A napokban az USA nicaraguai nagykövetsége felszólította e kis közép-amerikai ország kormányát, hogy adják át azokat a terveket, amelyek a Panama-csatorna alternatívájaként megépülő, az Atlanti-óceánt a Csendes-óceánnal összekötő átjáró megépítésére vonatkoznak. A Nicaraguán átvezető csatorna tervezete az óév utolsó napjaiban került befejezésre, és már meg is történt az első „kapavágás”. Washingtoni politikai és katonai körökben óriási felháborodást váltott ki a megépítendő átjáró, hiszen a Panama csatorna jelenleg az USA „védelme” alatt áll, beleértve annak katonapolitikai és gazdasági előnyeit. A Panama-csatorna területe annak megépítése előtt Kolumbiához tartozott, ám az Egyesült Államok a csatorna birtoklásának érdekében annak teljes hosszúságában „létrehozta” Panama államot, természetesen azonnal protektorátust ajánlva fel e fiatal államnak, - de facto - önmagának. Némi politikai huzavona után egy szerződés is aláírásra került, amelyben rögzítették a kis állam és az USA kötelességei és jogait a csatorna megépítése és üzemeltésére vonatkozóan. A nagy északi testvér ekkor már megengedhetett magának ilyen „furcsa ügyleteket”, hiszen az egész kontinensen működött az egykor meghirdetett Monroe-elv (Amerika az amerikaiaké) gyakorlatiasabb formulája: „Amerika az Egyesült Államoké”.

A kis Panama számtalan ízben megpróbálta visszaszerezni a csatorna jogát, néha békés úton, néha felkelések kirobbantásával mint 1927-ben, 1947-ben, 1959-ben, 1964-ben. A sajtó akkori lehetőségei kevés anyagot tárnak elénk ezen egyezkedések valós történetéről. Talán csak következtetni lehet rá, mi is történhetett azokban az években ott, ha 1989-ben az utolsó felkelés leverése után a kábítószercsempészéssel vádolt Manuel Noriega elnököt egy zsákkal a fején rabolta el a CIA, és szállította USA-felségterületre. Ez a felkelés 500 panamai életébe került a hivatalos adatok szerint. Úgy tűnik, az Egyesült Államok bármi áron meg akarja tartani a Panama-csatorna feletti fennhatóságát, még ha ez emberáldozattal is jár.

Most azonban „halálos veszély” fenyegeti ezt a kedvező monopóliumot. Egy alternatív átjáró ötlete Nicaragua területén, a két óceán között nem új, de ilyen közel a megvalósításhoz még egyik ötlet sem került. Kevesebb mint egy évvel ezelőtt Nicaragua elnöke, Daniel Ortega aláírt egy tervezetet, amely realitássá változtathatja ezen álmot. A projekt pénzügyi fedezetét és az építkezés kivitelezését a világkereskedelemben egyre izmosodóbb részt felmutató Kína vállalta. Kisebb részben Oroszország is érdekelt a projektben, bár az oroszok feladata egészen más lenne. Daniel Ortega a közelmúltban a csatorna katonai védelmét biztosító szerződést írt alá Moszkvával, amelynek megfelelően az orosz katonai egységek, a légierő és a haditengerészet lát el védelmi és őrszolgálatot a csatorna geopolitikai körzetében, Nicaragua szárazföldi, tengeri és légi határain. E kép elvben úgy értelmezhető, mint Oroszország válasza az USA Ukrajnában kiépített hídfőállására. Ez azonban egy új konfliktuszóna kialakulását vetíti előre, hiszen az USA nem valószínű, hogy elengedi a „Panama-koncot” és tétlenül nézi, hogy két másik nagyhatalom rendezkedik be a hátsó udvarában.

A csata már meg is kezdődött, az USA jellemzően „lóról lövöldöző cowboy” modorában követeli, hogy Nicaragua azonnal mutassa meg, mi is készül a saját, szuverén, független területén. Következő lépésként a már jól ismert médiaháború jön, esetleg bizonyítást nyer, hogy Nicaragua vegyi fegyvert birtokol, nem kizárt, hogy bizonyítékok kerülnek elő arra vonatkozóan, hogy Ortega haditengerészetének mind a két naszádjával meg akarja támadni New Orleans városát, és a zenetörténeti múzeumból el akarják rabolni Rhoda Scott legendás „mezítlábas” jazzorgonáját, egy füst alatt elragadva a nagy Louis Armstrong varázslatos pisztonját is.

Ötletszegénységben egyáltalán nem szenvednek a tengerentúlon, még az is előfordulhat, hogy az ügy békés fordulatot vesz, és az esetleg átadott csatorna-tervekben csak „súlyos környezetvédelmi kihágások” találtatnak, melyek életveszélybe sodorhatják e kis ország népét. Ez irányban már ki is lőtték az első „rakétákat”. Egyes környezetvédelmi szervezetek máris tiltakoznak az építés ellen, mivelhogy a csatorna Nicaragua egyik hatalmas belső tavát érintve érné el a Csendes óceánt, és ez a tó az ország stratégiai ivóvízkészlete. Nyilvánvalóan az épülő csatorna tervezői Nicaragua teljes kipusztulását vették alapul, mégpedig olthatatlan szomjúság következtében, szerencsére az éber környezetvédők időben rámutattak e „bűntényre”.

Amennyiben a „békés fegyverek” nem hoznak megfelelő eredményt, kétségtelen, hogy az USA-héják kerülnek helyzetbe, és megmutathatják, hogyan is kell valakit móresre tanítani. Megkezdődött tehát a versenyfutás az időért, és talán elsősorban meg kellene akadályozni, hogy Ortega is zsákkal a fején hagyja el festői és jobb sorsra érdemes országát.

(Olvasónktól)

Forrás: Szergej Akszjonov cikke