ITTENI fő, az LMP-vel foglalkozó cikkünkben már hosszasan tárgyaltuk a párt programjának oktatással és szociálpolitikával kapcsolatos kérdéseit, és kimutattuk, hogy azokból (is) rendesen kitűnik, ezen bagázs tényleg egy második SZDSZ.
Nos, a jobbikossággal, nácizmussal igazán nem vádolható (lásd pl. a Tóth Ákossal, Ónody-Molnár Dórával, Hell Istvánnal, Révész Sándorral vagy Czene Gáborral kapcsolatban írt cikkeinket) Népszabadság mai számának „Voks” mellékletében az oktatás kapcsán maga írta le gyakorlatilag ugyanezt – a szociálpolitikai kérdésekről szólva meg azt jelentette ki, hogy egyedül ennek a pártnak a programja tartalmaz a segílyescigányok számára pozitívumokat. (Ez utóbbit, persze, nem így egyenesen fogalmazták meg.)
Ahogy látható, még a ballib Népszabó is elismerte, igazunk volt akkor, amikor a pártot, programjának gondos átolvasása és elemzése után, „kakukktojásnak”, „második SZDSZ-nek” neveztük.
A két kapcsolódó részlet a legalul teljességében olvasható cikkekből (félkövér kiemelés tőlünk):
Buktatás és tandíj
Az LMP készítette el a legátfogóbb közoktatási koncepciót, mely nagyon közel áll az SZDSZ korábbi oktatási programjának alapelveihez és megoldásaihoz. Ha sok más területen nem is, ebben a tekintetben az LMP mindenképp a liberális párt örököse (ezt természetesen a program nem vallja be, a takarékosan osztogatott elismerésekben is legfeljebb olyan alprogramok nevét említik, mint az Utolsó padból, magát a 2002 után indult reformot nem). A program mélységében elemzi az iskolarendszer problémáit, különösen azt a jellegzetességét, hogy a társadalmi egyenlőtlenséget nem csökkenti, hanem erősíti. Ennek megfelelően erőteljesen küzdenének a korai szelekció mechanizmusai ellen, fontos szerepet szánnak az alapkészségek, azaz a szövegértés, a számolás, a problémafelismerés elsajátításának, ezért leszögezik, hogy „a tanítás módszereit meg kell újítani”. A szociálpolitikai programmal összhangban kiállnak a romák integrációja és az iskolai elkülönítés felszámolása mellett. (Kuruc.info: a Népszabadság is kiszúrta ezt – igen, második Mohácsi Erzsébetet kapnánk...)
Kísért Monok szelleme
Az LMP programja mutat kizárólag empátiát a szegények, a hajléktalanok, a cigányok irányába. Élesen szembemegy azokkal a nézetekkel, amelyek kimondvakimondatlanul az összes többi párt programjából kiolvashatók: „A romaellenes propaganda rendszerint a szociális ellátórendszer dologtalan haszonélvezőiként állítja be a cigányokat, akiknek az eltartása súlyos teher a magyar társadalom vállán. Ez nagyon távol áll a valóságtól.” Vitatják egyrészt az MSZP és a Jobbik felvetését: „A családi pótlék átalakítása adókedvezménnyé, vagy megvonása a harmadik gyermek után, a gyermekszegénység növekedésével járna.” És vitatják az MDF javaslatát: a szociális kártya nem oldja meg a mélyszegénységgel összefüggésben álló szociális és mentálhigiénés problémákat, de a bevezetése tovább erősítené a mélyszegénységben élők kiszolgáltatottságát. (Kuruc.info: gyk. a szociális kártyát az LMP is teljesen elveti – akárcsak a Fidesz [lásd ez utóbbi Hegedűs Zsuzsa-interjúját]) Az Út a munkához programot kritizálják, mert drága, és nem vezeti vissza a munkaerőpiacra az onnan már rég kiszorult embereket.
A legmarkánsabb javaslatuk, hogy a segélyt olyan „garantált minimumjövedelemmel” váltanák fel, amely a rászorulók számára biztosítaná az esélyt az emberhez méltó életre, miközben nem hat ellenösztönzően a munkavállalásra. Ennek összegét úgy állapítanák meg, hogy „mindenkinek legyen legalább annyi jövedelme, mint az éppen a mélyszegénység határa felett élő családoknak.” A cigányság és a legkiszolgáltatottabbak helyzetének javítását komplex programokkal érnék el, amelyek a telepek felszámolásán, az oktatáson át a foglalkoztatásig terjednek: „az államnak foglalkoztatóként hozzá kell járulnia a cigány középosztály megerősítéséhez.” Eddig a pontig valami miatt mindig az esélyteremtő program „színvak” (azaz nem romaspecifikus) jellegét hangsúlyozták. Ez azonban nehezen tartható, ha az állam számára egyébként előírják a pozitív diszkriminációt. (Kuruc.info: lefordítjuk: az LMP megköveteli a cigányok pozitív diszkriminációját – azaz ugyanazt, ami eddig is folyt, „hála” a parlamenti egypártnak.)
Az LMP a lakhatáshoz való jogot az alkotmányba foglalná, annak érdekében, hogy „mindenkinek lehetősége legyen megfelelő otthonhoz jutni, azoknak is, akik a piacon önerőből ezt nem tudnák megszerezni maguknak”. A kampánynak ez a legkevésbé teljesíthető ígérete. (Kuruc.info: hát igen, nehéz lenne ezt kigazdálkodni. Persze ha az LMP vezetői saját zsebből finanszírozzák mindezt... ja, hogy nem azt akarják, hanem – mint mindig – adófizetői pénzből?)
Függelék: az eredeti, teljes cikkek:
Buktatás és tandíj
Oktatás. Egyedül az MDF akar reformot
Fidesz
A Nemzeti ügyek politikája című választási program alapján az oktatás nem számít nemzeti ügynek, önálló fejezetet nem kapott, csupán néhány mondatban utalnak rá, akkor is a legáltalánosabb szinten. A felsőoktatással kapcsolatos teendőkről annyi olvasható, hogy a „diplomák felére nincs piaci kereslet, ezért a felvételizőknek több információt kell adni a szakok piaci értékéről”. A közoktatásról még ennyi sem. Mindez azért érdekes, mert az elmúlt nyolc évben, jórészt a reformok miatt, az oktatás folyamatosan a politikai viták kereszttüzében állt, és a jobboldalhoz közel álló értelmiségiek folyamatosan hangsúlyozzák kiemelt fontosságát. Kidolgozott program híján a korábbi megszólalásokra kell hagyatkozni. Ezek közös pontja: az oktatásra több pénzt kell szánni, az eddigi reformok elhibázottak, az oktatás romokban. A Fidesz–KDNP bírálta a Nemzeti alaptantervet, az érettségi átalakítását, a bolognai átállás megvalósítását, a tandíjat, az antiszegregációs törekvések módját, a kisiskolák összevonását, a kompetenciaalapú képzés hangsúlyozását, tulajdonképpen mindent. Az olyan intézkedéseket, mint a buktatás tilalma, a színvonal csökkentéseként és a pedagógusi munka szükségtelen korlátozásként, „tudatos tekintélyrombolásként” értékelték.
Arra, hogy kormányon mit tennének, a Pokorni Zoltán és Hoffmann Rózsa legutóbbi nyilatkozataiból lehet következtetni. Kettőjük közül Pokorni megértőbbnek tűnik az elmúlt évek oktatáspolitikájával és óvatosabbnak az új kormány lehetőségei tekintetében. Az Indexnek adott interjújában változatlanul kiállt a kisiskolák megőrzése mellett, felvetette az egész napos iskolaszervezés ösztönzését. Részletesen beszélt a pedagógusok munkájának értékeléséről, amelyet 6–8 évente külső szereplők bevonásával végeznének. Az értékelésnek lenne következménye: „A Medgyessy-kormány lépése azt bizonyította, hogy egy jelentős béremeléssel, amelyet a többletmunkát és a minőséget megkülönböztetni nem tudó közalkalmazotti rendszerbe öntenek bele, nem lehet jelentős minőségi javulást elérni. A magasabb jövedelmet ezért sokkal jobban a teljesítményhez és a minőséghez kell kötni, és kevésbé a pályán eltöltött időhöz.” Pokorni a tanárképzést elit szakká formálná, magasabb belépési követelményekkel, gyakorlatorientált és osztatlan képzéssel, nagyobb ösztöndíjjal és garantált elhelyezkedési lehetőséggel, amelyért cserébe vállalni kell, hogy az ott diplomázók a közoktatásban helyezkednek el. A szegregáció kérdésében úgy véli, hogy nem a jogi eszközök jelentik a megoldást, hanem „jó iskolákat kell csinálni, jó pedagógusokkal, (…) ahonnan az emberek nem menekítik el a gyerekeiket”. Arra, hogy addig mi legyen az elkülönített osztályokban/iskolákban tanulókkal, nem tért ki. Pokorni a buktatás visszaállításának kérdésében szintén óvatosabb, érezhe tően nem híve az osztályismételtetésnek, a dilemmát úgy oldaná fel, hogy a szülő és a pedagógus mellett a döntésbe bevonná a nevelési tanácsadót is. Hoffmann Rózsa keményebben fogalmaz, szerinte „el kell törölni az iskolai buktatás tilalmát, az ugyanis ellehetetleníti az eredményes munkát”. Hoffmann általában is ideologikusabb programot fogalmaz meg, szerinte „az iskola legalapvetőbb feladata, hogy az egyre inkább jellemző erkölcsi analfabetizmust megszüntesse”. Hogy ez a gyakorlatban mit jelent majd, nem tudható pontosan, de nem nehéz megjósolni a várható heves világnézeti vitákat.
A bolognai rendszerrel Pokorni egyetért, de korrekciókat tart szükségesnek. Az államilag finanszírozott képzésekre jelentkezőknek előírná a központi, emelt szintű érettségi vizsgát a szakirányú tantárgyakból.
MSZP
Az oktatás a szocialisták programjában sem kapott kitüntetett szerepet. Az elmúlt nyolc évről, benne a reformokat elindító liberális, majd az azt követő szocialista időszakról igen vázlatosan emlékeznek meg: „A diákok közel fele ingyen kapja a tankönyvet, ingyenesen, kedvezményesen az ebédet. A szegényeknek támogatás jár az óvodában. Felzárkóztató és tehetséggondozó programok indultak. Úgy szabtuk át az egyetemek, főiskolák finanszírozását, szerkezetét, hogy a felsőoktatás jobban kövesse a jelentkezők és a munkaerőpiac igényeit.” Nagyjából ennyi, hacsak nem vesszük ide azt a megállapítást is, miszerint „Utak, hidak, iskolák, kórházak épültek”.
A programban a jövőre vonatkozó tervek sem részletesebbek a kormányzati tevékenység értékelésénél, egy mondat fogja össze az oktatás teljes vertikumának felada tait: „Az alapkészségek elsajátításának javítása, az iskolai integráció bővítése, a szakképzés és a felsőoktatás szerepének minőségi átértékelése, a szakmunka becsülete nemcsak társadalmi követelmény, hanem elemi gazdasági érdek.” Ezt az újszerű megállapítást a program még kiegészíti egy talányos felvetéssel: „a közoktatásban növelni javasoljuk az állami és önkormányzati feladatvállalás arányát” – bármit jelentsen is ez, hiszen a közoktatás túlnyomórészt mai is állami, önkormányzati feladat. A szakképzéssel kapcsolatban a pártprogramok elmaradhatatlan tételét olvashatjuk: „A fiatalok érdekében szükségesnek tartjuk az oktatás és a munkaerőpiac nagyobb összhangját, a szakképzés megújítását.”
Végül megtudhatjuk, hogy „a most meghirdetett integrációs program folytatására és pontos ütemezésére, az óvodáztatás kiterjesztésére, új tanodákra (…) van szükség”. A mondat feltehetően Bajnai Gordon bejelentéseire utal, bár sokkal érdekesebb lenne tudni, mit gondolnak a 2002-ben elindított integrációs program folytatásáról, mert az elmúlt négy év alapján e tekintetben elbizonytalanodhatott az oktatáspolitika szemlélője.
Jobbik
A Jobbik oktatási programja talán a legrészletesebb és a legradikálisabb. Vannak közös elemek a Fidesz–KDNP elképzeléseivel (a buktatás tilalmának eltörlése, PPP-beruházások felülvizsgálata, erkölcsi nevelés), bár a nyelvezet ilyenkor is élesebb, például: „Kötelezővé tesszük a hittant vagy erkölcstant, melynek célja hazánk keresztény alapokon nyugvó gyökereinek erősítése, a követendő normák elsajátítása, megértése.” Fontosabbak azonban a különbségek. Az elmúlt nyolc év értékelése hasonlóan lesújtó mindkét párt részéről, de míg a Fidesz (Pokorni) döntően korrekciókról beszél, a Jobbik teljes visszacsinálásról, összefoglalóan: „a kommunista, majd azt követő balliberális oktatáspolitikai tévutak után a magyar oktatásügyet vissza kell állítani a saját pályájára”. Ennek jegyében megszüntetnék a kétszintű érettségit (visszaállítva a korábbi külön felvételit) és a bolognai rendszert úgy, ahogy van (visszaállítva a főiskolaiegyetemi duális képzést), nem sokat pepecselve a kreditek és a diplomák nemzetközi elismerésének kérdéseivel. Eltörölnék a 6+6 éves iskolarendszert, ami érdekes, hiszen ilyen rendszer nincs, csak vannak ilyen módon működő iskolák is a 8+4 és a 4+8 mellett, az okot nem magyarázzák el, de bizonyára azért, mert az SZDSZ ezt a formát helyeselte.
A Jobbik legfőbb versenyszáma azonban a cigányokhoz való viszony, és a szegregálást nyíltan vállalva ki is tesznek magukért: „Az integrált oktatás mindenáron való erőltetése helyett a különböző képességű tanulók számára párhuzamos osztályokat biztosítunk.” És ha ez nem lenne egyértelmű, hiszen az integráció mindenáron való erőltetését elveti a Fidesz, az LMP, az MDF és az MSZP is, a biztonság kedvéért hozzáteszik: „felerősödtek a felülről erőltetett, a mindennapi tapasztalatot és ésszerűséget felrúgó, a szegregációra bűnként tekintő törekvések”. Ez azért különbség, a többiek legalább nem helyeslik.
MDF
Átfogó reformot az oktatásban csak a konzervatív liberális párt hirdet. A teendőket a más ágazatokban indított reformok együttes szükségességéből (reformok kritikus tömege) és a foglalkoztatás bővítésének igényéből vezetik le. Ez utóbbi miatt összevonnák a munkaügyi és az oktatási tárcát, mert „az oktatási rendszer minden szintjén, tehát az általános iskolától a főiskolákig, egyetemekig, a szakképzéstől a felnőttoktatásig az intézményeknek a munkaerőpiac felé kell fordulniuk”. A Fideszhez hasonlóan fontosnak tartják a külső ellenőrzéseket és méréseket, melynek következménye itt is a teljesítményalapú differenciálást alapozná meg.
A Fidesszel ellentétben az MDF határozottan ellenzi a legkisebb iskolák fenntartását, a minimális iskolaméretet 160–200 főben határozzák meg. Ekkora méret alatt, indokolják, sérül az esélyegyenlőség, mert a kisebb önkormányzatok túl szegények ahhoz, hogy jó minőségű iskolát működtessenek. Az esélyegyenlőséget az egész napos iskolák létrehozásával biztosítanák, melyekben délután is oktatási tevékenység folyna. Ennek és a fejkvóták megígért emelésének többletköltségeiről nem szolgáltatnak részletes számításokkal, mindenesetre fedezetül a családi pótlékot kínálják fel: a 6 évesnél idősebb gyerek után járó juttatást nem a családok, hanem az iskolák kapnák. A „középosztály pártja” nem bíbelődik annak kifejtésével, hogy a legszegényebb 30 százalék esetében milyen következményekkel járna a családi bevétel jelentős részének elvesztése. Mivel az integrációról a programban sincs szó, nem derül ki, hogy ez a terv milyen módon kezeli a szegregációt, hiszen az egész napos oktatás az elkülönített iskolákban külön-külön is megvalósítható. Bokros Lajos mindenesetre azt nyilatkozta korábban lapunknak, hogy „a jövő nemzedékek esélyegyenlőségének megalapozása nem történhet úgy, hogy a cigányokat és a nem cigányokat elkülönítjük. Azok a társadalmi készségek, amelyek szükségesek a munkaerőpiacon, az együttélés mindennapi gyakorlatával sajátíthatók el.” Nem ebbe az irányba mutat, hogy a program megjelenése óta az MDF is csatlakozott a buktatás tiltását eltörölni akarók népes táborához.
A felsőoktatásban az MDF az éles verseny híve. Ennek egyik feltétele a tandíj, amelynek bevezetését a pártok közül egyedül az MDF támogatja. A program kimondja, hogy „a felsőoktatás egyáltalán nem állampolgári jogon járó és mindenki számára hozzáférhető, ingyenes közszolgáltatás”, hanem olyan „életre szóló nagybefektetés”, amelynek a haszna elsősorban egyénileg élvezhető, ezért az állami költségvetés csak korlátozottan vállal benne részt (a fizikai infrastruktúra fenntartása, valamint szociális és tanulmányi alapú tandíjkedvezmények formájában). A minőség növelése érdekében az oktatók bérét jórészt a tandíjakból fizetnék. A jelenleginél határozottabban választanák szét az egyetemek tudományos és gazdasági irányítását úgy, hogy az utóbbiért felelős testületben (fenntartók tanácsa) nem lehetnek többségben a belső emberek. Ennek realitása kérdéses, hiszen az Alkotmánybíróság az egyetemi autonómia megsértésére hivatkozva, a liberális oktatási kormányzat hasonló törekvését már néhány éve leállította.
LMP
Az LMP készítette el a legátfogóbb közoktatási koncep ciót, mely nagyon közel áll az SZDSZ korábbi oktatási programjának alapelveihez és megoldásaihoz. Ha sok más területen nem is, ebben a tekintetben az LMP mindenképp a liberális párt örököse (ezt természetesen a program nem vallja be, a takarékosan osztogatott elismerésekben is legfeljebb olyan alprogramok nevét említik, mint az Utolsó padból, magát a 2002 után indult reformot nem). A program mélységében elemzi az iskolarendszer problémáit, különösen azt a jellegzetességét, hogy a társadalmi egyenlőtlenséget nem csökkenti, hanem erősíti. Ennek megfelelően erőteljesen küzdenének a korai szelekció mechanizmusai ellen, fontos szerepet szánnak az alapkészségek, azaz a szövegértés, a számolás, a problémafelismerés elsajátításának, ezért leszögezik, hogy „a tanítás módszereit meg kell újítani”. A szociálpolitikai programmal összhangban kiállnak a romák integrációja és az iskolai elkülönítés felszámolása mellett. Érdekesség, hogy miközben az LMP oktatási integrációval kapcsolatos elképzelései írásban határozottak, szóban a párt listavezetője lapunknak adott interjújában már „politikusabban” fogalmaz: „A szélsőjobboldal megerősödésében keményen benne van, hogy amikor felülről, civilizatórikus dühvel támadnak rá az alsó középre, akkor az ellenállást vált ki. A szegregáció felszámolásának tehát nincs alternatívája, de ahhoz, hogy odáig el lehessen jutni, hosszú és türelmes folyamatra van szükség.” A program viszont éppen azt sugallja, hogy nem szabad várni, még akkor sem, ha az abban foglaltak széles körű ellenállást váltanak ki. Az LMP oktatási programjának meglepő különlegessége, hogy egy szó sem esik benne a felsőoktatásról, miközben megszólítani kívánt, potenciális szavazói között sok egyetemista van.
Kísért Monok szelleme
Szociálpolitika. Csak az LMP áll ki határozottan a romák integrációja mellett
Fidesz
A szociálpolitika nemzeti ügy lehet, mert – ellentétben az oktatással – önálló fejezetet kapott a választási programban. Ahogy máshol, az ellenzéki párt ezen a területen sem fukarkodik a kormány bírálatában. Ítélete egyértelmű: a szociális biztonság széthullott, és ez az elmúlt nyolc év politikájának következménye. A fókuszban nem a gazdasági válság vagy a strukturális munkanélküliség szociális következményei, hanem a családok helyzete és a gyerekvállalás számának csökkenése áll. „Az elmúlt évek rombolása odáig vezetett, hogy csak 2009ben 34 000 lélekkel csökkent az ország lakossága”. (Itt a program túlzott nagyvonalúsággal mond le magyar lelkekről. A KSH adatai szerint a tavalyi évben – a bevándorlás kompenzáló hatása miatt – valójában 17 975 fővel csökkent azország lakossága, márpedig az idézett szövegben erről az adatról van szó. És, hogy a rombolásnak milyen hagyományai vannak: az Orbánkormány utolsó évében a lakosság száma 25 445 fővel csökkent.
A család, mint olyan középpontba állítása miatt, a Fidesz–KDNP programjától a rászorultság elvének érvényesítése igen távol áll. Értelmezésükben a szociálpolitika legfontosabb feladata általában a családok erősítése és a gyerekvállalás ösztönzése, függetlenül az anyagi helyzettől: „az új kormány számára a társadalompolitika alapját a család jelenti (…) Célszerű tehát olyan eszközöket alkalmaznunk, amelyekben maga a társadalompolitika válik családpolitikai szemléletűvé”. Ezeket az eszközöket azonban a program nem ismerteti, nem a „hogyan”, hanem a „mi lenne jó” kérdésre ad válaszokat. Például a gyereknevelés és a munka összeegyeztethetősége. A mikéntről annyit tudhatunk meg, hogy „a munkaerőpiac jelenlegi családellenes jellegét megszüntetjük”, és ezt „foglalkoztatáspolitikai és munkajogi eszközökkel segítjük elő”. Ennyi. Pedig éppen azt kellene bemutatni, hogy milyen módon javítanák a nők biztonságérzetét a munka világában, és csökkentenék terhelésüket a családon belüli feladatmegosztásban.
A tényleges szociálpolitika területén a program megőrzi a 90 százalék helyzetleírás („több százezer ínségben élő mellett közel kétmillióan élnek a nyomor peremén billegve”), és 10 százalék óhajtás („meg kell akadályozni a további leszakadást”) arányt. „A következő kormánynak rögtön az elején ki kell mondania: márpedig lakáselárverezés nincs. Az emberek feje fölül, akármekkora is az adósságuk, a lakást nem lehet elárverezni”, jelentette ki néhány hónapja, nem kis meglepetést keltve Orbán Viktor.
A program visszafogottabban fogalmaz: „...a tartozásokat felhalmozók lakhatását, fedél alatt tartását meg kell oldani. Nem élhet az utcán egyetlen család sem”. A segélyezés témájában, és azzal szoros összefüggésben a cigányság helyzetéhez való viszonyban a Fidesz–KDNP programja öszszehasonlíthatatlanul mérsékeltebb, mint amit a Jobbik képvisel. Egyszerűen csak azt mondják, amit a monoki mozgalom híveitől befolyásos MSZP-s politikusig – a szociális szakmát leszámítva – szinte mindenki. A Fidesz úgy látja, hogy „nincs értelme fenntartani a feneketlen vödörbe öntött pénzek mai gyakorlatát – munkára ösztönző támogatásokkal, a fizikai nyomor (telepek, putrik, gettók) világának átalakításával, a kriminalizálódás megfékezésével, a kilátástalan szegénység újratermelődésének akadályozásával kell jövőképet kínálni.” Konkrétumokat itt sem találhatunk. Az anyag elmarasztalja az előző időszak „emberjoginak hazudott” politikáját, mégis csak egyetlen mondatot szán a megoldásra: „A tanulásmunka kiemelkedési útját kell választhatóvá tenni, és a cigányság társadalmi beilleszkedésének lelki és fizikai akadályait kell lebontani.” A probléma súlyát tekintve talán kissé elnagyoltan.
MSZP
A szocialisták nem hencegnek hosszan szociálpolitikai eredményeikkel. Programjukban az elmúlt évek szociális politikáját vázlatosan értékelve megemlítik, hogy „a diákok közel fele ingyen kapja a tankönyvet, ingyenesen, kedvezményesen az ebédet. A szegényeknek támogatás jár az óvodában. Felzárkóztató és tehetséggondozó programok indultak”. Emellett büszkék az Út a munkához programra és a családi pótlék emelésére. Még kevesebbet árulnak el annak részleteiről, hogy az „MSZP a szociális biztonság, az igazságosság és a szolidaritás pártján áll” önmeghatározásból a gyakorlatban milyen intézkedéseket vezetnének le, ha kormányon maradnának. A legkonkrétabb ígéret, hogy folytatják és kibővítik az Út a munkához programot, hozzátéve: „átvezető utakat biztosítunk a közmunka és a piaci foglalkoztatás között”. Hogy milyen módszerekkel tennék ezt, az nem derül ki, ami azért is sajnálatos, mert a lassan két éve tartó szakmai vita résztvevőinek egyik fele szerint ilyen átvezetések érdemben nem lehetségesek.
A program úgy fogalmaz meg sok „kell”t és „van szükség” et, hogy közben nem tisztázza, miért nem valósult meg az adott szándék a kormányzati évek alatt: „fel kell gyorsítani a gyermekszegénység elleni program megvalósítását, az átjárható iskolarendszert szolgáló lépéseket”. Vagy: „új eszközök kellenek a fogyatékosok munkalehetőségének biztosítására, valamint a dolgozni akaró kismamák és a munkaerőpiacról oktalanul kieső 40esek, 50esek védelmében”.
Bár az elmúlt két év erősen vitatott szociálpolitikai változtatásai a céljuk elérését – a szocialisták eddigi nyilatkozatai alapján – sikeresen szolgálták, a program mégis azt írja, hogy további „olyan új eszközöket és jogszabályokat kell kialakítani, amelyek nem zárnak be a segélyen élés, a szegénység, a képzetlenség körforgásába, hanem ösztönöznek a kiemelkedésre, a munkavégzésre és tanulásra. Eszerint olyan támogatási rendszerre van szükség, amely „garantálja, hogy a támogatás azokhoz jusson el, akiknek szánja a közösség.” Feltehetően ezt az elvet ültetné át a gyakorlatba az a frissen napvilágot látott szocialista javaslat, amely úgy szól, hogy négy vagy annál több gyerek esetén a családi pótlék csak adókedvezmény formájában vehető igénybe. Az indoklás szerint „korrekcióra szorul az a családtámogatási rendszer, amelyben a gyermekvállalás biznisszé” vált. A Jobbik megfogalmazásában ugyanez: „A cigányságon belül megjelent a megélhetési gyermekvállalás, amely révén ezek a családok újabb és újabb gyermekeket vállaltak az ezért járó családtámogatásokért. (…) a megélhetési gyermekvállalás visszaszorítása érdekében a családi pótlékot a 3. gyermektől felfelé adókedvezménynyé kell alakítani.”
A program amúgy utal az integráció néhány eszközére is: az óvodáztatás kiterjesztésre, új tanodákra, speciális egészségügyi programokra, a szakképzetleneknek értelmes munkalehetőség nyújtására. Csak éppen az a helyszín maradt ki a felsorolásból, ahol az integrációnak legnagyobb a tétje, ahol a szegregáció a gyerekeket sújtja, ahol egy integrációpárti kormányzatnak a legkövetkezetesebben kellene a törvényt védenie a jövő érdekében a valóban létező nehézségek ellenére: az iskolák.
Jobbik
Hasonlóan a Fideszhez, a Jobbiknál is a népesség növelése és a család védelme a kiindulópont (például „a deviáns magatartásformákat és alternatív együttélési normákat hirdető családellenes liberális támadásokkal szemben”.) A nehézséget az okozza, hogy egyszerre van szükség szerintük „a gyermekvállalás ösztönzésére, és a megélhetési gyermekvállalás jelenségének visszaszorítására”. Magyarul: a többségi magyar szaporodjon, ne a kisebbségi. A családtámogatási rendszert a cél érdekében úgy alakítanák át, hogy a juttatásokat az adórendszeren keresztül lehetne igénybe venni, és a felettébb nagyvonalú anyasági támogatások feltételéül is a munkaviszonyt szabnák. A legfrissebb MSZPs javaslattal egyezően a családi pótlékot a 3. gyerektől adókedvezménnyé alakítanák. Bevezetnék a családi adózást és a főállású anyaság intézményét. „Az adókedvezmény mértékét úgy állítjuk be, hogy egy átlagos keresetű, három gyermeket nevelő család lényegében adómentességet élvezzen.” Ami azt jelenti, bár ezt nem írják le, hogy helyettük a két- és egygyermekesek, no meg a szinglik adóznának többet. A főállású anyasági támogatás a legkisebb gyermek 8 éves koráig járna és összege minimum a legutolsó munkahelyi bér 80 százaléka lenne. A költségvetési kihatásokat nem teszik hozzá, annál inkább a jogosultsági kritériumot: a támogatás csak annak jár, „aki gyermeke megszületése előtt meghatározott idejű munkaviszonnyal rendelkezett”.
A program első nézésre meglepő módon kijelenti, hogy „a nyugati jóléti társadalmak mintájára” létrehozott „alanyi jogon járó segélyezések és támogatások rendszere tovább nem tartható fenn.” Aztán kiderül, hogy fordított rászorultsági elvvel állunk szemben: nem a tehetős rétegektől vonnák meg az állami juttatásokat, hanem azoktól, akik nem veszik tudomásul, hogy „nemcsak állampolgári jogok, hanem állampolgári kötelezettségek is vannak”. Ezért leszögezik, hogy minden munkaképes személy kizárólag munkavégzés ellenében lehet jogosult segélyre. „Hiszen, aki nem akar dolgozni, ne is egyék!”
MDF
A legjobb szociális politika a tartós gazdasági növekedés – mondja ki az MDF, és ezzel a maga részéről tulajdonképpen el is intézte a kérdést. A program nem foglalkozik külön szociálpolitikai összefüggésekkel, annyi tudható meg belőle, hogy a szociális támogatási rendszerben a rászorultsági elvet érvényesítenék, és a készpénzes segélyezési vagy támogatási formákat részben megvonnák, részben korlátoznák. Az előbbire példa a családi pótlék elvétele, utóbbira a szociális kártya bevezetése. A családi pótlékot a jelenlegi jogosultak helyett az iskoláknak adnák, így egyfajta természetbeni juttatássá alakítanák az egész napos iskolák létrehozásával. A Jobbik mellett egyedül az MDF által támogatott szociális kártyára a segély pontosan meg nem nevezett százalékát utalnák (A Jobbik a teljes összeget).
LMP
Az LMP programja mutat kizárólag empátiát a szegények, a hajléktalanok, a cigányok irányába. Élesen szembemegy azokkal a nézetekkel, amelyek kimondvakimondatlanul az összes többi párt programjából kiolvashatók: „A romaellenes propaganda rendszerint a szociális ellátórendszer dologtalan haszonélvezőiként állítja be a cigányokat, akiknek az eltartása súlyos teher a magyar társadalom vállán. Ez nagyon távol áll a valóságtól.” Vitatják egyrészt az MSZP és a Jobbik felvetését: „A családi pótlék átalakítása adókedvezménnyé, vagy megvonása a harmadik gyermek után, a gyermekszegénység növekedésével járna.” És vitatják az MDF javaslatát: a szociális kártya nem oldja meg a mélyszegénységgel összefüggésben álló szociális és mentálhigiénés problémákat, de a bevezetése tovább erősítené a mélyszegénységben élők kiszolgáltatottságát. Az Út a munkához programot kritizálják, mert drága, és nem vezeti vissza a munkaerőpiacra az onnan már rég kiszorult embereket.
A legmarkánsabb javaslatuk, hogy a segélyt olyan „garantált minimumjövedelemmel” váltanák fel, amely a rászorulók számára biztosítaná az esélyt az emberhez méltó életre, miközben nem hat ellenösztönzően a munkavállalásra. Ennek összegét úgy állapítanák meg, hogy „mindenkinek legyen legalább annyi jövedelme, mint az éppen a mélyszegénység határa felett élő családoknak.” A cigányság és a legkiszolgáltatottabbak helyzetének javítását komplex programokkal érnék el, amelyek a telepek felszámolásán, az oktatáson át a foglalkoztatásig terjednek: „az államnak foglalkoztatóként hozzá kell járulnia a cigány középosztály megerősítéséhez.” Eddig a pontig valami miatt mindig az esélyteremtő program „színvak” (azaz nem romaspecifikus) jellegét hangsúlyozták. Ez azonban nehezen tartható, ha az állam számára egyébként előírják a pozitív diszkriminációt.
Az LMP a lakhatáshoz való jogot az alkotmányba foglalná, annak érdekében, hogy „mindenkinek lehetősége legyen megfelelő otthonhoz jutni, azoknak is, akik a piacon önerőből ezt nem tudnák megszerezni maguknak”. A kampánynak ez a legkevésbé teljesíthető ígérete.
 |
Ahogy látható, még a ballib Népszabó is elismerte, igazunk volt akkor, amikor a pártot, programjának gondos átolvasása és elemzése után, „kakukktojásnak”, „második SZDSZ-nek” neveztük.
A két kapcsolódó részlet a legalul teljességében olvasható cikkekből (félkövér kiemelés tőlünk):
Buktatás és tandíj
Az LMP készítette el a legátfogóbb közoktatási koncepciót, mely nagyon közel áll az SZDSZ korábbi oktatási programjának alapelveihez és megoldásaihoz. Ha sok más területen nem is, ebben a tekintetben az LMP mindenképp a liberális párt örököse (ezt természetesen a program nem vallja be, a takarékosan osztogatott elismerésekben is legfeljebb olyan alprogramok nevét említik, mint az Utolsó padból, magát a 2002 után indult reformot nem). A program mélységében elemzi az iskolarendszer problémáit, különösen azt a jellegzetességét, hogy a társadalmi egyenlőtlenséget nem csökkenti, hanem erősíti. Ennek megfelelően erőteljesen küzdenének a korai szelekció mechanizmusai ellen, fontos szerepet szánnak az alapkészségek, azaz a szövegértés, a számolás, a problémafelismerés elsajátításának, ezért leszögezik, hogy „a tanítás módszereit meg kell újítani”. A szociálpolitikai programmal összhangban kiállnak a romák integrációja és az iskolai elkülönítés felszámolása mellett. (Kuruc.info: a Népszabadság is kiszúrta ezt – igen, második Mohácsi Erzsébetet kapnánk...)
Kísért Monok szelleme
Az LMP programja mutat kizárólag empátiát a szegények, a hajléktalanok, a cigányok irányába. Élesen szembemegy azokkal a nézetekkel, amelyek kimondvakimondatlanul az összes többi párt programjából kiolvashatók: „A romaellenes propaganda rendszerint a szociális ellátórendszer dologtalan haszonélvezőiként állítja be a cigányokat, akiknek az eltartása súlyos teher a magyar társadalom vállán. Ez nagyon távol áll a valóságtól.” Vitatják egyrészt az MSZP és a Jobbik felvetését: „A családi pótlék átalakítása adókedvezménnyé, vagy megvonása a harmadik gyermek után, a gyermekszegénység növekedésével járna.” És vitatják az MDF javaslatát: a szociális kártya nem oldja meg a mélyszegénységgel összefüggésben álló szociális és mentálhigiénés problémákat, de a bevezetése tovább erősítené a mélyszegénységben élők kiszolgáltatottságát. (Kuruc.info: gyk. a szociális kártyát az LMP is teljesen elveti – akárcsak a Fidesz [lásd ez utóbbi Hegedűs Zsuzsa-interjúját]) Az Út a munkához programot kritizálják, mert drága, és nem vezeti vissza a munkaerőpiacra az onnan már rég kiszorult embereket.
A legmarkánsabb javaslatuk, hogy a segélyt olyan „garantált minimumjövedelemmel” váltanák fel, amely a rászorulók számára biztosítaná az esélyt az emberhez méltó életre, miközben nem hat ellenösztönzően a munkavállalásra. Ennek összegét úgy állapítanák meg, hogy „mindenkinek legyen legalább annyi jövedelme, mint az éppen a mélyszegénység határa felett élő családoknak.” A cigányság és a legkiszolgáltatottabbak helyzetének javítását komplex programokkal érnék el, amelyek a telepek felszámolásán, az oktatáson át a foglalkoztatásig terjednek: „az államnak foglalkoztatóként hozzá kell járulnia a cigány középosztály megerősítéséhez.” Eddig a pontig valami miatt mindig az esélyteremtő program „színvak” (azaz nem romaspecifikus) jellegét hangsúlyozták. Ez azonban nehezen tartható, ha az állam számára egyébként előírják a pozitív diszkriminációt. (Kuruc.info: lefordítjuk: az LMP megköveteli a cigányok pozitív diszkriminációját – azaz ugyanazt, ami eddig is folyt, „hála” a parlamenti egypártnak.)
Az LMP a lakhatáshoz való jogot az alkotmányba foglalná, annak érdekében, hogy „mindenkinek lehetősége legyen megfelelő otthonhoz jutni, azoknak is, akik a piacon önerőből ezt nem tudnák megszerezni maguknak”. A kampánynak ez a legkevésbé teljesíthető ígérete. (Kuruc.info: hát igen, nehéz lenne ezt kigazdálkodni. Persze ha az LMP vezetői saját zsebből finanszírozzák mindezt... ja, hogy nem azt akarják, hanem – mint mindig – adófizetői pénzből?)
Függelék: az eredeti, teljes cikkek:
Buktatás és tandíj
Oktatás. Egyedül az MDF akar reformot
Fidesz
A Nemzeti ügyek politikája című választási program alapján az oktatás nem számít nemzeti ügynek, önálló fejezetet nem kapott, csupán néhány mondatban utalnak rá, akkor is a legáltalánosabb szinten. A felsőoktatással kapcsolatos teendőkről annyi olvasható, hogy a „diplomák felére nincs piaci kereslet, ezért a felvételizőknek több információt kell adni a szakok piaci értékéről”. A közoktatásról még ennyi sem. Mindez azért érdekes, mert az elmúlt nyolc évben, jórészt a reformok miatt, az oktatás folyamatosan a politikai viták kereszttüzében állt, és a jobboldalhoz közel álló értelmiségiek folyamatosan hangsúlyozzák kiemelt fontosságát. Kidolgozott program híján a korábbi megszólalásokra kell hagyatkozni. Ezek közös pontja: az oktatásra több pénzt kell szánni, az eddigi reformok elhibázottak, az oktatás romokban. A Fidesz–KDNP bírálta a Nemzeti alaptantervet, az érettségi átalakítását, a bolognai átállás megvalósítását, a tandíjat, az antiszegregációs törekvések módját, a kisiskolák összevonását, a kompetenciaalapú képzés hangsúlyozását, tulajdonképpen mindent. Az olyan intézkedéseket, mint a buktatás tilalma, a színvonal csökkentéseként és a pedagógusi munka szükségtelen korlátozásként, „tudatos tekintélyrombolásként” értékelték.
Arra, hogy kormányon mit tennének, a Pokorni Zoltán és Hoffmann Rózsa legutóbbi nyilatkozataiból lehet következtetni. Kettőjük közül Pokorni megértőbbnek tűnik az elmúlt évek oktatáspolitikájával és óvatosabbnak az új kormány lehetőségei tekintetében. Az Indexnek adott interjújában változatlanul kiállt a kisiskolák megőrzése mellett, felvetette az egész napos iskolaszervezés ösztönzését. Részletesen beszélt a pedagógusok munkájának értékeléséről, amelyet 6–8 évente külső szereplők bevonásával végeznének. Az értékelésnek lenne következménye: „A Medgyessy-kormány lépése azt bizonyította, hogy egy jelentős béremeléssel, amelyet a többletmunkát és a minőséget megkülönböztetni nem tudó közalkalmazotti rendszerbe öntenek bele, nem lehet jelentős minőségi javulást elérni. A magasabb jövedelmet ezért sokkal jobban a teljesítményhez és a minőséghez kell kötni, és kevésbé a pályán eltöltött időhöz.” Pokorni a tanárképzést elit szakká formálná, magasabb belépési követelményekkel, gyakorlatorientált és osztatlan képzéssel, nagyobb ösztöndíjjal és garantált elhelyezkedési lehetőséggel, amelyért cserébe vállalni kell, hogy az ott diplomázók a közoktatásban helyezkednek el. A szegregáció kérdésében úgy véli, hogy nem a jogi eszközök jelentik a megoldást, hanem „jó iskolákat kell csinálni, jó pedagógusokkal, (…) ahonnan az emberek nem menekítik el a gyerekeiket”. Arra, hogy addig mi legyen az elkülönített osztályokban/iskolákban tanulókkal, nem tért ki. Pokorni a buktatás visszaállításának kérdésében szintén óvatosabb, érezhe tően nem híve az osztályismételtetésnek, a dilemmát úgy oldaná fel, hogy a szülő és a pedagógus mellett a döntésbe bevonná a nevelési tanácsadót is. Hoffmann Rózsa keményebben fogalmaz, szerinte „el kell törölni az iskolai buktatás tilalmát, az ugyanis ellehetetleníti az eredményes munkát”. Hoffmann általában is ideologikusabb programot fogalmaz meg, szerinte „az iskola legalapvetőbb feladata, hogy az egyre inkább jellemző erkölcsi analfabetizmust megszüntesse”. Hogy ez a gyakorlatban mit jelent majd, nem tudható pontosan, de nem nehéz megjósolni a várható heves világnézeti vitákat.
A bolognai rendszerrel Pokorni egyetért, de korrekciókat tart szükségesnek. Az államilag finanszírozott képzésekre jelentkezőknek előírná a központi, emelt szintű érettségi vizsgát a szakirányú tantárgyakból.
MSZP
Az oktatás a szocialisták programjában sem kapott kitüntetett szerepet. Az elmúlt nyolc évről, benne a reformokat elindító liberális, majd az azt követő szocialista időszakról igen vázlatosan emlékeznek meg: „A diákok közel fele ingyen kapja a tankönyvet, ingyenesen, kedvezményesen az ebédet. A szegényeknek támogatás jár az óvodában. Felzárkóztató és tehetséggondozó programok indultak. Úgy szabtuk át az egyetemek, főiskolák finanszírozását, szerkezetét, hogy a felsőoktatás jobban kövesse a jelentkezők és a munkaerőpiac igényeit.” Nagyjából ennyi, hacsak nem vesszük ide azt a megállapítást is, miszerint „Utak, hidak, iskolák, kórházak épültek”.
A programban a jövőre vonatkozó tervek sem részletesebbek a kormányzati tevékenység értékelésénél, egy mondat fogja össze az oktatás teljes vertikumának felada tait: „Az alapkészségek elsajátításának javítása, az iskolai integráció bővítése, a szakképzés és a felsőoktatás szerepének minőségi átértékelése, a szakmunka becsülete nemcsak társadalmi követelmény, hanem elemi gazdasági érdek.” Ezt az újszerű megállapítást a program még kiegészíti egy talányos felvetéssel: „a közoktatásban növelni javasoljuk az állami és önkormányzati feladatvállalás arányát” – bármit jelentsen is ez, hiszen a közoktatás túlnyomórészt mai is állami, önkormányzati feladat. A szakképzéssel kapcsolatban a pártprogramok elmaradhatatlan tételét olvashatjuk: „A fiatalok érdekében szükségesnek tartjuk az oktatás és a munkaerőpiac nagyobb összhangját, a szakképzés megújítását.”
Végül megtudhatjuk, hogy „a most meghirdetett integrációs program folytatására és pontos ütemezésére, az óvodáztatás kiterjesztésére, új tanodákra (…) van szükség”. A mondat feltehetően Bajnai Gordon bejelentéseire utal, bár sokkal érdekesebb lenne tudni, mit gondolnak a 2002-ben elindított integrációs program folytatásáról, mert az elmúlt négy év alapján e tekintetben elbizonytalanodhatott az oktatáspolitika szemlélője.
Jobbik
A Jobbik oktatási programja talán a legrészletesebb és a legradikálisabb. Vannak közös elemek a Fidesz–KDNP elképzeléseivel (a buktatás tilalmának eltörlése, PPP-beruházások felülvizsgálata, erkölcsi nevelés), bár a nyelvezet ilyenkor is élesebb, például: „Kötelezővé tesszük a hittant vagy erkölcstant, melynek célja hazánk keresztény alapokon nyugvó gyökereinek erősítése, a követendő normák elsajátítása, megértése.” Fontosabbak azonban a különbségek. Az elmúlt nyolc év értékelése hasonlóan lesújtó mindkét párt részéről, de míg a Fidesz (Pokorni) döntően korrekciókról beszél, a Jobbik teljes visszacsinálásról, összefoglalóan: „a kommunista, majd azt követő balliberális oktatáspolitikai tévutak után a magyar oktatásügyet vissza kell állítani a saját pályájára”. Ennek jegyében megszüntetnék a kétszintű érettségit (visszaállítva a korábbi külön felvételit) és a bolognai rendszert úgy, ahogy van (visszaállítva a főiskolaiegyetemi duális képzést), nem sokat pepecselve a kreditek és a diplomák nemzetközi elismerésének kérdéseivel. Eltörölnék a 6+6 éves iskolarendszert, ami érdekes, hiszen ilyen rendszer nincs, csak vannak ilyen módon működő iskolák is a 8+4 és a 4+8 mellett, az okot nem magyarázzák el, de bizonyára azért, mert az SZDSZ ezt a formát helyeselte.
A Jobbik legfőbb versenyszáma azonban a cigányokhoz való viszony, és a szegregálást nyíltan vállalva ki is tesznek magukért: „Az integrált oktatás mindenáron való erőltetése helyett a különböző képességű tanulók számára párhuzamos osztályokat biztosítunk.” És ha ez nem lenne egyértelmű, hiszen az integráció mindenáron való erőltetését elveti a Fidesz, az LMP, az MDF és az MSZP is, a biztonság kedvéért hozzáteszik: „felerősödtek a felülről erőltetett, a mindennapi tapasztalatot és ésszerűséget felrúgó, a szegregációra bűnként tekintő törekvések”. Ez azért különbség, a többiek legalább nem helyeslik.
MDF
Átfogó reformot az oktatásban csak a konzervatív liberális párt hirdet. A teendőket a más ágazatokban indított reformok együttes szükségességéből (reformok kritikus tömege) és a foglalkoztatás bővítésének igényéből vezetik le. Ez utóbbi miatt összevonnák a munkaügyi és az oktatási tárcát, mert „az oktatási rendszer minden szintjén, tehát az általános iskolától a főiskolákig, egyetemekig, a szakképzéstől a felnőttoktatásig az intézményeknek a munkaerőpiac felé kell fordulniuk”. A Fideszhez hasonlóan fontosnak tartják a külső ellenőrzéseket és méréseket, melynek következménye itt is a teljesítményalapú differenciálást alapozná meg.
A Fidesszel ellentétben az MDF határozottan ellenzi a legkisebb iskolák fenntartását, a minimális iskolaméretet 160–200 főben határozzák meg. Ekkora méret alatt, indokolják, sérül az esélyegyenlőség, mert a kisebb önkormányzatok túl szegények ahhoz, hogy jó minőségű iskolát működtessenek. Az esélyegyenlőséget az egész napos iskolák létrehozásával biztosítanák, melyekben délután is oktatási tevékenység folyna. Ennek és a fejkvóták megígért emelésének többletköltségeiről nem szolgáltatnak részletes számításokkal, mindenesetre fedezetül a családi pótlékot kínálják fel: a 6 évesnél idősebb gyerek után járó juttatást nem a családok, hanem az iskolák kapnák. A „középosztály pártja” nem bíbelődik annak kifejtésével, hogy a legszegényebb 30 százalék esetében milyen következményekkel járna a családi bevétel jelentős részének elvesztése. Mivel az integrációról a programban sincs szó, nem derül ki, hogy ez a terv milyen módon kezeli a szegregációt, hiszen az egész napos oktatás az elkülönített iskolákban külön-külön is megvalósítható. Bokros Lajos mindenesetre azt nyilatkozta korábban lapunknak, hogy „a jövő nemzedékek esélyegyenlőségének megalapozása nem történhet úgy, hogy a cigányokat és a nem cigányokat elkülönítjük. Azok a társadalmi készségek, amelyek szükségesek a munkaerőpiacon, az együttélés mindennapi gyakorlatával sajátíthatók el.” Nem ebbe az irányba mutat, hogy a program megjelenése óta az MDF is csatlakozott a buktatás tiltását eltörölni akarók népes táborához.
A felsőoktatásban az MDF az éles verseny híve. Ennek egyik feltétele a tandíj, amelynek bevezetését a pártok közül egyedül az MDF támogatja. A program kimondja, hogy „a felsőoktatás egyáltalán nem állampolgári jogon járó és mindenki számára hozzáférhető, ingyenes közszolgáltatás”, hanem olyan „életre szóló nagybefektetés”, amelynek a haszna elsősorban egyénileg élvezhető, ezért az állami költségvetés csak korlátozottan vállal benne részt (a fizikai infrastruktúra fenntartása, valamint szociális és tanulmányi alapú tandíjkedvezmények formájában). A minőség növelése érdekében az oktatók bérét jórészt a tandíjakból fizetnék. A jelenleginél határozottabban választanák szét az egyetemek tudományos és gazdasági irányítását úgy, hogy az utóbbiért felelős testületben (fenntartók tanácsa) nem lehetnek többségben a belső emberek. Ennek realitása kérdéses, hiszen az Alkotmánybíróság az egyetemi autonómia megsértésére hivatkozva, a liberális oktatási kormányzat hasonló törekvését már néhány éve leállította.
LMP
Az LMP készítette el a legátfogóbb közoktatási koncep ciót, mely nagyon közel áll az SZDSZ korábbi oktatási programjának alapelveihez és megoldásaihoz. Ha sok más területen nem is, ebben a tekintetben az LMP mindenképp a liberális párt örököse (ezt természetesen a program nem vallja be, a takarékosan osztogatott elismerésekben is legfeljebb olyan alprogramok nevét említik, mint az Utolsó padból, magát a 2002 után indult reformot nem). A program mélységében elemzi az iskolarendszer problémáit, különösen azt a jellegzetességét, hogy a társadalmi egyenlőtlenséget nem csökkenti, hanem erősíti. Ennek megfelelően erőteljesen küzdenének a korai szelekció mechanizmusai ellen, fontos szerepet szánnak az alapkészségek, azaz a szövegértés, a számolás, a problémafelismerés elsajátításának, ezért leszögezik, hogy „a tanítás módszereit meg kell újítani”. A szociálpolitikai programmal összhangban kiállnak a romák integrációja és az iskolai elkülönítés felszámolása mellett. Érdekesség, hogy miközben az LMP oktatási integrációval kapcsolatos elképzelései írásban határozottak, szóban a párt listavezetője lapunknak adott interjújában már „politikusabban” fogalmaz: „A szélsőjobboldal megerősödésében keményen benne van, hogy amikor felülről, civilizatórikus dühvel támadnak rá az alsó középre, akkor az ellenállást vált ki. A szegregáció felszámolásának tehát nincs alternatívája, de ahhoz, hogy odáig el lehessen jutni, hosszú és türelmes folyamatra van szükség.” A program viszont éppen azt sugallja, hogy nem szabad várni, még akkor sem, ha az abban foglaltak széles körű ellenállást váltanak ki. Az LMP oktatási programjának meglepő különlegessége, hogy egy szó sem esik benne a felsőoktatásról, miközben megszólítani kívánt, potenciális szavazói között sok egyetemista van.
Kísért Monok szelleme
Szociálpolitika. Csak az LMP áll ki határozottan a romák integrációja mellett
Fidesz
A szociálpolitika nemzeti ügy lehet, mert – ellentétben az oktatással – önálló fejezetet kapott a választási programban. Ahogy máshol, az ellenzéki párt ezen a területen sem fukarkodik a kormány bírálatában. Ítélete egyértelmű: a szociális biztonság széthullott, és ez az elmúlt nyolc év politikájának következménye. A fókuszban nem a gazdasági válság vagy a strukturális munkanélküliség szociális következményei, hanem a családok helyzete és a gyerekvállalás számának csökkenése áll. „Az elmúlt évek rombolása odáig vezetett, hogy csak 2009ben 34 000 lélekkel csökkent az ország lakossága”. (Itt a program túlzott nagyvonalúsággal mond le magyar lelkekről. A KSH adatai szerint a tavalyi évben – a bevándorlás kompenzáló hatása miatt – valójában 17 975 fővel csökkent azország lakossága, márpedig az idézett szövegben erről az adatról van szó. És, hogy a rombolásnak milyen hagyományai vannak: az Orbánkormány utolsó évében a lakosság száma 25 445 fővel csökkent.
A család, mint olyan középpontba állítása miatt, a Fidesz–KDNP programjától a rászorultság elvének érvényesítése igen távol áll. Értelmezésükben a szociálpolitika legfontosabb feladata általában a családok erősítése és a gyerekvállalás ösztönzése, függetlenül az anyagi helyzettől: „az új kormány számára a társadalompolitika alapját a család jelenti (…) Célszerű tehát olyan eszközöket alkalmaznunk, amelyekben maga a társadalompolitika válik családpolitikai szemléletűvé”. Ezeket az eszközöket azonban a program nem ismerteti, nem a „hogyan”, hanem a „mi lenne jó” kérdésre ad válaszokat. Például a gyereknevelés és a munka összeegyeztethetősége. A mikéntről annyit tudhatunk meg, hogy „a munkaerőpiac jelenlegi családellenes jellegét megszüntetjük”, és ezt „foglalkoztatáspolitikai és munkajogi eszközökkel segítjük elő”. Ennyi. Pedig éppen azt kellene bemutatni, hogy milyen módon javítanák a nők biztonságérzetét a munka világában, és csökkentenék terhelésüket a családon belüli feladatmegosztásban.
A tényleges szociálpolitika területén a program megőrzi a 90 százalék helyzetleírás („több százezer ínségben élő mellett közel kétmillióan élnek a nyomor peremén billegve”), és 10 százalék óhajtás („meg kell akadályozni a további leszakadást”) arányt. „A következő kormánynak rögtön az elején ki kell mondania: márpedig lakáselárverezés nincs. Az emberek feje fölül, akármekkora is az adósságuk, a lakást nem lehet elárverezni”, jelentette ki néhány hónapja, nem kis meglepetést keltve Orbán Viktor.
A program visszafogottabban fogalmaz: „...a tartozásokat felhalmozók lakhatását, fedél alatt tartását meg kell oldani. Nem élhet az utcán egyetlen család sem”. A segélyezés témájában, és azzal szoros összefüggésben a cigányság helyzetéhez való viszonyban a Fidesz–KDNP programja öszszehasonlíthatatlanul mérsékeltebb, mint amit a Jobbik képvisel. Egyszerűen csak azt mondják, amit a monoki mozgalom híveitől befolyásos MSZP-s politikusig – a szociális szakmát leszámítva – szinte mindenki. A Fidesz úgy látja, hogy „nincs értelme fenntartani a feneketlen vödörbe öntött pénzek mai gyakorlatát – munkára ösztönző támogatásokkal, a fizikai nyomor (telepek, putrik, gettók) világának átalakításával, a kriminalizálódás megfékezésével, a kilátástalan szegénység újratermelődésének akadályozásával kell jövőképet kínálni.” Konkrétumokat itt sem találhatunk. Az anyag elmarasztalja az előző időszak „emberjoginak hazudott” politikáját, mégis csak egyetlen mondatot szán a megoldásra: „A tanulásmunka kiemelkedési útját kell választhatóvá tenni, és a cigányság társadalmi beilleszkedésének lelki és fizikai akadályait kell lebontani.” A probléma súlyát tekintve talán kissé elnagyoltan.
MSZP
A szocialisták nem hencegnek hosszan szociálpolitikai eredményeikkel. Programjukban az elmúlt évek szociális politikáját vázlatosan értékelve megemlítik, hogy „a diákok közel fele ingyen kapja a tankönyvet, ingyenesen, kedvezményesen az ebédet. A szegényeknek támogatás jár az óvodában. Felzárkóztató és tehetséggondozó programok indultak”. Emellett büszkék az Út a munkához programra és a családi pótlék emelésére. Még kevesebbet árulnak el annak részleteiről, hogy az „MSZP a szociális biztonság, az igazságosság és a szolidaritás pártján áll” önmeghatározásból a gyakorlatban milyen intézkedéseket vezetnének le, ha kormányon maradnának. A legkonkrétabb ígéret, hogy folytatják és kibővítik az Út a munkához programot, hozzátéve: „átvezető utakat biztosítunk a közmunka és a piaci foglalkoztatás között”. Hogy milyen módszerekkel tennék ezt, az nem derül ki, ami azért is sajnálatos, mert a lassan két éve tartó szakmai vita résztvevőinek egyik fele szerint ilyen átvezetések érdemben nem lehetségesek.
A program úgy fogalmaz meg sok „kell”t és „van szükség” et, hogy közben nem tisztázza, miért nem valósult meg az adott szándék a kormányzati évek alatt: „fel kell gyorsítani a gyermekszegénység elleni program megvalósítását, az átjárható iskolarendszert szolgáló lépéseket”. Vagy: „új eszközök kellenek a fogyatékosok munkalehetőségének biztosítására, valamint a dolgozni akaró kismamák és a munkaerőpiacról oktalanul kieső 40esek, 50esek védelmében”.
Bár az elmúlt két év erősen vitatott szociálpolitikai változtatásai a céljuk elérését – a szocialisták eddigi nyilatkozatai alapján – sikeresen szolgálták, a program mégis azt írja, hogy további „olyan új eszközöket és jogszabályokat kell kialakítani, amelyek nem zárnak be a segélyen élés, a szegénység, a képzetlenség körforgásába, hanem ösztönöznek a kiemelkedésre, a munkavégzésre és tanulásra. Eszerint olyan támogatási rendszerre van szükség, amely „garantálja, hogy a támogatás azokhoz jusson el, akiknek szánja a közösség.” Feltehetően ezt az elvet ültetné át a gyakorlatba az a frissen napvilágot látott szocialista javaslat, amely úgy szól, hogy négy vagy annál több gyerek esetén a családi pótlék csak adókedvezmény formájában vehető igénybe. Az indoklás szerint „korrekcióra szorul az a családtámogatási rendszer, amelyben a gyermekvállalás biznisszé” vált. A Jobbik megfogalmazásában ugyanez: „A cigányságon belül megjelent a megélhetési gyermekvállalás, amely révén ezek a családok újabb és újabb gyermekeket vállaltak az ezért járó családtámogatásokért. (…) a megélhetési gyermekvállalás visszaszorítása érdekében a családi pótlékot a 3. gyermektől felfelé adókedvezménynyé kell alakítani.”
A program amúgy utal az integráció néhány eszközére is: az óvodáztatás kiterjesztésre, új tanodákra, speciális egészségügyi programokra, a szakképzetleneknek értelmes munkalehetőség nyújtására. Csak éppen az a helyszín maradt ki a felsorolásból, ahol az integrációnak legnagyobb a tétje, ahol a szegregáció a gyerekeket sújtja, ahol egy integrációpárti kormányzatnak a legkövetkezetesebben kellene a törvényt védenie a jövő érdekében a valóban létező nehézségek ellenére: az iskolák.
Jobbik
Hasonlóan a Fideszhez, a Jobbiknál is a népesség növelése és a család védelme a kiindulópont (például „a deviáns magatartásformákat és alternatív együttélési normákat hirdető családellenes liberális támadásokkal szemben”.) A nehézséget az okozza, hogy egyszerre van szükség szerintük „a gyermekvállalás ösztönzésére, és a megélhetési gyermekvállalás jelenségének visszaszorítására”. Magyarul: a többségi magyar szaporodjon, ne a kisebbségi. A családtámogatási rendszert a cél érdekében úgy alakítanák át, hogy a juttatásokat az adórendszeren keresztül lehetne igénybe venni, és a felettébb nagyvonalú anyasági támogatások feltételéül is a munkaviszonyt szabnák. A legfrissebb MSZPs javaslattal egyezően a családi pótlékot a 3. gyerektől adókedvezménnyé alakítanák. Bevezetnék a családi adózást és a főállású anyaság intézményét. „Az adókedvezmény mértékét úgy állítjuk be, hogy egy átlagos keresetű, három gyermeket nevelő család lényegében adómentességet élvezzen.” Ami azt jelenti, bár ezt nem írják le, hogy helyettük a két- és egygyermekesek, no meg a szinglik adóznának többet. A főállású anyasági támogatás a legkisebb gyermek 8 éves koráig járna és összege minimum a legutolsó munkahelyi bér 80 százaléka lenne. A költségvetési kihatásokat nem teszik hozzá, annál inkább a jogosultsági kritériumot: a támogatás csak annak jár, „aki gyermeke megszületése előtt meghatározott idejű munkaviszonnyal rendelkezett”.
A program első nézésre meglepő módon kijelenti, hogy „a nyugati jóléti társadalmak mintájára” létrehozott „alanyi jogon járó segélyezések és támogatások rendszere tovább nem tartható fenn.” Aztán kiderül, hogy fordított rászorultsági elvvel állunk szemben: nem a tehetős rétegektől vonnák meg az állami juttatásokat, hanem azoktól, akik nem veszik tudomásul, hogy „nemcsak állampolgári jogok, hanem állampolgári kötelezettségek is vannak”. Ezért leszögezik, hogy minden munkaképes személy kizárólag munkavégzés ellenében lehet jogosult segélyre. „Hiszen, aki nem akar dolgozni, ne is egyék!”
MDF
A legjobb szociális politika a tartós gazdasági növekedés – mondja ki az MDF, és ezzel a maga részéről tulajdonképpen el is intézte a kérdést. A program nem foglalkozik külön szociálpolitikai összefüggésekkel, annyi tudható meg belőle, hogy a szociális támogatási rendszerben a rászorultsági elvet érvényesítenék, és a készpénzes segélyezési vagy támogatási formákat részben megvonnák, részben korlátoznák. Az előbbire példa a családi pótlék elvétele, utóbbira a szociális kártya bevezetése. A családi pótlékot a jelenlegi jogosultak helyett az iskoláknak adnák, így egyfajta természetbeni juttatássá alakítanák az egész napos iskolák létrehozásával. A Jobbik mellett egyedül az MDF által támogatott szociális kártyára a segély pontosan meg nem nevezett százalékát utalnák (A Jobbik a teljes összeget).
LMP
Az LMP programja mutat kizárólag empátiát a szegények, a hajléktalanok, a cigányok irányába. Élesen szembemegy azokkal a nézetekkel, amelyek kimondvakimondatlanul az összes többi párt programjából kiolvashatók: „A romaellenes propaganda rendszerint a szociális ellátórendszer dologtalan haszonélvezőiként állítja be a cigányokat, akiknek az eltartása súlyos teher a magyar társadalom vállán. Ez nagyon távol áll a valóságtól.” Vitatják egyrészt az MSZP és a Jobbik felvetését: „A családi pótlék átalakítása adókedvezménnyé, vagy megvonása a harmadik gyermek után, a gyermekszegénység növekedésével járna.” És vitatják az MDF javaslatát: a szociális kártya nem oldja meg a mélyszegénységgel összefüggésben álló szociális és mentálhigiénés problémákat, de a bevezetése tovább erősítené a mélyszegénységben élők kiszolgáltatottságát. Az Út a munkához programot kritizálják, mert drága, és nem vezeti vissza a munkaerőpiacra az onnan már rég kiszorult embereket.
A legmarkánsabb javaslatuk, hogy a segélyt olyan „garantált minimumjövedelemmel” váltanák fel, amely a rászorulók számára biztosítaná az esélyt az emberhez méltó életre, miközben nem hat ellenösztönzően a munkavállalásra. Ennek összegét úgy állapítanák meg, hogy „mindenkinek legyen legalább annyi jövedelme, mint az éppen a mélyszegénység határa felett élő családoknak.” A cigányság és a legkiszolgáltatottabbak helyzetének javítását komplex programokkal érnék el, amelyek a telepek felszámolásán, az oktatáson át a foglalkoztatásig terjednek: „az államnak foglalkoztatóként hozzá kell járulnia a cigány középosztály megerősítéséhez.” Eddig a pontig valami miatt mindig az esélyteremtő program „színvak” (azaz nem romaspecifikus) jellegét hangsúlyozták. Ez azonban nehezen tartható, ha az állam számára egyébként előírják a pozitív diszkriminációt.
Az LMP a lakhatáshoz való jogot az alkotmányba foglalná, annak érdekében, hogy „mindenkinek lehetősége legyen megfelelő otthonhoz jutni, azoknak is, akik a piacon önerőből ezt nem tudnák megszerezni maguknak”. A kampánynak ez a legkevésbé teljesíthető ígérete.
