A Kőolaj-exportáló Országok Nemzetközi Szervezete (OPEC) egy 12 tagállamból álló kartell, mely a világ olajtartalékainak majd 80%-át és a kitermelés több mint 40%-át adja. A szervezet évente kétszer, Bécsben ülésezik. Jelenleg Irán tölti be a soros elnök posztját.

A csúcstalálkozó legfőbb napirendi pontja az volt, hogy a tagországok döntsenek a kitermelés mértékéről. A nyugati hatalmak ugyanis hónapok óta lobbiznak azért, hogy a kartell növelje meg kitermelésének mértékét, ezzel számottevően lentebb nyomva a kőolaj jelenlegi 118 dollár/hordós árát. Az olajárak a 2010-es év folyamán átlagosan 80 dollár/hordó körül mozogtak, ami mind a fogyasztóknak, mind a termelőknek egy nagyjából előnyös árat jelentett. Az „Arab Tavasz” felkelései miatt ugyanakkor rendkívül megugrott ez az ár, februárban átlépve a 100 dollár/hordós árat, és a tavasz folyamán egészen 120 dollár/hordóig emelkedve.

Mindez nem csak nemzetközi szinten, hanem a szervezet tagállamai között is kiélezte a konfliktusokat. A kartell „héjái” (Irán, Venezuela, Líbia) ugyanis ideálisnak tartják ezt az emelkedést, és amellett érvelnek, hogy a kitermelés mértékének növelése és az árak lentebb nyomása alapvetően nem szolgálja a termelők érdekeit. Ezzel szemben a – hagyományosan inkább Nyugat-barát – „mérsékelt” államok (Szaúd-Arábia és az Öböl-térség) azzal érvelnek, hogy a túl magas olajárak hosszú távon nem előnyösek sem a termelőknek, sem a fogyasztóknak. Szerintük ugyanis egy 70-80 dollár körüli ár bőven elég ahhoz, hogy a termelők megfelelő bevételekhez jussanak új beruházásaikhoz és infrastrukturális fejlesztéseikhez. A másik oldalon pedig nem veszélyeztetik a gazdasági világválságból kilábaló nagyhatalmak talpra állását. Ráadásul véleményük szerint a túl magas olajárak arra késztetik a nagyhatalmakat, hogy mind inkább az alternatív energiaforrások felé forduljanak, új lelőhelyek után nézzenek, ezzel közelebb kerülve az OPEC-en kívüli termelőkhöz. Hosszú távon tehát azt eredményezve, hogy nem csak a szervezet jelentősége csökkenne, hanem akár magának a kőolajnak is, mint energiahordozónak – ez pedig egyértelműen a kartell érdekei ellen szól.

Szaúd-Arábia egyébként már a líbiai válság kitörésekor vállalta, hogy a felkelések miatt leálló kitermelést pótolja a világpiacon. A világ kitermelésének 12%-át adó állam ennek megfelelően 8-9%-kal növelte is kitermelését, és habár szakértők szerint ez lényegesen enyhített a piaci pánikon, ennek ellenére mégsem tudta visszafogni az olajárak fokozatos emelkedését.

A jelenlegi csúcstalálkozón is a már említett érvek mentén szakadt két táborra az OPEC, és heves viták folyamán végül arra jutott, hogy amíg az olajárak el nem érik a 2008-as rekordmennyiségnek számító 150 dollár körüli hordónkénti árat, addig nem növelik meg kitermelésüket. Ezzel lényegében azt az üzenetet közvetítve a világnak, hogy a kőolajpiacon nem a fogyasztók, hanem a termelők diktálnak.

Emellett ugyanakkor érdemes kiemelni azt is, hogy az elmúlt években számos elemző használta a „közel-keleti hidegháború” kifejezést az OPEC két táborának élén álló Irán és Szaúd-Arábia viszonylatában. A szervezet két legnagyobb kitermelője ugyanis már évek óta komoly hatalmi harcot folytat a Közel-Kelet vezető posztjáért, és az elmúlt időszakban Irán egyre gyakrabban kerekedik felül arab vetélytársán.

Az OPEC-en belüli „győzelme” is újabb vészharangokat kongatott meg a kartell hagyományos vezetőjének tartott Szaúd-Arábia számára. Nem is véletlen, hogy közvetlenül a csúcstalálkozót követően Szaúd-Arábia bejelentette, hogy egymaga vállalja a kitermelés növelését, és júliusra napi 10 millió hordónyi olajat fog termelni, a májusi 8,8 millióhoz képest – ezzel megakadályozva, hogy az árak még tovább emelkedjenek. Ez ugyan alulmarad eredeti terveihez képest, hiszen az OPEC jelenlegi 25 millió hordó/napi termelését 30 millióra szerette volna emelni; mégis fontos üzenete van Irán és a világ felé. Egyrészt a nyugati hatalmak és Kína felé továbbra is azt közvetíti, hogy Rijád egyfajta árstabilizáló erőként lép fel a kőolaj világpiacán, és a növekvő igényekhez mérten hajlandó fokozni kitermelését. Másrészt ugyanakkor kérdéses, hogy ezt a szerepet egymaga képes-e tartósan ellátni, ha kell akár még az OPEC ellenében is. Azzal ugyanis hogy szembemegy a jelenlegi csúcson felülkerekedett Teheránnal, megtöri a hagyományos egységet, melyet az OPEC évtizedek óta próbált fenntartani a külvilág irányába, és félő, hogy mindez hosszú távon oda vezethet, hogy a szervezet hivatalosan is két táborra szakad, vagy esetleg végképp fel is bomlik.

(Kitekintő)