Az alábbi, a mai Magyar Nemzetben megjelent, az Interneten először, mint mindig, nálunk (saját szkennelés) olvasható cikk kb. első fele nagyon jó látleletét adja annak, hogy miért 100%-ig hibás az, amit cigányügyben az előző kormányok csináltak (iskolai deszegregáció, cigánytelep-felszámolás és deviánsék beköltöztetése normális emberek közé, a „megélhetési bűnözés” legalizálása stb.)
Sajnos az anyag második része lemegy kutyába, és Fidesz-alfélnyalásba kezd, miközben jól látható, hogy a kormány még csak véletlenül sem akarja olyan határozottsággal kezelni a cigánykérdést, ahogy normálisabb országokban (szinte minden másik európai, ill. észak-amerikai állam) csinálják. Hadd utaljunk megint az olasz, finn, kanadai, angol, francia, német, dán stb. példákra (legutolsó, kapcsolódó cikk, hivatkozásokkal, ITT) – sokkal-sokkal keményebben odacsapnak (nagy tömegű kiutasítások, táborba zárások, „extrém” esetekben helyszínen történő kivégzés) a cigóknak, mint mi. Hasonlóképp nem mer a kormány hozzányúlni a cigányok szaporodásának kérdéséhez, amit pedig jogállami, nem fajta/származásfüggő rendeletekkel / törvényekkel is szabályozni lehetne. (Gyengébbek kedvéért: egy bizonyos jövedelmi / iskolázottsági / életviteli / törvénytisztelőségi határ alatt a gyerekvállalás nem-engedélyezése senkinek, lett légyen szó cigókról, magyarokról vagy éppen pirézekről.) Ezt még csak véletlenül sem említi meg a jegyzet írója, Joó István.
Az eredeti cikk:
A gyerek tanuljon, ne kolduljon
Többség és kisebbség viszonya egy megújult politikai térben
Hónapok óta, kormányokat átívelően szárnyal egy kisgyerek énekhangja a metróállomáson: „Kicsi vagyok én, majd megnövök én, én leszek a legjobb ember a föld kerekén!"
Megindító öntanúsítás, őszinte ígéret. Ott van mögötte egy négy- öt éves cigány kisfiú egész lelke. De mi valósul majd meg az ígéretből? Támad-e szövetséges, aki segíti, emlékezteti, ösztökéli? A szurtos kis ígérettevő egyelőre ott ül a mozgólépcső tövénél, anyukája ölében. Az édesanya pedig a földön ül, és markát tartja az utazóközönség felé.
Rossz helyen van ez az anyuka, de még rosszabb helyen is lehetne. Fönt, a közeli dzsumbuj utcáin sok hozzá hasonló fiatal nő sétál fel-alá. Ott, ahol nemcsak az utcalány cigány, hanem a futtatója meg a kábítószerüzér is. Mivel egy józsefvárosi riportom készítésekor sikerült szóra bírnom prostituáltat, stricit, dílert, azt is tudom, mert elmesélték, honnan érkeztek. Messzi cigánytelepekről, cigánysorsokról.
E „lakóhelyek" közül sokat felkerestem az utóbbi években. Betértem a nyomorúságos kunyhókba, hogy tudósítsak gyermekszegénységről, éhséglázadásról, önbíráskodásról, de ártatlan romák meggyilkolása után szétterjedt félelemről is. Tanulmányoztam telepfelszámolási „modellprogramokat", papíron minden nagyon szép volt, kár, hogy a valóság mást mutatott: egyetlen faluban, városszélen sem tűnt el e sajátos lakhatási probléma, sehol nem sikerült a „romák beléptetése a munkaerőpiacra". Egyetlen kézzelfogható eredményeik volt: a „deszegregáció" központi és helyi felkentjei szép summákat szegregálhattak maguknak.
A csádi menekülttáborokra emlékeztető cigánytelepek tehát változatlanul üzemelnek. Sőt: a balliberális romaprogramok idején zavartalanul újabbak is keletkeztek. Például kiürülő aprófalvakból. Borsod, Szabolcs, Nógrád, Baranya, Zala némely térsége a szemünk láttára válik cigány zárvánnyá és magyar szórvánnyá.
A Gyurcsány- és Bajnai-kormányok tétlenül nézték ezt a folyamatot. Nem a szorgalmas, konyhakertet művelő falusiak váltak példákká, ők inkább prédákká váltak. A rend, a közbiztonság hiánya a rossz irányba ható folyamatokat erősítette fel. Nem a felemelkedni vágyók száma növekedett, hanem a leszakadóké, a napról napra élőké, a vegetálóké. Mindennek melegágya volt az a cinizmus, amellyel
ezek a kormányok magukra hagyták a leszakadó térségeket, falvakat gazdasági, kulturális és közbiztonsági értelemben egyaránt. Az iskolai szegregáció elleni harc jelszavával kierőszakolták, hogy a különböző szinten szocializálódott, eltérő nevelési módszereket igénylő gyerekek összekeveredjenek a meghagyott általános iskolák osztályaiban. S akkor még szó sem esett a szülői felelőtlenséget ilyen- olyan megokolásokkal felmentő, s már-már normává emelő szélsőliberális segélypolitikáról...
Legszegényebb falvainkban az etnikumok közötti arányváltozásokat el kell fogadni, de a tanulságok levonásával. Egészen más kérdés a többség és a kisebbség együttélésének kriminalisztikai gondja a cigány zárványok tájékán. Ebbe nem nyugodhat bele az sem, aki sosem bélyegezne meg „cigánybűnözés" szóval egy hétszázezres létszámú származási közösséget.
Ugyancsak tilos beletörődni a roma tömegek felzárkózásának a kudarcába. Nem csak az óriási nemzetgazdasági hátrány miatt. Ha ez a 93 030 négyzetkilométer legalább nyomokban keresztény Magyarország, akkor számítson a magunk szenvedése mellett a be nem illeszkedetteké ís. A gyermekszegénységnek nincsen bőrszíne; minden kisgyerek ígéret, és a többségi társadalom felelősségén és erkölcsén múlik, hogy sorsuk teljesedik be vagy képességeik teljesednek ki. Mert csakis az utóbbi lehet a közös cél.
Minél szegényebb valaki, annál később fogja érezni a remélhető gazdasági fellendülés jótékony hatásait. De az új politikai klíma nagyon is kedvez annak, hogy elkezdődjék a cigányság felemelkedése, s hogy helyreálljon az etnikumok közti béke. Azzal, hogy a középjobb-kereszténydemokrata pártszövetség a parlamenti helyek kétharmadát foglalhatta el, vége az egyszerre magyar- és cigányellenes gyurcsányizmusnak. Az eszelős, kényszeresen zabráló posztkommunista „élcsapat" politikai harcaiban gátlástalanul felhasználta a kisemmizetteket. Kétszer is megtapasztalhatták, hogy nem a sorsuk, hanem csak a szavazataik fontosak. Talán végre ennek a korszaknak is vége van. Már a rendpártiság szele fújdogál, s ez a politikai klímaváltozás első jele. Tévedés azt gondolni, hogy a rend iránti igény csak a többségben él. Fenyegetettségük miatt, uzsorásoknak való kiszolgáltatottságuk révén egyre többen vágynak a rendre a kisebbségből is. A Fidesz-KDNP kezdeményezésére a parlament szigorította a büntetőjogot azokkal szemben, akik erőszakos bűncselekményeket nem először követnek el. Egy intézkedés felülírta azt, hogy a kisebb értékre elkövetett lopások kivizsgálatlanul, megtorlatlanul maradjanak. Egy másik meg azt, hogy következmények nélkül lehessen egy tanárt agyba-főbe verni, csak mert a társait terrorizáló gyerek az integrált osztályban nem kapott pozitív diszkriminációt.
A közrend a kérdéses térségekben további megerősítésre szorul. Az új belügyminiszter és az országos rendőrfőkapitány nyilatkozataiból, de tetteikből még inkább kiderül: elsőrendűen fontosnak tartják a biztonság megnövelését. A baloldal most azzal riogat, hogy az új kormány elrettentéssel, kibővített börtönök megtöltésével akarja megszüntetni a roma címkéjű problémahalmazt. Ha így lenne, nem valószínű, hogy külön államtitkárság foglalkozna a társadalmi felzárkóztatással. Üzenetértékű, hogy élére az a Balog Zoltán került, aki korábban a parlament emberjogi bizottságának elnökeként minden jogsértésért szót emelt.
Balog Zoltánra és államtitkárságára az a feladat vár, hogy érvényesítse a kormányzati döntéseknél a mélyszegénységbe süppedt roma és nem roma százezrek érdekeit. Hogy térségi-szociális alapon felzárkózási programokat kezdeményezzen, de még mások gazdaságfejlesztési programjaiban is számon kérhesse a társadalomfejlesztés követelményét. Mindenfajta ez irányú komplex — foglalkoztatási, lakhatási, egészségügyi, oktatási-képzési, művelődési — támogatás, esélyteremtés ezen az államtitkárságon összpontosul.
Az új hatalomnak nem csak a cigányvakítást kell elkerülnie. Le kell ráznia magáról, sőt el kell számoltatnia azokat a leszerepelt romaintegrátorokat, akik 1996 és 2006 között az Állami Számvevőszék szerint 120, de azóta is sok milliárd forintot tüntethettek el úgy, hogy a cigányság abból semmi hasznot nem látott. Amíg csak a sajtó kéri számon tetteiket, addig azzal a pökhendiséggel válaszolnak, amellyel Moliére álorvosa az álkezelés után: „A gyógyulás a beteg dolga, tegye, ha tudja!"
Az egész társadalom érdeke, hogy az új cigánypolitika végre ne sértse a szintén sanyarú helyzetű többségieket. Erre tekintettel már az is biztató, hogy a koordináló államtitkárság nem a „romaügyi", hanem a — tágabb értelmű — „felzárkózásért felelős" jelzőt viseli. Mint megtudtuk, egyetlen idevágó program sem fog kizárólag etnikai alapon előnyben részesíteni embereket, ami nem jelenti azt, hogy ne a romák felzárkóztatása lenne a talán legfontosabb célkitűzés. További jó hír: Hoffmann Rózsa oktatási államtitkársága lezárja a Magyar-Hiller korszakot, amelyben minden helyi körülmény, józan pedagógiai ellenérv mérlegelése nélkül erőltették a cigány túlsúlyú osztályok megszüntetését.
A jegyzetem elején szereplő kisfiú egy-két év múlva iskolás lesz. S mivel szülei csak akkor kapnak családi pótlékot, ha a gyerek iskolába jár, reményünk lehet arra, hogy valóban az iskolapadba kerül, és nem koldulni az utcára.
Sajnos az anyag második része lemegy kutyába, és Fidesz-alfélnyalásba kezd, miközben jól látható, hogy a kormány még csak véletlenül sem akarja olyan határozottsággal kezelni a cigánykérdést, ahogy normálisabb országokban (szinte minden másik európai, ill. észak-amerikai állam) csinálják. Hadd utaljunk megint az olasz, finn, kanadai, angol, francia, német, dán stb. példákra (legutolsó, kapcsolódó cikk, hivatkozásokkal, ITT) – sokkal-sokkal keményebben odacsapnak (nagy tömegű kiutasítások, táborba zárások, „extrém” esetekben helyszínen történő kivégzés) a cigóknak, mint mi. Hasonlóképp nem mer a kormány hozzányúlni a cigányok szaporodásának kérdéséhez, amit pedig jogállami, nem fajta/származásfüggő rendeletekkel / törvényekkel is szabályozni lehetne. (Gyengébbek kedvéért: egy bizonyos jövedelmi / iskolázottsági / életviteli / törvénytisztelőségi határ alatt a gyerekvállalás nem-engedélyezése senkinek, lett légyen szó cigókról, magyarokról vagy éppen pirézekről.) Ezt még csak véletlenül sem említi meg a jegyzet írója, Joó István.
Az eredeti cikk:
A gyerek tanuljon, ne kolduljon
Többség és kisebbség viszonya egy megújult politikai térben
Hónapok óta, kormányokat átívelően szárnyal egy kisgyerek énekhangja a metróállomáson: „Kicsi vagyok én, majd megnövök én, én leszek a legjobb ember a föld kerekén!"
Megindító öntanúsítás, őszinte ígéret. Ott van mögötte egy négy- öt éves cigány kisfiú egész lelke. De mi valósul majd meg az ígéretből? Támad-e szövetséges, aki segíti, emlékezteti, ösztökéli? A szurtos kis ígérettevő egyelőre ott ül a mozgólépcső tövénél, anyukája ölében. Az édesanya pedig a földön ül, és markát tartja az utazóközönség felé.
Rossz helyen van ez az anyuka, de még rosszabb helyen is lehetne. Fönt, a közeli dzsumbuj utcáin sok hozzá hasonló fiatal nő sétál fel-alá. Ott, ahol nemcsak az utcalány cigány, hanem a futtatója meg a kábítószerüzér is. Mivel egy józsefvárosi riportom készítésekor sikerült szóra bírnom prostituáltat, stricit, dílert, azt is tudom, mert elmesélték, honnan érkeztek. Messzi cigánytelepekről, cigánysorsokról.
E „lakóhelyek" közül sokat felkerestem az utóbbi években. Betértem a nyomorúságos kunyhókba, hogy tudósítsak gyermekszegénységről, éhséglázadásról, önbíráskodásról, de ártatlan romák meggyilkolása után szétterjedt félelemről is. Tanulmányoztam telepfelszámolási „modellprogramokat", papíron minden nagyon szép volt, kár, hogy a valóság mást mutatott: egyetlen faluban, városszélen sem tűnt el e sajátos lakhatási probléma, sehol nem sikerült a „romák beléptetése a munkaerőpiacra". Egyetlen kézzelfogható eredményeik volt: a „deszegregáció" központi és helyi felkentjei szép summákat szegregálhattak maguknak.
A csádi menekülttáborokra emlékeztető cigánytelepek tehát változatlanul üzemelnek. Sőt: a balliberális romaprogramok idején zavartalanul újabbak is keletkeztek. Például kiürülő aprófalvakból. Borsod, Szabolcs, Nógrád, Baranya, Zala némely térsége a szemünk láttára válik cigány zárvánnyá és magyar szórvánnyá.
A Gyurcsány- és Bajnai-kormányok tétlenül nézték ezt a folyamatot. Nem a szorgalmas, konyhakertet művelő falusiak váltak példákká, ők inkább prédákká váltak. A rend, a közbiztonság hiánya a rossz irányba ható folyamatokat erősítette fel. Nem a felemelkedni vágyók száma növekedett, hanem a leszakadóké, a napról napra élőké, a vegetálóké. Mindennek melegágya volt az a cinizmus, amellyel
ezek a kormányok magukra hagyták a leszakadó térségeket, falvakat gazdasági, kulturális és közbiztonsági értelemben egyaránt. Az iskolai szegregáció elleni harc jelszavával kierőszakolták, hogy a különböző szinten szocializálódott, eltérő nevelési módszereket igénylő gyerekek összekeveredjenek a meghagyott általános iskolák osztályaiban. S akkor még szó sem esett a szülői felelőtlenséget ilyen- olyan megokolásokkal felmentő, s már-már normává emelő szélsőliberális segélypolitikáról...
Legszegényebb falvainkban az etnikumok közötti arányváltozásokat el kell fogadni, de a tanulságok levonásával. Egészen más kérdés a többség és a kisebbség együttélésének kriminalisztikai gondja a cigány zárványok tájékán. Ebbe nem nyugodhat bele az sem, aki sosem bélyegezne meg „cigánybűnözés" szóval egy hétszázezres létszámú származási közösséget.
Ugyancsak tilos beletörődni a roma tömegek felzárkózásának a kudarcába. Nem csak az óriási nemzetgazdasági hátrány miatt. Ha ez a 93 030 négyzetkilométer legalább nyomokban keresztény Magyarország, akkor számítson a magunk szenvedése mellett a be nem illeszkedetteké ís. A gyermekszegénységnek nincsen bőrszíne; minden kisgyerek ígéret, és a többségi társadalom felelősségén és erkölcsén múlik, hogy sorsuk teljesedik be vagy képességeik teljesednek ki. Mert csakis az utóbbi lehet a közös cél.
Minél szegényebb valaki, annál később fogja érezni a remélhető gazdasági fellendülés jótékony hatásait. De az új politikai klíma nagyon is kedvez annak, hogy elkezdődjék a cigányság felemelkedése, s hogy helyreálljon az etnikumok közti béke. Azzal, hogy a középjobb-kereszténydemokrata pártszövetség a parlamenti helyek kétharmadát foglalhatta el, vége az egyszerre magyar- és cigányellenes gyurcsányizmusnak. Az eszelős, kényszeresen zabráló posztkommunista „élcsapat" politikai harcaiban gátlástalanul felhasználta a kisemmizetteket. Kétszer is megtapasztalhatták, hogy nem a sorsuk, hanem csak a szavazataik fontosak. Talán végre ennek a korszaknak is vége van. Már a rendpártiság szele fújdogál, s ez a politikai klímaváltozás első jele. Tévedés azt gondolni, hogy a rend iránti igény csak a többségben él. Fenyegetettségük miatt, uzsorásoknak való kiszolgáltatottságuk révén egyre többen vágynak a rendre a kisebbségből is. A Fidesz-KDNP kezdeményezésére a parlament szigorította a büntetőjogot azokkal szemben, akik erőszakos bűncselekményeket nem először követnek el. Egy intézkedés felülírta azt, hogy a kisebb értékre elkövetett lopások kivizsgálatlanul, megtorlatlanul maradjanak. Egy másik meg azt, hogy következmények nélkül lehessen egy tanárt agyba-főbe verni, csak mert a társait terrorizáló gyerek az integrált osztályban nem kapott pozitív diszkriminációt.
A közrend a kérdéses térségekben további megerősítésre szorul. Az új belügyminiszter és az országos rendőrfőkapitány nyilatkozataiból, de tetteikből még inkább kiderül: elsőrendűen fontosnak tartják a biztonság megnövelését. A baloldal most azzal riogat, hogy az új kormány elrettentéssel, kibővített börtönök megtöltésével akarja megszüntetni a roma címkéjű problémahalmazt. Ha így lenne, nem valószínű, hogy külön államtitkárság foglalkozna a társadalmi felzárkóztatással. Üzenetértékű, hogy élére az a Balog Zoltán került, aki korábban a parlament emberjogi bizottságának elnökeként minden jogsértésért szót emelt.
Balog Zoltánra és államtitkárságára az a feladat vár, hogy érvényesítse a kormányzati döntéseknél a mélyszegénységbe süppedt roma és nem roma százezrek érdekeit. Hogy térségi-szociális alapon felzárkózási programokat kezdeményezzen, de még mások gazdaságfejlesztési programjaiban is számon kérhesse a társadalomfejlesztés követelményét. Mindenfajta ez irányú komplex — foglalkoztatási, lakhatási, egészségügyi, oktatási-képzési, művelődési — támogatás, esélyteremtés ezen az államtitkárságon összpontosul.
Az új hatalomnak nem csak a cigányvakítást kell elkerülnie. Le kell ráznia magáról, sőt el kell számoltatnia azokat a leszerepelt romaintegrátorokat, akik 1996 és 2006 között az Állami Számvevőszék szerint 120, de azóta is sok milliárd forintot tüntethettek el úgy, hogy a cigányság abból semmi hasznot nem látott. Amíg csak a sajtó kéri számon tetteiket, addig azzal a pökhendiséggel válaszolnak, amellyel Moliére álorvosa az álkezelés után: „A gyógyulás a beteg dolga, tegye, ha tudja!"
Az egész társadalom érdeke, hogy az új cigánypolitika végre ne sértse a szintén sanyarú helyzetű többségieket. Erre tekintettel már az is biztató, hogy a koordináló államtitkárság nem a „romaügyi", hanem a — tágabb értelmű — „felzárkózásért felelős" jelzőt viseli. Mint megtudtuk, egyetlen idevágó program sem fog kizárólag etnikai alapon előnyben részesíteni embereket, ami nem jelenti azt, hogy ne a romák felzárkóztatása lenne a talán legfontosabb célkitűzés. További jó hír: Hoffmann Rózsa oktatási államtitkársága lezárja a Magyar-Hiller korszakot, amelyben minden helyi körülmény, józan pedagógiai ellenérv mérlegelése nélkül erőltették a cigány túlsúlyú osztályok megszüntetését.
A jegyzetem elején szereplő kisfiú egy-két év múlva iskolás lesz. S mivel szülei csak akkor kapnak családi pótlékot, ha a gyerek iskolába jár, reményünk lehet arra, hogy valóban az iskolapadba kerül, és nem koldulni az utcára.
