A Népszabadságtól szokatlan módon korrekt cikk következik a nyugat-európai bevándorlásról meg arról, hogy például a derék dánok milyen bátor módon megvédik magukat a bűnözőktől. (Ezzel kapcsolatban lásd még EZT a cigányos és EZT a statisztikás anyagot.) Már csak az a kérdés: ha a dánoknak ezt meg lehet csinálni, akkor nekünk miért nem? Ennek általánosításával pedig rá is kanyarodunk az unalomig ismételgetett kérdésre: amit kivétel nélkül az összes többi ország csinál korcsékkal (elszeparálás, táborok, kiebrudalás, legjobb esetben meg egyenesen tetthelyen történő agyonlövés), azt mi miért nem tehetjük meg ezzel a napi legalább 2-3 magyargyilkosságot elkövető, ember alatti söpredékkel?
A luxemburgi gyakorlat is feltétlen figyelmet érdemel: ők kizárólag katolikus betelepülőket fogadnak, a többi bevándorló dolgát mindenféle adminisztratív akadályokkal nehezítik, és így veszik elejét a gyilkos mozlimok becsődülésének. Ugyanúgy, ahogy a cigányoktól is rövid úton megszabadultak. Megint csak azt tudjuk kérdezni: nekik miért szabad az, ami nekünk nem?
Üdvözlet Eurábiából
A svéd Malmö „arab negyede”, a Rosengard-lakótelep először a zsidók miatt került bele a globális hírfolyamba. Pontosabban az ott élő arabok tevékeny antiszemitizmusa miatt, aminek következtében az évtizedekig multikulturális alapon működő városrészből az utolsó zsidók is elköltöztek. Nemrég újabb „világhír” érkezett Rosengardból: ezúttal egy óvodát kellett bezárni a muszlim fiatalok rendszeres támadásai miatt.
Ha a helyi lapokba belenézünk, azt látjuk, egyre több a svéd–mohamedán konfliktusokról szóló hír. Meg azt is, hogy abban a Svédországban, amelyik Európában talán a legkomolyabban veszi az integrációt, az együttélést, a kultúrák közötti párbeszédet, ma érezhetően arab- és idegenellenes hangulat van, egyre többen kérdőjelezik meg az állam szolidáris alapú, diszkriminációmentesnek nevezett befogadási gyakorlatát.
Svédország persze speciális eset: a 9 milliós országban nagyjából másfél millió bevándorló él, és relatív többségük muszlim, vagyis olyan emberek, akiket többnyire a bőrszínük, a vallásuk és a kultúrájuk is elválaszt az őshonos lakosságtól. Ugyanakkor a svéd példa mégis elgondolkodtató: egyetlen ország sincs a kontinensen, ahol ennyi pénzt, munkát és szellemi erőfeszítést áldoztak volna arra, hogy a nemzetbe „beépítsék” a messziről érkezett új állampolgárokat. Az évtized elején egy középsvédországi faluban testközelből is megfigyelhettem, hogyan működik a svéd integrációs modell.
A korábban egy gyárbezárás miatt szinte elnéptelenedett településen akkor közel kétezer, javarészt mohamedán vallású bosnyák menekült élt. De csak átmenetileg: a polgármester elmondása szerint egy rövid felzárkóztató, nyelvtanító periódus (vagyis egy gyorstalpaló interkulturális átképzés) után családonként költöztették őket szerteszét az országban. Nem azért, hogy kiszúrjanak velük, hanem – röviden – azért, hogy kénytelenek legyenek integrálódni. Ha ugyanis egy tömbben maradnak, akkor nem tanulják meg a nyelvet, megtartják az otthonról hozott kulturális mintákat (például azt, hogy a családban a nők otthon maradnak – legkésőbb a tanköteles kor elérésekor –, nem vállalnak munkát, viszont sok gyermeket szülnek, amit a szociális ellátórendszer is bátorít, a férfiak pedig az első adandó alkalommal munkába állnak, még a legtehetségesebbek sem tanulnak tovább, mert el kell tartaniuk a gyorsan bővülő családot). Ezzel pedig magukat zárják ki a svéd társadalomból.
A fentiekben kimondatlanul ugyan, de az is benne van, hogy az Európában az egyik legsikeresebbnek tartott svéd integrációs modell tagadja a multikulturalizmust. „Legyél svéd, és akkor elfogadunk arabnak, töröknek, bosnyáknak” – ez a szisztéma lényege. (Az elfogadás nemcsak az elvek, hanem a jogszabályok szintjén is működik – nagyon szigorú törvény garantálja például, hogy azonos képzettségű munkavállalók között nemhogy a bőrszín, de még az állampolgárság alapján sem szabad különbséget tenni a felvételnél, ha egyébként legálisan tartózkodnak az országban.)
Ez a példátlanul hatékony, de a gyökereit tekintve nem multikulturális modell látszik most megbukni – nem csak Rosengardban –, és a bukás oka éppen az, hogy a jövevények ragaszkodnak a multikulturalizmushoz. A felülről vezérelt széttelepítés csak egy bizonyos határig működik: Svédországban is kialakultak kisebb-nagyobb mohamedán enklávék, jellemzően a nagyvárosokban, illetve a mérsékeltebb éghajlatú déli országrészben. Ezek a negyedek pedig kitermelik a svédül nem jól tudó, a helyi kultúrát nem ismerő vagy nem toleráló (jellemzően második generációs) muszlim fiatalokat, akik – nyíltan vagy rejtettebben – folyamatos konfliktusban állnak a többségi társadalommal. A helyzet kétségkívül paradox: a betelepülőknek a svéd állam előírhatja, elő is írja, hogy valamilyen szinten kötelesek megtanulni svédül, de a helyben, már svéd állampolgárként születő második generáció már bátran lehet szokásaiban és nyelvében is „idegen” – ez már az állampolgári szabadság körébe tartozik.
Az elégedetlenség és az idegenellenesség régóta fortyogó vulkánja 2005-ben tört ki először látványosan, amikor négy szomáliai származású fiú összevert és megerőszakolt két tizenéves svéd lányt. A helyi sajtót (nem csak a bulvárlapokat) és nyomukban a globális médiát körbejárta a 18 éves, szőke Linda dagadtra vert, véres arca. Hasonlót korábban nemigen láttak a svédek, az interetnikai összetűzéseket a hatóságok óvatosan kezelték, azok ritkán kerültek bele a mainstream hírekbe. Jenny és Linda tragédiájából azonban országos ügy lett, egyebek között amiatt, hogy az újságok az első híradásokban (az érintettek állampolgárságának megfelelően) két svéd, egy finn és egy szomáliai támadóról írtak – az erőltetett politikai korrektség ezen a ponton erőteljesen visszaütött.
A toleranciából és előítélet-mentességből épített mesterséges gát egy pillanat alatt átszakadt: hirtelen olyan statisztikák jelentek meg a sajtóban (Kuruc.info: ahogy a bevezetőben hivatkozott dán statisztikák esetén, Magyarországon kívül gyakorlatilag mindenhol máshol engedélyezett a származás és állampolgárság alapján történő bűnügyistatisztika-vezetés. Ahogy látható, ennek tényét még a Népszabadság is elismeri.), amelyekből kiderült, hogy a hasonló esetek gyakorisága a megelőző húsz évben megháromszorozódott, az erőszakos bűncselekmények mindennapossá váltak, az elővárosokban „összeomlott a rend”, és az elkövetők közül csak minden ötödik tősgyökeres svéd, a többi első vagy második generációs bevándorló.
Az adatok végigolvasásánál csak egy fokkal mélyebb elemzések (például a négy szomáliai fiú kihallgatási jegyzőkönyvei) pedig arra utalnak, hogy itt nem a színes bőrűek/más vallásúak bűnöző hajlamáról van szó, hanem igen gyakran arról, hogy a mohamedán, illetve a szekularizált keresztény (a svédek 90 százaléka az evangélikus egyházhoz tartozik) kultúrák között kibékíthetetlen ellentét feszül, például a nők szerepének megítélésében. Idézhetnénk itt annak a koppenhágai vallási vezetőnek a szavait, aki szerint a fiatal nők fejkendő nélküli jelenléte a férfiak körében „felhívás az erőszaktételre”, de a helyzet annál súlyosabb, hogy egy ilyen vakhitű és sovén kijelentéssel elintézzük.
A svéd lányok (még magyar szemmel nézve is) kifejezetten bátran, fesztelenül és kezdeményezően viselkednek a fiúkkal. Ezenfelül többnyire szőkék, kivétel nélkül felvilágosultak, és középiskolás korban a szex már gyakran része a mindennapjaiknak. Ez így együtt sok hithű mohamedán (de a korából adódóan szintén erősen hormonvezérelt) fiatalember számára szinte feldolgozhatatlan. Őket a saját kulturális közegükben elzárják a nőktől (nemcsak a korukbeli lányoktól, hanem úgy általában az összestől), a női testtel gyakran csak a nászéjszakán találkoznak, és ez a vallásuk tanításai szerint így helyes. Számtalan tanulmány rögzíti, hogy a svédországi arab (szomáliai, afgán stb.) fiúk a svéd lányokkal kapcsolatban egyszerre éreznek vágyat és megvetést, és tetteiket is ez a feloldhatatlan ambivalencia vezérli. (Kuruc.info: felesleges az, hogy a mozlimokról megértően, „nehéz gyerekkoruk volt”-stílusban írogatunk. Egyszerűbb lenne a „Takarodó Európából, nem vagytok, a primitív, a nőket állatnak tartó, militáns „kultúrátok”, ide valók!”)
A kultúrák ellentéte természetesen nemcsak Svédországban, illetve a mohamedán bevándorlók kitüntetett célpontjának számító Skandináviában érzékelhető, hanem kisebb-nagyobb mértékben szinte egész Európában. De azért nem mindenütt: Luxemburgban, ahol egyébként a kontinensen belül a legmagasabb a bevándorlók és a vendégmunkások aránya, gyakorlatilag ismeretlenek az etnikumközi konfliktusok. A magyarázat az irányított betelepítés luxemburgi gyakorlatában rejlik: csak Spanyolországból, Portugáliából, illetve ezek egykori gyarmatairól származó (azaz sokféle rasszhoz tartozó, de kizárólag katolikus) betelepülőket fogadnak, a többi bevándorló dolgát mindenféle adminisztratív akadállyal nehezítik.
A közelről nézve is működőképes modell természetesen nem arról szól, hogy a katolikusok jobb (békésebb, toleránsabb, törvénytisztelőbb) emberek, mint a más vallásúak, hanem elsősorban arról, hogy az etnikumközinek gondolt problémák valójában kulturális gyökerűek, és semmi közük sincs a rasszokhoz. Meg arról, hogy talán mégsem az ördögtől való, ha egy befogadó ország bizonyos elvek alapján válogat a betelepülni szándékozók között. (Kuruc.info: hoppá! Származás / fajta alapján történő válogatás, mint teljesen érthető dolog? Milyen „náci” szövegeket írogat a Népszabó... ha mondjuk ezt a Barikád írná le, másnap máris kínpadra vonnák Vonát a tévében...) Erről a kérdéskörről nagyon nehéz a politikai korrektség hagyományos fogalomrendszerét használva beszélni, de előbb-utóbb muszáj lesz. Amikor például a német kancellár elbúcsúztatja a multikulturalizmust, az nem azt jelenti, hogy Angela Merkel rasszista lett, inkább annak belátását, hogy a közös értékek mentén sokkal könnyebb megszervezni az együttélést (ennek jegyében kacérkodnak most a németek a spanyol és a portugál munkaerő-felesleg becsábításával).
A lopakodó, de kétségkívül folyamatban lévő paradigmaváltás ma elsősorban a politikában érhető tetten. Egyebek mellett a sok szempontból szélsőséges Dán Néppárt választási sikereiben, amelyekből súlyos hiba lenne azt a következtetést levonni, hogy a dán társadalom „jobbra tolódott”. Hogy nem történt ilyesmi, azt a rendre baloldali gazdasági programmal kampányoló néppárt vezetői tudják a legjobban – a dánok továbbra is ragaszkodnak a jóléti vívmányokhoz és a társadalmi szolidaritáshoz, sőt a bevándorlást sem ellenzik kategorikusan, de csak olyan betelepülőket szeretnének befogadni, akik szintén elfogadják ezeket az értékeket, meg a dán kultúrát (magyarul: a választók rendet akarnak, és kevesebb olyan potyautast, aki csak a juttatások miatt választja Dániát).
Mióta a néppárt felismerte ezt az egyszerű összefüggést, töretlenül szárnyal, elsősorban a szociáldemokratáktól hódítva el a szavazókat. A dán belpolitika pedig – mivel tömeges szavazói igény mutatkozott rá – elfogadta az új napirendet, például azt, hogy állampolgárság csak annak jár, aki megismeri a dán nyelvet és kultúrát, hajlandó dolgozni, büntetlen előéletű, és részt vesz a helyi (dán) közösség életében. Pia Kjaersgaard pártelnök nézetei az egész régió közgondolkodását formálják, például az olyan mondatok, hogy „amennyiben a svédek Stockholmot, Göteborgot és Malmőt Skandinávia Bejrútjává kívánják változtatni, bandaháborúkkal, becsületgyilkosságokkal és tömeges nemi erőszakokkal, csinálják csak. Mi legfeljebb lezárjuk az Öresund-hidat.” Az ilyesmire a tenger (és a dán–svéd határ) túloldalán is rezonálnak a szavazók.
Hasonló folyamat játszódott le Norvégiában a második parlamenti erővé nőtt (és a jobb–bal ellentétpárral szintén nehezen leírható) Haladás Párt főszereplésével, amely a multikulturalizmussal szemben szintén az asszimilációt kultiválja, és ugyancsak az ottani baloldal (Munkáspárt) szavazóbázisából merít. (A Haladás Párt struktúrája és működési gyakorlata amúgy sok ponton rokon a Fideszével: az országos elnökség döntéseinek végrehajtása az összes alapszervezet és tag számára kötelező, a pártvezetés pedig közvetlenül is beleavatkozhat a képviselő-jelölési folyamatba. A „történelmi” norvég pártoknál ez elképzelhetetlen lenne, mint ahogy az is, hogy a többségi irányvonaltól elhajlókat egyszerűen kizárják. Ez a szisztéma ugyanakkor megkönnyíti az ilyen nehezen feloldható dilemmák kezelését.
Európa viszont egyelőre akkor is a multikulturalizmus felé tart, ha azt esetleg a politikai közösség valamikor nyíltan megkérdőjelezi vagy elutasítja. Az EU-ban élő muszlimok számát jelenleg 15–25 millióra becsülik, és a század végére akkor is elérhetik a százmilliós nagyságrendet, ha a bevándorlás a jelenlegi szinten marad (és nem gyorsul fel). (Kuruc.info: fel fog gyorsulni [lásd idióta családegyesítési törvények/gyakorlat], a mozlimok szaporaságáról [kb. mint a cigók] nem is beszélve.) Néhány angol, holland, francia és svéd régióban, illetve nagyvárosban már néhány éven vagy évtizeden belül többségbe kerülhetnek, ami azt jelenti, hogy döntő szavuk lesz a helyhatóságok pénzügyi, oktatási, kulturális döntéseiben. Európa ettől még nem válik Arábiává, de az együtt (nem) élés kihívásaira hamarosan válaszolnia kell.
Ha a helyi lapokba belenézünk, azt látjuk, egyre több a svéd–mohamedán konfliktusokról szóló hír. Meg azt is, hogy abban a Svédországban, amelyik Európában talán a legkomolyabban veszi az integrációt, az együttélést, a kultúrák közötti párbeszédet, ma érezhetően arab- és idegenellenes hangulat van, egyre többen kérdőjelezik meg az állam szolidáris alapú, diszkriminációmentesnek nevezett befogadási gyakorlatát.
Svédország persze speciális eset: a 9 milliós országban nagyjából másfél millió bevándorló él, és relatív többségük muszlim, vagyis olyan emberek, akiket többnyire a bőrszínük, a vallásuk és a kultúrájuk is elválaszt az őshonos lakosságtól. Ugyanakkor a svéd példa mégis elgondolkodtató: egyetlen ország sincs a kontinensen, ahol ennyi pénzt, munkát és szellemi erőfeszítést áldoztak volna arra, hogy a nemzetbe „beépítsék” a messziről érkezett új állampolgárokat. Az évtized elején egy középsvédországi faluban testközelből is megfigyelhettem, hogyan működik a svéd integrációs modell.
A korábban egy gyárbezárás miatt szinte elnéptelenedett településen akkor közel kétezer, javarészt mohamedán vallású bosnyák menekült élt. De csak átmenetileg: a polgármester elmondása szerint egy rövid felzárkóztató, nyelvtanító periódus (vagyis egy gyorstalpaló interkulturális átképzés) után családonként költöztették őket szerteszét az országban. Nem azért, hogy kiszúrjanak velük, hanem – röviden – azért, hogy kénytelenek legyenek integrálódni. Ha ugyanis egy tömbben maradnak, akkor nem tanulják meg a nyelvet, megtartják az otthonról hozott kulturális mintákat (például azt, hogy a családban a nők otthon maradnak – legkésőbb a tanköteles kor elérésekor –, nem vállalnak munkát, viszont sok gyermeket szülnek, amit a szociális ellátórendszer is bátorít, a férfiak pedig az első adandó alkalommal munkába állnak, még a legtehetségesebbek sem tanulnak tovább, mert el kell tartaniuk a gyorsan bővülő családot). Ezzel pedig magukat zárják ki a svéd társadalomból.
A fentiekben kimondatlanul ugyan, de az is benne van, hogy az Európában az egyik legsikeresebbnek tartott svéd integrációs modell tagadja a multikulturalizmust. „Legyél svéd, és akkor elfogadunk arabnak, töröknek, bosnyáknak” – ez a szisztéma lényege. (Az elfogadás nemcsak az elvek, hanem a jogszabályok szintjén is működik – nagyon szigorú törvény garantálja például, hogy azonos képzettségű munkavállalók között nemhogy a bőrszín, de még az állampolgárság alapján sem szabad különbséget tenni a felvételnél, ha egyébként legálisan tartózkodnak az országban.)
Ez a példátlanul hatékony, de a gyökereit tekintve nem multikulturális modell látszik most megbukni – nem csak Rosengardban –, és a bukás oka éppen az, hogy a jövevények ragaszkodnak a multikulturalizmushoz. A felülről vezérelt széttelepítés csak egy bizonyos határig működik: Svédországban is kialakultak kisebb-nagyobb mohamedán enklávék, jellemzően a nagyvárosokban, illetve a mérsékeltebb éghajlatú déli országrészben. Ezek a negyedek pedig kitermelik a svédül nem jól tudó, a helyi kultúrát nem ismerő vagy nem toleráló (jellemzően második generációs) muszlim fiatalokat, akik – nyíltan vagy rejtettebben – folyamatos konfliktusban állnak a többségi társadalommal. A helyzet kétségkívül paradox: a betelepülőknek a svéd állam előírhatja, elő is írja, hogy valamilyen szinten kötelesek megtanulni svédül, de a helyben, már svéd állampolgárként születő második generáció már bátran lehet szokásaiban és nyelvében is „idegen” – ez már az állampolgári szabadság körébe tartozik.
Az elégedetlenség és az idegenellenesség régóta fortyogó vulkánja 2005-ben tört ki először látványosan, amikor négy szomáliai származású fiú összevert és megerőszakolt két tizenéves svéd lányt. A helyi sajtót (nem csak a bulvárlapokat) és nyomukban a globális médiát körbejárta a 18 éves, szőke Linda dagadtra vert, véres arca. Hasonlót korábban nemigen láttak a svédek, az interetnikai összetűzéseket a hatóságok óvatosan kezelték, azok ritkán kerültek bele a mainstream hírekbe. Jenny és Linda tragédiájából azonban országos ügy lett, egyebek között amiatt, hogy az újságok az első híradásokban (az érintettek állampolgárságának megfelelően) két svéd, egy finn és egy szomáliai támadóról írtak – az erőltetett politikai korrektség ezen a ponton erőteljesen visszaütött.
A toleranciából és előítélet-mentességből épített mesterséges gát egy pillanat alatt átszakadt: hirtelen olyan statisztikák jelentek meg a sajtóban (Kuruc.info: ahogy a bevezetőben hivatkozott dán statisztikák esetén, Magyarországon kívül gyakorlatilag mindenhol máshol engedélyezett a származás és állampolgárság alapján történő bűnügyistatisztika-vezetés. Ahogy látható, ennek tényét még a Népszabadság is elismeri.), amelyekből kiderült, hogy a hasonló esetek gyakorisága a megelőző húsz évben megháromszorozódott, az erőszakos bűncselekmények mindennapossá váltak, az elővárosokban „összeomlott a rend”, és az elkövetők közül csak minden ötödik tősgyökeres svéd, a többi első vagy második generációs bevándorló.
Az adatok végigolvasásánál csak egy fokkal mélyebb elemzések (például a négy szomáliai fiú kihallgatási jegyzőkönyvei) pedig arra utalnak, hogy itt nem a színes bőrűek/más vallásúak bűnöző hajlamáról van szó, hanem igen gyakran arról, hogy a mohamedán, illetve a szekularizált keresztény (a svédek 90 százaléka az evangélikus egyházhoz tartozik) kultúrák között kibékíthetetlen ellentét feszül, például a nők szerepének megítélésében. Idézhetnénk itt annak a koppenhágai vallási vezetőnek a szavait, aki szerint a fiatal nők fejkendő nélküli jelenléte a férfiak körében „felhívás az erőszaktételre”, de a helyzet annál súlyosabb, hogy egy ilyen vakhitű és sovén kijelentéssel elintézzük.
A svéd lányok (még magyar szemmel nézve is) kifejezetten bátran, fesztelenül és kezdeményezően viselkednek a fiúkkal. Ezenfelül többnyire szőkék, kivétel nélkül felvilágosultak, és középiskolás korban a szex már gyakran része a mindennapjaiknak. Ez így együtt sok hithű mohamedán (de a korából adódóan szintén erősen hormonvezérelt) fiatalember számára szinte feldolgozhatatlan. Őket a saját kulturális közegükben elzárják a nőktől (nemcsak a korukbeli lányoktól, hanem úgy általában az összestől), a női testtel gyakran csak a nászéjszakán találkoznak, és ez a vallásuk tanításai szerint így helyes. Számtalan tanulmány rögzíti, hogy a svédországi arab (szomáliai, afgán stb.) fiúk a svéd lányokkal kapcsolatban egyszerre éreznek vágyat és megvetést, és tetteiket is ez a feloldhatatlan ambivalencia vezérli. (Kuruc.info: felesleges az, hogy a mozlimokról megértően, „nehéz gyerekkoruk volt”-stílusban írogatunk. Egyszerűbb lenne a „Takarodó Európából, nem vagytok, a primitív, a nőket állatnak tartó, militáns „kultúrátok”, ide valók!”)
A kultúrák ellentéte természetesen nemcsak Svédországban, illetve a mohamedán bevándorlók kitüntetett célpontjának számító Skandináviában érzékelhető, hanem kisebb-nagyobb mértékben szinte egész Európában. De azért nem mindenütt: Luxemburgban, ahol egyébként a kontinensen belül a legmagasabb a bevándorlók és a vendégmunkások aránya, gyakorlatilag ismeretlenek az etnikumközi konfliktusok. A magyarázat az irányított betelepítés luxemburgi gyakorlatában rejlik: csak Spanyolországból, Portugáliából, illetve ezek egykori gyarmatairól származó (azaz sokféle rasszhoz tartozó, de kizárólag katolikus) betelepülőket fogadnak, a többi bevándorló dolgát mindenféle adminisztratív akadállyal nehezítik.
A közelről nézve is működőképes modell természetesen nem arról szól, hogy a katolikusok jobb (békésebb, toleránsabb, törvénytisztelőbb) emberek, mint a más vallásúak, hanem elsősorban arról, hogy az etnikumközinek gondolt problémák valójában kulturális gyökerűek, és semmi közük sincs a rasszokhoz. Meg arról, hogy talán mégsem az ördögtől való, ha egy befogadó ország bizonyos elvek alapján válogat a betelepülni szándékozók között. (Kuruc.info: hoppá! Származás / fajta alapján történő válogatás, mint teljesen érthető dolog? Milyen „náci” szövegeket írogat a Népszabó... ha mondjuk ezt a Barikád írná le, másnap máris kínpadra vonnák Vonát a tévében...) Erről a kérdéskörről nagyon nehéz a politikai korrektség hagyományos fogalomrendszerét használva beszélni, de előbb-utóbb muszáj lesz. Amikor például a német kancellár elbúcsúztatja a multikulturalizmust, az nem azt jelenti, hogy Angela Merkel rasszista lett, inkább annak belátását, hogy a közös értékek mentén sokkal könnyebb megszervezni az együttélést (ennek jegyében kacérkodnak most a németek a spanyol és a portugál munkaerő-felesleg becsábításával).
A lopakodó, de kétségkívül folyamatban lévő paradigmaváltás ma elsősorban a politikában érhető tetten. Egyebek mellett a sok szempontból szélsőséges Dán Néppárt választási sikereiben, amelyekből súlyos hiba lenne azt a következtetést levonni, hogy a dán társadalom „jobbra tolódott”. Hogy nem történt ilyesmi, azt a rendre baloldali gazdasági programmal kampányoló néppárt vezetői tudják a legjobban – a dánok továbbra is ragaszkodnak a jóléti vívmányokhoz és a társadalmi szolidaritáshoz, sőt a bevándorlást sem ellenzik kategorikusan, de csak olyan betelepülőket szeretnének befogadni, akik szintén elfogadják ezeket az értékeket, meg a dán kultúrát (magyarul: a választók rendet akarnak, és kevesebb olyan potyautast, aki csak a juttatások miatt választja Dániát).
Mióta a néppárt felismerte ezt az egyszerű összefüggést, töretlenül szárnyal, elsősorban a szociáldemokratáktól hódítva el a szavazókat. A dán belpolitika pedig – mivel tömeges szavazói igény mutatkozott rá – elfogadta az új napirendet, például azt, hogy állampolgárság csak annak jár, aki megismeri a dán nyelvet és kultúrát, hajlandó dolgozni, büntetlen előéletű, és részt vesz a helyi (dán) közösség életében. Pia Kjaersgaard pártelnök nézetei az egész régió közgondolkodását formálják, például az olyan mondatok, hogy „amennyiben a svédek Stockholmot, Göteborgot és Malmőt Skandinávia Bejrútjává kívánják változtatni, bandaháborúkkal, becsületgyilkosságokkal és tömeges nemi erőszakokkal, csinálják csak. Mi legfeljebb lezárjuk az Öresund-hidat.” Az ilyesmire a tenger (és a dán–svéd határ) túloldalán is rezonálnak a szavazók.
Hasonló folyamat játszódott le Norvégiában a második parlamenti erővé nőtt (és a jobb–bal ellentétpárral szintén nehezen leírható) Haladás Párt főszereplésével, amely a multikulturalizmussal szemben szintén az asszimilációt kultiválja, és ugyancsak az ottani baloldal (Munkáspárt) szavazóbázisából merít. (A Haladás Párt struktúrája és működési gyakorlata amúgy sok ponton rokon a Fideszével: az országos elnökség döntéseinek végrehajtása az összes alapszervezet és tag számára kötelező, a pártvezetés pedig közvetlenül is beleavatkozhat a képviselő-jelölési folyamatba. A „történelmi” norvég pártoknál ez elképzelhetetlen lenne, mint ahogy az is, hogy a többségi irányvonaltól elhajlókat egyszerűen kizárják. Ez a szisztéma ugyanakkor megkönnyíti az ilyen nehezen feloldható dilemmák kezelését.
Európa viszont egyelőre akkor is a multikulturalizmus felé tart, ha azt esetleg a politikai közösség valamikor nyíltan megkérdőjelezi vagy elutasítja. Az EU-ban élő muszlimok számát jelenleg 15–25 millióra becsülik, és a század végére akkor is elérhetik a százmilliós nagyságrendet, ha a bevándorlás a jelenlegi szinten marad (és nem gyorsul fel). (Kuruc.info: fel fog gyorsulni [lásd idióta családegyesítési törvények/gyakorlat], a mozlimok szaporaságáról [kb. mint a cigók] nem is beszélve.) Néhány angol, holland, francia és svéd régióban, illetve nagyvárosban már néhány éven vagy évtizeden belül többségbe kerülhetnek, ami azt jelenti, hogy döntő szavuk lesz a helyhatóságok pénzügyi, oktatási, kulturális döntéseiben. Európa ettől még nem válik Arábiává, de az együtt (nem) élés kihívásaira hamarosan válaszolnia kell.
