Öt magát „neokonzervatívnak” nevező cionista szenátor hétfőn levelet írt Barack Obamának, melyben felszólítják az elnököt: a rövidesen újra megkezdődő tárgyalásokon semmiképpen se tegyenek engedményeket Teheránnak. Érdekes eszmecsere lesz, mindamellett az izraeliek számára nem lenne benne semmi újdonság, végtére is ők a palesztinokkal zajló tárgyalásokat is úgy képzelik, hogy csakis a másik fél tesz engedményeket, ők pedig sohasem.

A levél aláírói: Jon Kyl, Mark Kirk, Kirsten Gillibrand, Robert Casey és az elmaradhatatlan Joe Liberman. Hatodikként csatlakozott hozzájuk John McCain is, és ez az egész díszes társaság „bátor kiállásának” jutalmaként alighanem jelentős összegeket kap majd a legközelebbi választáson a cionista lobbitól, és így örök időkre biztosítva lesz ezeknek a jómadaraknak a szenátori széke. A hős „neokonzervatívok” levelükben azt írják, hogy az USA szabja a tárgyalások előfeltételéül az iráni atomlétesítményekben folyó urándúsítás teljes leállítását. „Tekintetbe véve a teheráni kormányzat megtévesztő manővereit, és azt a tényt, hogy az együttműködésre nem hajlandó, ezért semmiféle urándúsítás nem engedhető meg Irán számára a belátható jövőben” – nyilvánítják ki akaratukat az emberiség ügyeinek intézésére kizárólag saját magukat illetékesnek tartó „neokonzervatívok”.

Teherán viszont az elmúlt évek során számtalan alkalommal jelezte: hajlandó tárgyalásokat folytatni a nyugati hatalmakkal békés célú nukleáris programjáról, sőt, még korlátozásokat is elfogad, de mivel Irán szuverén állam, ezért joga van az atomenergia előállításához, és ahhoz is, hogy atomlétesítményeiben urándúsítást folytasson. Ezen a ponton szükséges emlékeztetni arra, hogy azok, akik meg akarják tiltani a perzsa állam számára békés célú nukleáris programjának folytatását, maguk is dúsítanak uránt, mi több, atomfegyverek sokaságát állították már elő. Izraelnek 200-300 atombombája is van, az amerikaiaknak (és Németország kivételével az Iránnal zajló tárgyalásokba bevont többi hatalomnak) nagyságrendekkel több. Miféle jogi vagy erkölcsi alapon tiltják meg tehát, hogy az iszlám köztársaság békés nukleáris programja részeként uránt dúsítson?

Teljességgel elképzelhetetlen tehát, hogy a büszke perzsa nép lemondjon egy minden szuverén nemzetet megillető alapvető jogról. Amennyiben a cionisták az urándúsítás leállítását tekintik a Teheránnal folytatandó tárgyalások előfeltételének, akkor ezzel a megbeszélések egyszer és mindenkorra lehetetlené válnak. A döbbenetesen agresszív és fennhéjázó „neokonzervatívok” a jelek szerint az egyoldalú megadást várják el a Föld összes országától. Szerencsére azonban Amerikában még nem mindenkinek ment el a józan esze. Peter Crail, az amerikai Fegyverzetkorlátozási Társaság nukleáris kérdésekkel foglalkozó szakértője például nem ért egyet a cionistákkal. (Ami nem fogja elősegíteni a karrierje alakulását.) Álláspontja szerint megoszlanak ugyan a vélemények az Iránnal kapcsolatos politikát illetően, mindamellett úgy véli, ”egyre többen jutnak arra a következtetésre, hogy a „zéró dúsítást” feltételül szabni nem bölcs elgondolás”, mivel „eleve ellehetetleníti a tárgyalásokat”.

A cionisták azonban alighanem éppen a „tárgyalások ellehetetlenítését” tekintik a legfőbb céljuknak. Dialógus helyett azt ajánlgatják levelükben az elnöknek, hogy „fokozza az Iránra nehezedő nemzetközi nyomást”. A perzsa állammal szemben immár négy alkalommal fogadott el egyre szigorodó szankciókat az ENSZ, de a „neokonzervatívok” többet várnak el a világszervezettől. Nagy kérdés természetesen, hogy most vajon a cionisták hülyeségükben, mérhetetlen gőgjükben, netán szándékosan terelik a perzsa államot a nukleáris fegyverek előállításához vezető úton egyre tovább és tovább? Végtére is a rá nehezedő iszonyatos nemzetközi nyomás, az Irán címére érkező mindennapos fenyegetőzések, és az amerikai katonai készülődés közepette Teherán számára végül tényleg egyetlen megoldás marad, ha el akarja hárítani a cionista agressziót: ha atomfegyvert állít elő. Ennek elrettentő ereje eddig a hidegháború idején hatékonynak bizonyult, de az észak-koreai kommunista rezsim is a saját maga fölé vont atomernyőnek köszönhetően menekült meg az amerikai támadástól.

A „neokon” szenátorok levelükben azt írják, hogy „véleményük széles alapokon nyugvó, kétpárti konszenzust tükröz”. Ami a cionista lobbi elképesztő befolyását tekintetbe véve is túlzás. Még Jennifer Rubin, a Washington Post neves cionista bloggere is azt fejtegette, hogy „nagy veszélyeket rejt magában, ha azt hisszük, a Kongresszusban komoly ellenállásba ütközne mindenfajta Teheránnak nyújtott engedmény az urándúsítás terén”. Trita Parsi, az Iráni-Amerikai Tanács elnöke pedig egyenesen úgy vélekedett, hogy „Obama elnök pontosan tudja, megegyezés csak kölcsönös kompromisszumok árán érhető el.” Talán tényleg tudja, csakhogy a kérdés az: szembe mer-e szállni az amerikai elnök a cionista lobbi egyes roppant befolyásos személyiségeivel?

Trita Parsi szerint a baj onnan ered, hogy a Kongresszus számos tagja George W. Bush elnök minden kompromisszumot elutasító, agresszív politikáját kívánja még mindig követni, ami „sok nehézséget okozott a múltban”, mivel „teljesen lehetetlené tette a valódi dialógus folytatását”. A „neokon” szenátorok levelében kifejtett vélemény lényegében megfelel „az izraeli álláspontnak, illetve a Bush elnöksége idején folytatott amerikai vonalvezetésnek, de szemben áll Obama elnök elgondolásaival” – jelentette ki az Iráni-Amerikai Tanács elnöke. Talán a „realista” megközelítés némi erősödését jelzi, hogy Hillary Clinton amerikai külügyminiszter egy nemrégiben Bahreinben adott interjújában nem zárkózott el az iráni urándúsítás folytatásának esetleges elfogadása elől – bizonyos feltételek teljesülése esetén. „Valamikor a jövőben dúsíthatnak uránt, legalábbis akkor, amikor nyilvánvalóvá teszik a világ előtt, hogy felelős módon, a nemzetközi kötelezettségeikkel összhangban cselekszenek” – mondta Clinton, akitől persze jó lett volna megkérdezni, hogy vajon Amerika és Izrael miért nem cselekszik soha „felelős módon, a nemzetközi kötelezettségeikkel összhangban”?