A balliberális oldal politikailag teljesen vakvágányra jutott. A XXI. században már kevés azt mondani, hogy több pénzt az embereknek (baloldaliság), mint ahogy annak sincs már ereje, hogy nagyobb szabadságot az embereknek (liberalizmus). A történelem elmúlt évtizedei során ezeket a köröket megfutottuk, és a túlságosan is tanulságos XX. század óta már tudjuk, a dolgok nem ilyen egyszerűek. A „több pénzt” valakinek elő is kell teremteni, ráadásul évről évre. A „több szabadságot” pedig kordában is kell tudni tartani, mert előfordulhat az, hogy a demokrácia nem a többség bölcs döntéseire alapul, hanem erőszakos, csalafinta, szabados kisebbségek játszmájává züllik. A nemzeti-konzervatív oldalon mindezt tisztán látjuk. (Fontos elmondani, hogy a nemzeti-konzervatív oldal alatt elsősorban nem pártot, hanem gondolkodási formát, életszemléletet értek, ami sokkal tágabb, mint bármelyik pártkeret.) A kérdés azonban az, hogy amennyire tisztán látjuk a többieket, annyira tisztán vizsgáljuk-e meg saját magunkat?

A kérdésem a következő: a XXI. században elegendő-e azt mondani, hogy „magyar vagyok”. Nem esünk-e ugyanabba a hibába, mint a baloldal és a liberalizmus, amikor a közösség előtt álló bonyolult és összetett feladat megoldását egyetlen eszközzel megoldhatónak véljük? Természetesen én magam is alapvetőnek és kiindulási alapnak tekintem a nemzeti identitás vállalását, a kérdésem inkább arra irányul, hogy miután ez megvan, hátradőlhetünk-e? Szerintem nem.

A rendszerváltozás után a szocialista hálózat átmentette a gazdasági és politikai hatalmát, így a nemzeti-konzervatív oldal a kultúra színtereiről továbbra is ki lett szorítva. Az elmúlt 25 év kormányai – beleértve a mostanit is – egy állandó balliberális kulturális elnyomás vagy függés állapotában léteztek. A válaszuk erre a kiszolgálás, a megfelelés vagy a beletörődés volt. Általában a legelső. Ez azt jelenti, hogy a második világháború óta eltelt hetven év tudatformálási monopóliuma folyamatosan nemzetsemleges vagy nemzetellenes kulturális aktorok kezében volt. A lemaradásunk pedig ennyi idő alatt óriásira duzzadt. Miközben a balliberális oldal politikailag teljesen kiüresedett, a kulturális élete – és itt most nem az értékére utalok, mert azt erősen vitatom – továbbra is pezsgő, színes. Ha kinyitunk egy műsorajánló füzetet, akkor ömlik ránk a sok program. És persze az igaz, hogy egy opera, egy kiállítás, egy előadás általában nem helyezhető el politikai koordináta rendszerben, de valahogy mégis az egész magyar kulturális életet benövi és átszövi valamiféle balliberális fátyol. A nemzeti-konzervatív oldal kulturális hátránya pedig fájdalmas. A kulturális hátrány pedig előbb-utóbb politikai hátránnyá is válik. Alapvető tételem, hogy minden gazdasági, politikai és társadalmi teljesítményt kötelező módon meg kell előznie egyfajta kulturális pezsgésnek.

Ha nagyon őszintén megvizsgáljuk, akkor az úgynevezett rendszerváltozás óta a nemzeti-konzervatív oldal mindössze három területen tudott társadalmi erővel bíró kulturális teljesítményt létrehozni. Néhány, az előző rendszerben elhallgatott konzervatív szerző újrafelfedezése és népszerűsítése (elsősorban Wass Albert és Hamvas Béla), a keleti-nomád hagyományaink feltámasztása (Kurultaj, rovásírás, íjászat) és a nemzeti rockzene. Természetesen számtalan kisebb, elszigetelt kulturális eredményt lehetne még megemlíteni, de ami valóban társadalmi mobilizáló és hatóerővel rendelkezett volna ezeken kívül, olyat nem találunk. Azt is látni kell, hogy a pohár egyrészről félig tele van. Hiszen ez a három kulturális teljesítmény valóban tömegeket képes megmozgatni. Wass és Hamvas talán a legolvasottabb írók manapság, a Kurultaj a legnagyobb – nem üzleti célú – kulturális rendezvények egyike, a legtöbb fiatalt pedig a nemzeti rockbandák koncertjei vonzanak be. Mindezt az eredményt ráadásul ellenszélben kellett elérni, hiszen maximum a tűrt kategória mostoha körülményei álltak rendelkezésre. Wasst a hivatalos irodalomtudomány „jeles” alakjai középszerűnek mondják, Hamvasról ugyan intézetet neveztek el, de nem biztos, hogy oda szívesen adna le tanulmányokat a mester, ha még élne. A Kurultaj megrendezésére a szervezőknek minden évben úgy kell összekoldulni a szükséges forrásokat. A nemzeti rockzenét pedig – ami egyfajta hungaricummá vált – mind a mai napig tiltólistán tartja a közszolgálati rádió.

Ezekre az eredményekre lehetünk és legyünk is büszkék. Istennek hála, hogy ennyi legalább jutott. Azonban azt is látni kell, hogy a kultúrharcban – mert az folyik ma is – ennél sokkal többre lesz szükség. A pohár pedig ebből a nézetből félig üres. A probléma ráadásul kettős. Keresleti és kínálati gondjaink is vannak. A keresleti nehézségek a nemzeti-konzervatív oldal kulturális igényeiből – pontosabban igénytelenségéből – fakadnak. Ezt nem bántásként mondom, egyszerűen tényként. Hogy a hirtelen haragú olvasónak is jobban csússzon, mondjuk így: önkritikaként. A hetven ínséges év leszoktatott bennünket a kultúráról. Azt hisszük, ha elolvasunk egy Wass Albert-regényt, ami nagyon jó, ha elmegyünk a Kurultajra, ami nagyon jó, és ha csápolunk egy Ismerős Arcok- vagy Kárpátia-koncerten, ami szintén nagyon jó, akkor már helyben vagyunk. De nem. Ennél sokkal, sokkal többre van szükség. Nem az előzők kárára, hanem az előzök mellett. Persze itt jön be a másik probléma, hogy mennénk mi, de hova? Ha nincs más…

És tényleg. Nincs más. Hol vannak a fiatal, kortárs, nemzeti-konzervatív létszemléletű írók, költők, festők, szobrászok, építészek, tudósok és a többi? Egy új reformkor letéteményesei, akik életre hívnák a kínálatot. Akik a teremtő, alkotó teljesítményükkel magukhoz emelnének bennünket. Akik reflektálnának a körülöttünk lévő világra, de egyúttal új utakat is próbálnának taposni a saját művészetükkel. Akiknek hivatástudatuk van ezért a közösségért. Akik megteremtenénk azt a kulturális pezsgést, amelyben egy nemzet felkészülhet és megedződhet a jövő nagy feladataihoz. Az nem mentség, hogy manapság ez nem kifizetődő, hogy ebből nem lehet megélni. Lényegében sohasem volt az. Azzá válhatott persze, de sohasem úgy indult. Hanem úgy, hogy jöttek elhivatott emberek, akik hol egyenként, hol csoportokba verődve elkezdték művelni a kultúrát. Nem számításból, hanem belső parancsnak engedelmeskedve. Akik értették a titkot, hogy a benső világ és a külső világ lényegében összetartozik, és hogy a kultúra belső világa kihat a társadalom külső világára. Hogy az író mondatai, a festő színei, a szobrász alakjai vagy a zenész dallamai hús-vér jövőt teremtenek. Ha rosszak, akkor rosszat, ha jók, akkor jót, és ha nincsenek, akkor semmilyent.

Azon talán felesleges okoskodni, hogy melyik volt előbb. Előbb a nemzeti-konzervatív közösség kereslete szűnt meg a kultúra szélesebb befogadására, vagy az ilyen irányzékú alkotóemberek kínálata veszett ki hamarabb? Lényegében mindegy is. Mindkét oldalról van tennivalónk. A nemzeti-konzervatív oldalnak, ha hosszú távú alakítója akar lenni a magyarság életének és nem epizódszereplő, akkor ki kell alakítania a maga kulturális igényességét. Az eddigi három kultúrteljesítmény – elfeledett írók újrafelfedezése, hagyományőrzés, nemzeti rock – mellé újabb és újabb kulturális keresletet kell támasztania. Azoknak az istenadta tehetségeknek pedig, akik valahol – akár itthon, akár Londonban – most széklábakat faragnak, mert hogy valahol léteznek, abban biztos vagyok, nos, nekik, nincs mese, fel kell vállalniuk a hivatásukat. Egy szenvedéssel, megpróbáltatásokkal, üldözéssel, megvetéssel és akár nélkülözéssel kikövezett útra kell lépniük, de ez az út az ő kiteljesedésük és a nemzetük, a magyarság megerősödése irányába vezet. Egy dicső panteon tagjaivá válhatnak, akiknek sírjai mellett az unokáink majd leborulnak.

(Forrás: Vona Gábor Fb-oldala)