Ezzel szemben a Jewish Chronicle (Zsidó krónika) 1998. november 6-ai, pénteki száma a következőket írja a belseni táborról: „Nagy-Britanniában egyetlen más szó sem fejezi ki jobban a holo-terrort, mint ’Belsen’. (…) Bergen-Belsenben nem voltak gázkamrák, és a tábor nem volt megsemmisítő tábor. (…) Ha egyáltalán volt olyan tábor, ahol kevesebb brutalitás volt tapasztalható, akkor az Bergen-Belsen volt. A tábort arra hozták létre, hogy ott azokat a prominens zsidókat szállásolják el, akiket ki akartak cserélni internált németekre. Az a táborkép, ami a mindenhol közismert megdöbbenést kiváltotta, a táborba Lengyelországból érkezett azon táborlakók áradatával jött, akiket a háború utolsó hónapjaiban szállásoltak el ott. (…) Bergen-Belsennek semmi köze nem volt egy speciálisan zsidó tragédiához (…)”

A táborral kapcsolatos hazugságokra a „hiteles” túlélők beszámolói teszik fel a koronát. A 11 éves Moshe Peer-t állítása szerint a gonosz SS-gyilkosok nem kevesebbszer, mint hatszor gázosították el. A „gyilkosok” aztán egy idő múlva nyilván dühösen feladták, amikor azt látták, hogy a 11 éves fiú mindig túléli a dolgot. Azt, hogy az SS 6 sikertelen elgázosítás után miért nem folytatta az elgázosítását, Peer maga sem tudja. Talán megunták, hogy minden egyes elgázosítás után a kisfiú újra és újra vigyorogva elő-ugrabugrált.

De lássuk, hogyan meséli ezt el a „túlélő” a Montreal Gazette 1993. augusztus 5-ei számának hasábjain:

Túlélte a horrort
Az író a náci koncentrációs táborban szerzett élményeiről mesél

ST. LAURENT - Moshe Peert, a tizenegy éves foglyot, legalább hatszor küldték Bergen-Belsen koncentrációs táborában gázkamrába. Ezt minden egyes alkalommal túlélte és elszörnyedve nézte, ahogyan körülötte a vele együtt gázkamrába vitt nők és gyerekek elgázosítva összerogynak és meghalnak. Peer a mai napig nem tudja, hogyan élte túl az elgázosításokat. „A gyerekek talán jobban ellenállnak, nem tudom” - mondta Peer egy múlt héten készített interjú során.

Az utóbbi 19 évben a most 60 éves Peer a Bergen-Belsenben átélt horrorisztikus élményeit feldolgozó könyvén dolgozott (egy ilyen munkához tényleg jó sok idő kellhet – a fordító), amit ő első kézből történő elszámolásként fog fel. Vasárnap a Petah Tikva Sepharden közösségben St. Laurentben kb. 300 felnőtt hallgató előtt beszélt könyvéről és tapasztalatairól, amiket holokauszt-túlélőként szerzett. (…)

Az „Elfelejthetetlen Bergen-Belsen” című könyv az olvasóban olyan érzést kelt, mintha ő is részese lenne a belseni eseményeknek. Peer azonban elismeri, hogy soha nem lesz képes arra, hogy az általa átélt poklot valósághűen ábrázolni tudja. „A táborban a körülmények leírhatatlanok voltak” – mondta Peer. „Lehetetlen a poklot magunkkal vinni onnan.” 1942-ben, kilenc évesen, őt, öccsét és húgát Franciaországban tartóztatták le. Az édesanyját Auschwitzba vitték. Ő nem tért haza. Peer és testvérei két évvel később kerültek Bergen-Belsenbe. Számára a szüleitől történő elválasztása olyan gyötrelmet okozott, hogy az, hogy a tábort túlélje, hamar elsődleges fontosságú lett számára.

„Testrészek és egész testek feküdtek ott. Egyesek éltek, egyesek halottak voltak” – emlékezik Peer. „Bergen-Belsen rosszabb volt, mint Auschwitz. Auschwitzban az embereket azonnal elgázosították, így nem kellett sokat szenvedniük. De Bergen-Belsenben hónapokig tartott, amíg meghaltak (Peer itt nyilván azt akarja mondani: amíg rájuk került a sor – a fordító) az emberek. Sokáig szenvedtek.” Peer beszámolt orosz foglyokról, akiket egy nyitott táborban úgy tartottak, mint a „tyúkokat”. Nem kaptak vizet és élelmet. „Néhányan becsavarodtak az éhségtől. Kannibalizmus ütötte fel a fejét.” – meséli Peer.

Peer napjai a táborban a sorszámozott foglyok felsorakoztatásával kezdődtek. Ezek a szemlék akár 5 órán keresztül is tarthattak, amíg a felügyelők megállapították, hogy hány rab halt meg. Ha valaki közben kidőlt, azt ott helyben megverték. A szemle után a raboknak vissza kellett menniük a barakkjaikba, ahol egy darabka kenyeret kaptak színezett vízzel.

Peerről és testvéreiről – akik szintén túlélték a tábort – két női rabtársuk gondoskodott. A háború után nem sikerült megtalálnia a két nőt. A gyerekek fogócskát játszottak a táborban. De mindig voltak olyanok, akik túl gyengék vagy betegek voltak ahhoz, hogy velük legyenek.

A háború után Peer Párizsban újra találkozott édesapjával és családjával, majd Izraelbe mentek. Peer négy gyermeke ott született. A néhány háborúban eltöltött katonai szolgálat után (a nagy traumát, úgy látszik, egy kis öldökléssel sikerült enyhítenie – a fordító) 1974-ben Montrealba vándorolt ki. Még 49 évvel a történtek után is kísértik élményei, és éjjelente nem tud aludni. Ami azonban tényleg elkeseríti, az az, hogy a világ tétlenül szemlélte és hagyta megtörténni a holokausztot. „Senki nem mondta azt a németeknek, hogy ne tegyék. Az egész világ engedélyét bírták” – mondta.

Fordítói kommentár: Ez lenne Moshe Peer története. Itt aztán van minden. Elsőre talán mosolygunk az ilyen képtelenségekkel alátámasztott holokauszt-meséken, de gondoljunk arra, hogy erre hivatkozva gyilkolták le győzelmi mámorban ártatlan emberek tömegeit!

Szerintem teljesen hihető Moshe Peer története. Nem is értem miért nem hiszik el egyesek. Szerintem a hitetlenkedők kedvéért mégegyszer, utoljára bemutathatná, hogy képes túlélni a gázkamrát. Mondjuk valamelyik tv csatornán, élőben. Biztosan minden kétely elszállna... (vagy nem xD)

Tisztelt Kurucok!

Ebből is látszik, hogy azok nem gázkamrák, hanem egyszerű zuhanyzók voltak. Már Adolf bácsi is megírta könyvében, hogy a kaftánosok "nem barátai a víznek". Annyira nem, hogy meg is halnak tőle. Amit pedig Moshe barátunk hatszor is túlélt, az nem holmi mérgesgáz, hanem egyszerű csapvíz volt. Azt gondolom, hogy Moshe Peer valójában nem is zsidó. Gójok milliárdjai élik át nap, mint nap azt, amit ő csodának nevez és csupán hatszor élte át árnyékvilági léte során.

üdv. KGB