Suzanna emlékei szerint a „haláltáborban” elkülönítették egymástól a nőket és a férfiakat. Igaz, más „túlélők” úgy emlékeznek, az „auschwitzi rámpán” a munkára alkalmas és a munkára alkalmatlan foglyokat különítették el egymástól. De hát ki igazodik ki ezeken a vérszomjas nácikon? Hiszen azok mindenre képesek voltak! Amikor a Suzannát és családját szállító transzport megérkezett Auschwitzba, akkor igenis a nőket és a férfiakat különítették el egymástól, és ha hiszik, ha nem, a férfiakat is a gázkamrába küldték. Az alig 16 éves Suzannát, valamint nála négy évvel idősebb nővérét pedig életben hagyták. Aki mindebben kételkedik, az egy holokauszttagadó, népirtásra készülődő, aljas náci! Amikor Suzanna édesapját elvitték a gázkamrába, odakiáltotta kisebbik lányának: „Vigyázz a nővéredre!” Ezek voltak az utolsó szavai.

Suzanna most 86 éves, és az egyik Jeruzsálemtől nyugatra fekvő kis faluban, Shoreshben lakik. És tisztán emlékszik mindarra, ami Auschwitzban műveltek vele a gonosz nácik. Így például arra is, amikor levetkőztették a nőket, és behajtották őket a zuhanyozónak álcázott gázkamrába. Az acélból készült ajtó bezáródott mögöttük, a szerencsétlen nők egy része pedig szappannal a kezében várta, hogy a zuhanyzókból jöjjön a víz. Mások viszont már hallották a szóbeszédet arról, mi is vár rájuk. Ők ezért pánikba estek. Azonban csoda történt: egyszer csak kinyílt az ajtó. Ekkor értették meg, hogy kijátszották a halált.

„Kinn voltak a gázból” – idézte fel csodálatos megmenekülésének történetét az idős asszony a holokauszt-emléknapon, 70 évvel a második világháború befejezését követően, az AFP tudósítójának adott interjújában.

A matróna részletesen elmesélte azt is, mi történt a hihetetlen szabadulása után. Miután a rejtélyes nácik valamilyen érthetetlen okból kiengedték őket a gázkamrából, a korábban meggyilkolt cigányok ruháiba öltöztették őket. Majd pedig teherautókra kellett szállniuk, amelyek „halálmenetben” hurcolták a sok ezer nőt egészen Észtországig. A gaz nácik célja az volt, hogy minél több foglyukat „megöljék” vagy „legyengítsék”. Hogy miért nem Auschwitzban vagy más „haláltáborban” igyekeztek „megölni” vagy „legyengíteni” őket, arra nézve egyelőre nem állnak rendelkezésre információk. De a „világ legjobban dokumentált történelmi eseményének” sok ezer kutatója előbb-utóbb egészen bizonyosan minden kérdésre pontos választ ad.

Miután édesanyját agyonlőtték a vérengző nácik, Suzanna egy hónapon keresztül egyetlen szót sem szólt. Viszont elhatározása még inkább megszilárdult: a még életben lévő egyedüli rokonára, nővérére nagyon fog vigyázni. „Nem gondoltam másra, csak arra, hogyan tudom megmenteni a nővéremet. Annál is inkább, mivel az édesapám kért meg arra, hogy vigyázzak rá.”

A „halálmenet ” útja egy alkalommal egy széles folyón vezetett át. Csakhogy Ági nem tudott úszni. Ezért Suzanne készített neki egy kis tutajt, amivel nővére át tudott kelni a másik partra.

Így mindketten túlélték a „halálmenetet”. Azonban itt még nem volt vége a megpróbáltatásaiknak, mert a lengyelországi Stutthof koncentrációs táborba hurcolták őket. Itt Ágit a betegszobában helyezték el a népirtás végrehajtásán munkálkodó fasiszták. Suzanna pedig éjszakánként élelmiszert csempészett be a nővérének.

Amikor a szovjet csapatok megközelítették a stutthofi láger területét, a felfoghatatlan gonoszságú nácik aljas módon úgy döntöttek, hogy sztrichnint és benzint tartalmazó halálos injekció beadásával küldik a másvilágra a foglyaikat. El is kezdték a rettenetes műveletet. Csakhogy Suzanna megint résen volt. Látva, mi történik, az alábbi elmés tanácsot adta nővérének és másik három nőnek: fordítsák kifelé a karjaikat, mert akkor az injekció nem a vénákba, hanem a szövetekbe juttatja a mérget.

Így is történt. Csakhogy az injekció még is gyorsan hatott. „A kezem nem voltam képes mozdítani” – emlékezik vissza az idős hölgy a rettenetes pillanatokra, miközben a karján lévő elhalványult, kerek forradásra mutat. Csakhogy akkor sem veszítette el a lélekjelenlétét. Az ágyából egy köteg szénát ragadott fel, amit azután teljes erejéből rányomott a karjára. „Mint a gejzír, úgy robbant fel” – emlékszik vissza a rettenthetetlen bátorságú hölgy, aki azután egy köteg szalmaszállal kezdte kivájni a húsába bekerült mérget. És ugyanezt megtette a húgával és egy másik nővel is. „Mintha a Gondviselés segített volna” – jegyzi meg a hős asszony.

Bár mindkettőjüket vér borította, mégis Suzannának sikerült nővérét egy közeli dombig cipelnie, ahol a földre fektette őt. Csakhogy éppen jött arra egy náci tiszt. Nem volt más választása, mint hogy halottnak tettesse magát. A vérszomjas náci azonban még így is belerúgott.

Majd a rettenthetetlen bátorságú és erejű Suzanna egy elhagyott tehénistállóba cipelte nővérét. Itt a megmaradt tejjel tartotta életben, egészen a következő napig, amikor is megérkeztek végre a hős szovjet felszabadítók.

Nem sokkal később egy danzigi kórházban Ági életét az orvosai mentették meg. Azonban sajnos kénytelenek voltak amputálni az elüszkösödött lábát.

A hős, a végtelenségig önzetlen asszony most sem saját magának, hanem az isteni gondviselésnek tulajdonítja megmenekülésüket. „Én pedig együttműködtem a Gondviseléssel a hatodik érzékemmel” – teszi hozzá.

A testvérpár végül is Izraelbe emigrált, ahol Suzanna férjhez ment. Született egy lánya is, most pedig már két unokája van. Ági ugyancsak férjhez ment, azonban neki gyermeke nem született. Ő 2013-ban, 88 éves korában halt meg.

Suzanna ekkor döntött úgy, hogy nyilvánosságra hozza kettőjük történetét. Életükről egy dokumentumfilm-rendező, Yarden Karmin filmet is készített. A „Harmadik személyben” című, kétségbevonhatatlan hitelességű, színigaz dokumentumfilmet első ízben az április 16-i holokauszt-emléknapon mutatták be szűk körben. 70 évvel azután, hogy felszabadultak a „haláltáborok”, és véget ért a háború.

És ez a sokat szenvedett, heroikus asszony még most is csak a nővérére gondol: „A film az egész történetet elmeséli, mert emléket akartam állítani neki” – mondja a meghatódott Suzanna, majd hozzáteszi: „Az én feladatom nem az, hogy jól éljek, moziba járjak és más hívságokkal töltsem az időm. Feladatom az, hogy elmondjam mindazt, ami történt.” Mindig, minden pillanatban csak a nővérének a megmentésére gondolt.

„Nem féltem a haláltól. Ez nem rólam szólt” – ismétli meg a hős, hangsúlyozva, hogy meg akarta őrizni nővére emlékét. „Azt akartam, hogy maradjon valami utána” – fejezi be interjúját a nővére életét megmentő nagyszerű asszony, akit a Gondviselés megóvott attól, hogy a gaz nácik megöljék.

Mindezek után két alapvető kérdés merül föl. Az egyik így szól: mivel a holokausztipar - konkrét dokumentumok és illetve tárgyi bizonyítékok felvonultatása helyett - egyre fokozódó mértékben támaszkodik az úgynevezett „túlélők” érzelmektől fűtött beszámolóira, miért csodálkozik bárki is, hogy az ilyesfajta „visszaemlékezéseket” olvasva egyre szaporodnak a hivatalos holokauszttörténetet övező kételyek? A másik kérdés pedig: vajon a holokauszt „tagadásának” vagy „jelentősége kisebbítésének” minősül-e, ha bárki is rá mer mutatni például Suzanna Braun (és számos más túlélő) „visszaemlékezéseiben” rejlő képtelenségekre és ellentmondásokra?

Perge Ottó - AFP - Yahoo News nyomán