"A holokausztban az egy­ház is meghalt, a vallási tanítás is meg­halt. Az identitás nem lehet fa­kultatív" – mondja Szuromi Szabolcs rektor az alábbi gyomorforgató interjúban, melynek jó híre, mint a címben is kiemeltük, hogy tapasztalatai szerint két fajta egyetemista van: az egyiket nem érdekli, a másiknak elege van belőle, vagy még cáfolja is. Ennek a megváltoztatásán dolgoznak gőzerővel a zsidó tudatformálás hazai ügynökei...

Miközben az imádott zsidók véleménye az előttük hajlongókról: "Ha a zsidó értékeket kivonnánk a magyar kultúrából, nem maradna más, csak a bőgatya és a fütyülős barack"

- Ha röviden kéne összefoglalnom, nyu­godtan mondhatom, hogy sikeres volt ez az egy év. Az előző tanévben 1785 diák hallgatta ezt a tárgyat. 97 szá­zalékuk jelesre teljesítette. Senki nem bukott meg belőle. Mindez azt mutatja, hogy azok a félelmek, mi­szerint a kezdeményezés kontrapro­duktív lesz, alaptalanok voltak. Per­sze egyetlen évből még nem lehet le­vonni hosszú távú következtetést.

- Magyarországon a vészkorszak ese­mé­nyeihez a jelenlegi egyetemista kor­osztály alapvetően kétfajta mó­don viszonyul. Elnézést, hogy ennyire leegyszerűsítem. Kezdem a pozitívabbal, ők a semlegesek, aki­ket ez a téma egyszerűen nem ér­dekel. Ők úgy tekintenek erre a kor­szakra, mint a legtöbb régi eseményre: ez a múlt, mi nem ebben a világban élünk, nem kell a sebeket feltépni, mert azok csak fájnak. Ők azt mondják: egy boldog, kiegyensúlyozott jövőt szeretnénk, ahol az teljesül, amit elképzelünk. Vé­gül is, a gondolatsor második fe­le teljesen érthető. Viszont ellentét­ben áll azzal az alapvető elvvel, hogy akinek nincs múltja, annak nincs jelene és nincs jövője. A kurzus bejelentésekor ezért utaltam a köz­ismeret súlyos hanyatlására. A má­sik csoportba azok tartoznak, akik ne­gatívan viszonyulnak a témához. Ezen belül széles a skála, attól kezdve, hogy „túl sokat beszélünk” erről a történetről egészen a holokauszttagadásig. Ezt a két csoportot egy he­ti negyvenöt perces kurzus nyilvánvalóan nem változtatja meg lényegileg. Egyet tud tenni. Azok közül, akik eddig nem gondolkodtak el, hogy a múlt befolyásolja a jelent és befolyásolja a jövőt is, a kurzus kapcsán talán néhányan elgondolkodnak.

- Az előadásokat vastaps kísérte. Egyszer volt mindösszesen provokáció, nem a hallgatók részéről, ami végül is nem érte el a célját. A hallgatók egyszerűen úgy viszonyultak a kezdeményezéshez, mint egy újabb tárgyhoz.

- Kötelező tárgyak mindig voltak. Ha a jogi képzésből kihagyom a római jogot, ami kötelező, akkor összeomlik az egész jogászoktatásunk, hiszen a ma­gyar polgári törvénykönyv alapvetően kontinentális jogrendszerre, az pedig a római jogra épül. Ha nem tanulja meg valaki a római jogot, akkor a magánjogot nem tudja értelmezni. Nem osztom azt az álláspontot, hogy ami kötelező, az eleve ellenérzést kelt, persze ez függ a tárgytól is. A kérdés nem így merül fel szerintem. Hanem úgy, hogy egy identitás jellegű tárgy, lehet-e fakultatív. Én még ahhoz a korosztályhoz tartozom, amelynek az egyetemi oktatásában voltak kötelező tárgyak, választott tárgyak és kötelezően választható tárgyak. Ezeket fel kellett venni valamikor a képzés során, de hogy melyik félévben, attól függött, ki hogyan osztja be az idejét. A kreditrendszerben ma már ajánlják, melyik félévben mit vegyenek fel. Mi azt ajánljuk, hogy a Holokauszt és emlékezete című tantárgyat az első két év valamelyikében vegyék fel a hallgatók.

- A kialakult vitáknak a lényege nem a szakról szólt, hanem a szak megindításához hozzászóló kommentárokat kommentálták. Igazából azt a kérdést nem tette fel senki, hogy egy katolikus intézményhez miként kapcsolódik a Holokauszt és emlékezete tárgy – viszont megpróbálták a beveze­tés indokát kitalálni. Megmondom őszintén, nem sikerült. A jóindulat eb­ben az esetben nem nagyon játszott szerepet.

- Természetesnek vettem, hogy lesz ne­gatív visszhangja a bejelentésnek. A holokauszt 70. év­for­dulója sem volt kiegyensúlyozott. Ugyanakkor ez az évforduló egy­beesett a Nostra aetate kiadásának öt­venedik évfordulójával (a II. vati­káni zsinaton kiadott, a katolikus egy­ház és a többi vallás kapcsolatát tár­gyaló történelmi jelentőségű nyilatkozat elítélte az antiszemitizmust – a szerk.) A szöveg nem csak a zsidóságról szól, de a zsidósággal való kap­csolat és a holokauszt kérdése uralja a dokumentumot. Logikusan. Hiszen nem véletlenül mondja számtalan esetben a pápa a zsidó val­lásra, hogy az idősebb testvér. A ka­tolikus egyház viszonya a többi vallási közösséghez más jellegű, mint a zsidósághoz való viszonya. A katolikusok, hozzáteszem, a ke­resztények, vallása két írott doku­men­tumon nyugszik. Az egyik az Ószö­vetség, a másik az Újszövetség. A kereszténység identitása az Ószö­vetség által meghatározott iden­titás. Ha ezt az alapot, amit Joseph Ratzinger még bíborosként a ke­reszténység gyökerének nevezett, valaki el akarja pusztítani, akkor a kereszténységet is vele együtt pusztítja el. Ezt szimbolizálja, hogy na­gyon sok keresztény, azon belül ka­tolikus ember halt meg a haláltá­bo­rokban. Ezért mondom azt, hogy ez a katolikus egyház identitásá­nak kérdése. A holokausztban az egy­ház is meghalt, a vallási tanítás is meg­halt. Az identitás nem lehet fa­kultatív. Megtörtént a világtörténe­lem­ben az a katasztrófa, amely ártatlan emberek tömegeinek olyan em­bertelen módszerrel történő ki­irtását eredményezte, amelyet el­képzelni is borzalmas, és ehhez jól képzett emberek asszisztáltak. Emellett nem mehet el a katolikus egy­ház úgy, hogy amikor valaki be­töltötte a 18. életévét, ne tudjon ró­la semmit, és ne tudja megmonda­ni, miért nem szabad, hogy ilyen még egyszer megtörténjen. Nem értem, ez miért forradalmi felvetés és mi vele a probléma.

- Pedig a Nostra aetate dokumentum mellett említhetjük II. János Pál pápa néhány megnyilatkozását arról, hogy a katolikus egyetem küldetéséhez szorosan hozzátartozik a zsidósággal való kapcsolat pozitív bemutatása és az emlékezés. Ha in­nen nézzük, akkor a Pázmány Pé­ter Katolikus Egyetem adósságot tör­lesztett azzal, hogy ezt a tárgyat ta­valy bevezette, mert a II. vatikáni zsinat és II. János Pál pápa megjegyzéseivel az áll összhangban.

Nem véletlen, hogy a bejelentéskor és azóta is együtt említem a Ho­lokauszt és emlékezete tárgyat a Beve­zetés a katolikus hit rendszerébe című tárggyal. A két tárgynak más a célja, más a tartalma, de mindkettőnek identitástartalma van. Az utóbbi kurzuson természetesen nem a hallgatók hitét osztályozzuk. A képzés azt a célt szolgálja, hogy aki egy katolikus egyetemen részt vesz bármilyen jellegű oktatásban, az tudja, hogy a katolikus egyháznak mik az alapvető elvei, mit tanít, miben különbözik más egyházaktól és mik a kapcsolódási pontok. Ez egy hittan jellegű tárgy, miközben akik hallgatják, nem feltételül vallják azt a hi­tet, amit hallgatnak. A jogi karon volt egy rabbi hallgatóm. Felmentést kért a tárgy alól, azon az alapon, hogy ismeri az Ószövetséget. Azt mondtam, rendben, az összes olyan tétel alól megadom a felmentést, ami az Ószövetségről szól, de az azutáni rész is hozzátartozik a képzéshez. Ez egy kedves történet, jól mutatja, hogyan viszonyulunk ehhez a tárgyhoz. A Holokauszt és emlékezete kurzussal ugyanez a helyzet. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy egy informatikust holokauszt-szakértőnek akarunk nevelni. Az, ami a II. világháborúban történt, az emberiség egész gondolkodását, kultúráját megváltoztatta. Genocídiumról beszélünk. Kapott is kritikát az egyetem, hogy miért pont a holokausztot választottuk a sok népirtás közül. Miközben megalapítottuk az örmény tanszéket, és én magam nyitottam meg az „örmény genocídium” című konferenciát. Er­re azt a kritikát kaptam, hogy mi van Trianonnal.

- Azt, hogy a zsidóság teljes meg­sem­misítésének terve Európában szü­letett, a megvalósítását Európában hajtották végre, a holokauszt megváltoztatta a filozófiát, megváltoztatta az irodalmat, megváltoztatta még a műszaki tudományokat is, hiszen az a számos kutató, aki például Magyarországot elhagyta az Egyesült Államokba vándorolt. És akkor még nem beszéltem a zenéről. Nincs olyan területe a kultúrának, amin ne változtatott volna a holokauszt. A történelemben olyan, hogy egy konkrét közösséget teljes egészében meg akarjanak semmisíteni, ehhez pontos terveket készítenek és az összes lépést végigviszik, máskor nem történt. Ezt nem lehet vitatni.

- Márciusban kint voltam Jeruzsálem­ben, a Szentszék és Izrael állam dip­lo­máciai kapcsolata-felvételének évfordulójára meghívtak tíz katolikus egyetemi rektort. Alkalmam volt vé­gigmenni a mostani Yad Vashem kiál­lításon. A múzeum idegenvezető­je, egy holokauszt túlélő felesége, sze­mélyes élményeket mondott el. A Yad Vashem-ben úgy gondolják, hogy amíg még élnek a túlélők, addig ők be­széljenek. Folyamatosan veszik fel az interjúkat és egyre több olyan helyiség van a múzeumban, ahol beszámolókat lehet hallani. Ilyen irányba vál­toztattunk a programon. A Nostra aetate dokumentum ismertetése nyilvánvalóan nem maradhat el. Ahogy az alapvető történelmi dátumok és események ismertetése sem. De ebben a szemeszterben a kurzus gerincét már a holokauszt túlélők beszámolói jelentik. Elmondják, mi történt velük. És most visszakanyarodunk ahhoz a kérdéshez, mennyire lehet ez produktív vagy kontraproduktív. Azóta a Grego­riana Pápai Egyetem meghirdette a saját kurzusát Rómában, és tőlünk kért kölcsön professzorokat.

- Módszertani segítséget sokan kértek.

- Ezt is kritikával illették, mondván, hogy miért Rafael Vágótól kérem az anyagot. Megint: mi a kérdés? Nem történész szakos hallgatók számára akarunk indítani egy akadémiai kutatási programot a holokausztról. Hasonlóan a hittanhoz, valaminek a megismertetését szeretnénk úgy, hogy megértse a hallgató: az ami történt, befolyásolja az ő jelenét. Az, hogy ő (azaz a hallgató) itt van ezen az egyetemen, nem független attól, hogy mi történt a II. világháborúban.

- Szerzetesként minden este végighallgatom a Martyrologium Romanumot (a katolikus egyház mártírjainak névsorát – a szerk.), ezt hallom és cseng a fülemben. Az, hogy a fran­cia forra­da­lomban nagyon sok ka­tolikus meghalt, köztudomású. Vi­szont összehasonlíthatatlanul több vértanú volt a holokauszt ál­do­zata. Erről nem beszélünk. In­nen­től kezdve nem mondhatja egy hí­vő katolikus sem, hogy nem fog­lal­kozik ezzel. A 70. év­for­du­­ló kapcsán egy konferencián tar­­tottam előadást, amit közösen szer­veztünk a Nunciatúrával. Ahhoz elég alaposan végignéztem a te­rézvárosi anyakönyveket. Megdöbbentő volt, hogy az 1944-es időszakban egy nap alatt hány keresztlevelet állítottak ki, az akkori előírásokkal szemben. Mert elméletileg ugye a katekézisen részt kellett volna venni, ami ilyen mennyiségben lehetetlen. Ezek az információk nem tartoznak a mindennapos közismerethez.

- Nem. Az ELTE-ről kerestek meg, és a CEU részéről. Lavinát nem indítottunk el. Különféle zsidó közösségek és intézmények részéről nagyon sok anyagot kaptunk, ami segíti az oktatást.

- Az, hogy a holokauszttal kapcsolatosan ennyire neutrálissá vált a fiatalok egy része, az általános probléma, ami nem csak Magyarországon figyelhető meg. Mivel senki nem hívta fel a figyelmüket arra, hogy ez egy fontos kérdés, hogy ez hozzátartozik az életükhöz, ezért nem foglalkoznak vele. Ez a korosztály olyan dolgokon tud megdöbbenni, amin az idősebb korosztály már nem, van bennük jó érzés. Ez azt jelenti, hogy van remény. Nem elsődlegesen olyan adatokkal kell terhelni őket, amelyekből vizsgázni kell. Azt kell megértetnünk, hogy amit hall, az hozzá tartozik az identitásához, hogy megtörtént. És aki ott ül vele szemben, aki elmondja, hogy vele mi történt, az segít megérteni azt, ami Magyarországon, Euró­pá­ban és amúgy az egész világon tör­té­nik. Az internet másodpercek alatt jót és rosszat a világ egyik végéről a másik végére közvetít. Minden mindenre befolyással van. Ha az új generációban kellő időben kialakul az érzékenység a másik ember irányába, akkor talán lesznek olyan közösségek, amelyek felemelik a hangjukat akkor, ha a szélsőséges ideológiák megjelennek. Mint ahogy megjelentek a két világháború között. Ennyit tud tenni egy egyetem, többet nem. Itt jön elő az osztályzás, nem véletlen a 97%-os jeles teljesítmény. Nem az a lényeg, hogy az illető minden dá­tumot megtanult-e, minden nevet meg­jegyzett-e. A hitoktatásnál sem az a lényeg, hogy fejből el tudja-e mon­dani az összes dogmát. Az a lényeg, hogy az üzenetet megértette-e. Az ember élete érték. Senki nem jogo­sult arra, hogy ezt elvegye tőle. Ez olyan üzenet, amit feltétlenül hangsúlyozni kell a XXI. században, mert a jogkövető magatartás pusztán a médiumokon ke­resztül nem tartható fönn.

- Igen, volt egy olyan óra, amelyik ezt a kérdést elemezte. Bemutattuk, hogy a különböző nagyegyházak vezetői milyen nyilatkozatokat fogalmaztak meg. Amúgy, ez nem csak a két háború között volt probléma, hanem már jóval korábban, az első világháború előtt is. Ha az akkori parlamenti jegyzőkönyveket megnézi az ember, hát hogy mondjam, biztosan nem kellemes érzésekkel áll fel az olvasás után. Én megdöbbentem azon, hogy a parlamenti beszéd milyen volt a XIX. század végén. Azok a kijelentések a két világháború között elhangzottaknál is durvábbak. A kurzuson szó esik ezekről a beszédekről, a katolikus papság megjegyzéseit is elemzik. Hozzá kell tennünk: kellő objektivitással. A paletta ugyanis nem fekete és fehér. Hiszen azoknak a beszédeiben is, akik a II. világháború alatt mentik az üldözötteket, találni negatív kijelentéseket. Mit értékeljünk? Hogy több tucat üldözött életét megmentette? Vagy a korábbi beszédében elhangzottakat? Ennek megítélése borzasztóan nehéz. De muszáj róla beszélni. Ez az, ami fájdalmat jelent a magyar társadalomnak. Vannak olyan témák, amelyeket anélkül, hogy politikai konfliktus ne alakulna ki, nem lehet szóba hozni. És ha valaki szóba hozza, akkor véletlenül sem az a cél, hogy kialakuljon egy olyan párbeszéd, amelynek objektív eredményei vannak. Pedig el lehetne mondani azt, hogy az illetőnek milyen nyilatkozatai voltak, de azt is, hogy emellett milyen tettei. A kettőt szépen egymás mellé állítja az ember. Ítélkezni, legalábbis a katolikus hit szerint, a Jóisten ítélkezik. De idáig nem jutunk el, mert nem alakul ki normális hangnemű diskurzus. Csak a felháborodás, az információ valamilyen politikai célra történő felhasználása. Nem tudunk érzelmek nélkül a tényekről beszélni. Az a probléma, hogy még a holokauszt kérdésében, emberek tömegeinek szisztematikusan megszervezett, előre megfontolt kiirtása tekintetében is szükséges az, hogy higgadtan, nyugodtan folyjék egy párbeszéd. Elhangozhatnak kritikák, hogy miért kell újabb és újabb megemlékezés. Azért szükséges az újabb és újabb megemlékezés, mert még mindig nem sikerült leülni egy asztalhoz megbeszélni, mi történt, mi az, amit azóta pozitívan tettünk, mi az amit nem, és mi az aminek soha nem szabad többet megtörténnie.

- Nem tudom. Gondoltam, hogy erős visszhangja lesz a kezdeményezésünknek, de nem gondoltam volna, hogy a hatás ilyen jellegű lesz. Nem hittem el, hogy Magyarországon ilyen szinten van a közbeszéd és az általános ismeret. Azt sem, hogy egy nem politikai kérdés rögtön politikai színezetet kap. Nem értem. Nem értem, hogy képzett emberek miért ijednek meg egy ilyen kérdéstől. Tudom, hogy borzasztó szembenézni vele, de ettől még kell róla beszélni. Ha a holokausztot egyszer kitalálta valaki, akkor másodszor is ki tudja találni valaki. De hogyan beszéljen róla valaki, ha nem tud róla semmit? Nem azért, mert ne mondták volna el neki az évszámokat a középiskolában. De nem érdekelte, mert úgy érezte, hogy ez a téma őt nem érinti. Ezért mondtam azt, hogy az identitás a lényeg, mert az minden embert érint. A mostani egyetemisták fognak bekerülni a parlamentbe, belőlük lesz a jövő értelmisége. A vélemény szabad, de a tényanyag nélküli véleményszabadság nagyon veszélyes.

Ónody-Molnár Dóra - Zsidó.com