A 2007-es Foster Wheeler, vagy más néven Iraki Olaj Jelentés az amerikai hadsereg megbízásából készült, azonban egészen a múlt hétig titkosítva volt. A szakemberek ugyan már régóta tudatában voltak annak, hogy az iraki infrastruktúra komoly fejlesztésekre szorulna, ez a lesújtó jelentés azonban még talán őket is meglepetésként érte. A dokumentum szerint ugyanis a jelenlegi iraki vezetékrendszer élettartama már legalább 15 éve lejárt, és ennek köszönhetően a csövek olyan rossz állapotban vannak, hogy bármikor megrepedhetnek vagy eltörhetnek.

Mindez alapvetően az úgynevezett korróziós jelenségnek köszönhető. A jelentés szerint ugyanis a rendszer jelentős szakaszain túlzott korrózió jelei fedezhetőek fel, és ennek köszönhetően a csövek 76 százalékos szinten elkoptak. Ennek egyik fő kiváltó oka az, hogy nem megfelelő dőlésszögben épültek, és így egyes szakaszokon összegyűlik bennük a víz, mely előidézi a belső korrodálódást. A jelenség elkerülésére alapvetően olyan rutin karbantartási munkálatok szolgálnának, melyek során kívülről kiszivattyúznák a vizet a vezetékekből. Irakban azonban ilyen eljárásokra az elmúlt 19 évben nem került sor, arra hivatkozva, hogy féltek a csövek sérülésétől.

A jelentés alapvetően 52 kilométernyi vezeték állapotát kérdőjelezi meg, ezek azonban érintik az ország legfőbb útvonalait, melyek közül kiemelendő a stratégiailag kulcsfontosságú Fao-félszigetre (al-Faw Peninsula) futú vezeték, mely gyakorlatilag az ország egyetlen kijárata a Perzsa-öbölbe. Ez a vezeték 1975-ben épült, és alapvetően 20 éves élettartamot szántak neki. Mivel azonban azóta sem volt jelentősebb vizsgálat illetve felújítás a rendszerben, napjainkban a szakemberek attól tartanak, hogy esetleg megismétlődhet az áprilisi olajkatasztrófa, mely ezúttal a Perzsa-öbölben okozna hosszú távú környezeti és gazdasági károkat. A déli vezeték sérülésével ugyanis egyenesen az öbölbe jutna az olaj, beszennyezve ezzel Kuvait, Szaúd-Arábia és Irán partjait is. A környezeti károkon túl pedig olyan jelentős gazdasági érdekek is sérülhetnének mint például a szaúdiak által az öböl partjára telepített deszalinizációs (sótalanítós) létesítmények, melyek kulcsfontosságú édesvizet termelnek ezen a sivatagos területen.

A megoldás ugyanakkor nem olyan egyszerű, hiszen a déli vezetékrendszer lekapcsolása gyakorlatilag elképzelhetetlen – egyrészt a szállítási szempontból kulcsfontosságú öbölkijárat miatt (az olajexport háromnegyede ezen a vezetéken megy át), másrészt pedig a déli területeken található hatalmas kőolajkészletek kiesése miatt (az ország tartalékainak 71 százaléka itt található).

Napjainkban Irak exportjövedelmeinek 90 százaléka a kőolajiparból származik, azonban még ez is alig képes arra, hogy fedezze a háború utáni helyreállításokat és a gazdaság fejlesztésére irányuló programokat. Éppen ezért az ország több nagyszabású projektbe kezdett azért, hogy az energiaszektor termélekenységének növelésével mind több állami bevételre tegyen szert. Az aktuális globális kőolaj-projekt fő célkitűzése, hogy a jelenlegi napi 2,5 millió hordóra tehető kitermelést 12 millió hordóra emelje hét éven belül.

Mindezek tükrében érthető, hogy az iraki kormány miért nem hajlandó még a kockázatok ellenére sem fontolóra venni a déli vezeték lekapcsolását a rendszerről. Az Energiaügyi Minisztérium múlt heti közleménye szerint az egyetlen szóbajöhető opció az ország számára a kivárás és reménykedés. Kivárás alatt arra utaltak az illetékesek, hogy jelenleg is folynak a munkálatok egy új déli vezetékrendszeren, mely kiválthatná a régit, és lehetővé tenné annak lezárását komolyabb gazdasági károk elkönyvelése nélkül. Reménykedés alatt pedig minden bizonnyal arra kell gondolni, hogy kis szerencsével addig kitartanak a jelenlegi vezetékek, és megtörténhet az újrastrukturálás egy nagyobb katasztrófa bekövetkezte nélkül.

(Kitekintő)