…most már kimondhatjuk: Németország. Ennek az államnak a vezetői az elmúlt évtizedekben folyamatos munkával tökélyre vitték az elhülyülést. A racionális, pragmatikus, szorgalmas, tiszta fejű németek odáig jutottak, hogy a saját hazájukban azt tanácsolják nekik választott politikusaik, hogy tartsanak kartávolságot az ő adópénzükből befogadott idegenekkel. De hát ez már csak a történet vége.

Van szerencsétlenségem annak a vasútvonalnak a mentén lakni, amelyen egy év alatt összesen több mint 700 órát késnek a szerelvények. Gomba (igen, van ilyen nevű falu) festőien szép, a házunk a település szélén áll, mögötte kezdődik egy gyönyörű erdő. Jó a levegő, összetartó közösség él itt, öröm ilyen helyen lakni! Vagyis az lenne, ha nem kellene a héten legalább öt napon megküzdeni a fővárosba bejutással. Pedig kicsiny falumból nem több száz kilométert kell utaznom, hogy eljussak a munkahelyemre. Csupán 38 vacak kis kilométert. Vasúton, sínen.

2016-ra bekövetkezett az, amit egyre többen sejtettek: immár bevándorló hordák igyekeznek ösztönkésztetéseiket és „kultúrájukat” ráerőltetni a kontinens őslakosságára. Szilveszter éjjel több városban csoportokba verődve erőszakoltak, molesztáltak, vertek meg és raboltak ki lányokat és nőket pusztán azért, mert számukra ez a természetes. Tetteiknek köszönhetően még egy dolog biztossá vált: a nyugati országok liberális diktatúrája bármit hajlandó elkövetni, hogy a migráció egész Európa létét fenyegető veszélyei rejtve maradjanak. Ugyanakkor úgy fest, a brutális események beindították a német emberek önvédelmi reflexét, és csoportokba szerveződve védik meg magukat a migránsbűnözők támadásaitól.

Kastély, földbirtokok, tévéadó, építési telkek vándoroltak az elmúlt hetekben a fideszes slepphez. A magyar lakosság simán tűri, hogy ismeretlen eredetű és adófizetői forrásokból vásárolgatnak a kormánypárti politikusok hozzátartozói. Lenyeli mindezt, mert hálás. Hálás, mert Orbán megvédte az országot a migránsoktól. A nép hálától megrészegülve balgán nézi, hogy elillan a közvagyon. Pedig Orbán nem tett mást a bevándorlók esetében, mint ami kötelessége, ezért nem járna hálapénz.

A kormány földprogramja 2010 óta a föld magyar kézben megtartását, a külföldiek zsebszerződéseivel jogtalanul birtokolt egymillió hektár föld visszaszerzését, a nagybirtokrendszer lebontását, a családi gazdaságok megerősítését és a külföldi földszerzés kizárását ígéri. A társadalomnak naponta hangoztatja: a földalap 80 százaléka a kis- és középüzemeké lesz, a nagyüzemek területaránya 20 százalékra csökken, és 2020-ig az agrártámogatások is ehhez az arányhoz fognak igazodni. A kormány által bevezetett földjogi intézmények azonban a politikai ígéreteket megtagadják, és azokkal homlokegyenest ellenkezően egyedül a tőkeuralom magánérdekeit szolgálják.

Az iszlám vallásnak nem természetes velejárója az erőszak; a kölni videókban, vagy éppen a nyugat-európai nagyvárosok No-Go zónáiban (francia nevükön: érzékeny városi zónáiban) tapasztaltak sem részei a vallásnak. Valójában az európai bevándorlási és integrációs politikák látványos kudarcáról van szó a gettóizáció esetében, melyek mára destabilizálták egész Európa társadalmi berendezkedését.

2015 fordulatos év volt a világpolitikában, melynek eseményei alighanem még sokáig meghatározzák majd a nemzetközi rendszer mozgásait és cselekvési reflexeit. Beigazolódott Európa sebezhetősége, a nyugati manipulációk káros volta a Közel-Keleten, s beigazolódott az is, hogy a magyar külügy ehhez az egészhez jóformán hozzá sem tud szólni.

Október végén robbanás rázta meg a Zilahi család hajmáskéri otthonát. A lakásban tűz ütött ki, mindenük odaveszett. A Zilahi házaspár fia éppen a detonáció közvetlen közelében tartózkodott, csodával határos módon, óriási akaraterővel menekült ki a lángok közül. Úgy festett, a helyzetük reménytelen, mára azonban család élete rendeződött. Fiuk, Zilahi Lala szépen gyógyul, ráadásul a Veszprém megyei településen lakóknak és egy segítségkérő levélnek köszönhetően sokan összefogtak, s másfél hónap alatt felújították a lakást, ahova most Zilahi Lajos és Zilahi Éva várja haza fiukat.

Alig telt el néhány nap az új esztendőből, vízkereszt már Felcsíkban talált bennünket, hogy együtt emlékezzünk a székelységgel a madéfalvi mártírokra. Valószínű, kevés olyan Bar!kád-olvasó van, aki ne hallott volna a Siculicidiumról, a csíki Szent Bertalan-éjről, az 1764-es madéfalvi veszedelemről.