításáról és más, kisebbség- és társadalomellenes intézkedések tömegéről szót sem ejt. Az „előítéletesség és diszkrimináció ördögi köreiben" sínylődő cigányság képének sulykolása közben azért bevallja: a munkapiaci hátrányok oka főként az alulképzettség. Az oktatás kapcsán a poroszos iskolarendszer sztereotip bírálata köszön vissza, azonban a szerző nem észrevételezi, hogy szerencsésebb országokban a politika nem az oktatás és más intézmények szétverésével tölti ki történelmi és jelenkori frusztrációból eredő dühét.
A Merre tovább, romakutatás? című utolsó alfejezetben megfogalmazott szerzői végkövetkeztetés szerint a cigányság politikai önértelmezésének kérdését a többségi-kisebbségi viszony minőségét érintő általános társadalmi kérdéssé kell transzformálni, meg kell alkotni az egyénileg elszenvedett megkülönböztetéseket és sérelmeket az általános politikai diskurzusban kollektív élményként közvetíteni képes nyelvet. A szerző ezzel — vajon végiggondolta-e? — a hamis történelmi alapokra épített cigány nacionalizmus élesztgetése és a többségi társadalommal való konfrontáció mellett teszi le voksát. Azonban elkésett. A fajvédő stílusú sérelmi nyelvezet már megszületett a társadalom mind kisebbségi, mind többségi oldalán. E két nyelvezet csap össze a „cigány bűnözés" körüli tartalmatlan és kiúttalan — de egyesek számára éppen ettől hasznos — vitában, és talált magának csatateret Sajóbábonyban. Dupcsik Csaba könyve nem történelmi mű és nem tankönyv. Voltaképp túlméretezett kutatás-előkészítő tanulmány, amelyben egy téma széles körű kutatására készülve minden kutató diszkurzív módon összefoglalja kiszemelt témája kutatástörténetét. A kötetben bemutatott, cigányokról alkotott képek nem állnak össze cigányságtörténetté, összefolynak a feleslegesen terjedelmes idézetek a szerzői kommentárokkal, végül egy ezer darabra tört tükör szilánkjaiból összeilleszthetetlen képecskék villannak vissza. Ha tükör által – ahogy Szent Pál mondotta — homályosan látunk, vajon hogyan fogunk tükörtörmeléklből nézve színről színre látni? A szerző elmulasztott feltenni magának néhány alapvető kérdést. Alkot-e az a csoport, amelyet a többségi társadalom kívülről cigányságként lát, olyan etnikai közösséget, amelynek van saját közös identitása és története? Ha igen, a vonatkozó történeti dokumentumok jelenleg feltárt mennyisége és tartalma ad-e lehetőséget történetének megrajzolására? Ha igen, a szerző által feldolgozott anyag elégséges-e egy megalapozott történelmi munka megírásához? Végül mi az adott nép történelmének vezérfonala, tanulsága? Egy népcsoport történetét tárgyaló munka általában szélesebb közönség és az érintettek számára is íródik. Ez a könyv azonban a társadalomtudományban kevéssé járatosak számára olvashatatlan, nyelvezete nehézkes, szegényes és unalmas.
Különösen hiányzik a cigányság nagykorúvá válásának történetét kísérő kulturális, politikai és civil szervezeti fejlődés bemutatása, a cigányság belső vitáinak, az asszimiláció tendenciáinak tárgyalása, a szélesedő értelmiség attitűdjei és sok más figyelemre méltó, égető társadalmi kérdés. Hiányzik a nemzetközi kitekintés, ami arra utal, hogy a könyv kizárólag belföldi fogyasztásra készült. E horizontszűkítés szükséges volt ahhoz, hogy a szerző a cigánysághoz kötődő negatív vélekedéseket a szerinte előítéletes magyar lélek torz kivetüléseiként, a cigánykérdést elfojtott nemzeti-lelkiismereti problémaként mutathassa be. Pedig a cigányság más országokban is hasonló problémákat generál: ezeket nem lehet üres előítéletként félreseperni. A nemzetközi kontextusok felmutatása azonban meggátolta volna a szerzőt az ok-okozatiság népnevelő célzatú megfordításában, és rávilágított volna, hogy nem a többségi társadalom szemével van a fő baj. Sajnos elkerülte a szerző figyelmét, hogy az a társadalompolitikai szemlélet és gyakorlat, amely a valóságot csupán tudatállapotnak, propagandával, politikai marketinggel jól alakítható képnek tekinti, éppen most csúszik le hangos csobbanással a kanálisba, a Cseh Tamás által megénekelt „Valóság nevű nagybátyánk" pedig hazatérni készül az emigrációból.
Végre vége! — sóhajt fel a fáradt olvasó, miután nem talált benne egyetlen új vagy eredeti megállapítást. Olyat sem, amelyik ne lenne erősen vitatható. Mégis azzal a megnyugtató érzéssel csukhatja be a könyvet, hogy Dupcsik Csabának nem sikerült megreformálnia a magyar nemzettudatot. Ha komolyan veszi a tudományos korrektség iránti — hangsúlyozott — elkötelezettségét, talán belátja: nem is arra van most szükség.
(MN)
