Itt találja azokat – belőlük van a legkevesebb –, akik hónapok vagy akár évek óta várnak erre a pillanatra. Tudják, kire akarnak szavazni, és holtbiztosak döntésük helyességében. Ők ugyanolyan károsak tudnak lenni, mint amilyen hasznosak – annak függvényében, hogy a hazaszeretet, a jól felismert nemzeti érdek irányítja a szívüket s a kezüket, vagy pedig megtévesztett, a kokárdás vagy internacionáléba csomagolt liberalizmusnak bedőlő naiv emberekről van szó, vagy esetleg elvetemült magyargyűlölőkről, akik ugyancsak lelkesen mennek el szavazni, nehogy a választási eredmény belerondítson országhódító terveikbe.

Van aztán egy másik csoport is, amelyik várja április 6-át, de egyáltalán nem azért, mint a fentiek, hogy az ország sorsát valamilyen irányba alakítsák – ők csak jól lakni akarnak, hazavinni egy-két Hegedűs Zsuzsa-féle malacot és kacsát, s persze azt is szem előtt tartják, mely politikai erő az, melynek esze ágában sincs rendre és munkára kényszeríteni őket.

Mint írtuk, ők nem akarnak az ország sorsáról dönteni, számarányukból és irányíthatóságukból kifolyólag mégis ők szokták eldönteni, merre menjen az ország – mert hagyja ezt az a harmadik nagy csoport, mely a szavazati jogukat nem gyakorlókból áll.

Bizonytalanoknak is szokták hívni őket, ez a megnevezés azonban ebben a szövegkörnyezetben nem pontos, hiszen nemcsak a bizonytalanokat számolhatjuk ide, hanem mindazokat, akik ugyan tudnának dönteni, de ilyen vagy olyan megfontolásból, tapasztalatból, elő- vagy utóítéletből mégsem élnek azzal a lehetőséggel, hogy ezt megtegyék. Ők mozdíthatnák a döntő irányba a mérleg nyelvét, mégsem teszik, inkább átadják a lehetőséget az előző csoportnak, a gyakran a nevüket leírni sem tudó ösztönlényeknek, pontosabban nem is nekik, hanem az őket mozgató politikusbűnözői maffiahálózatnak, mely az úgynevezett demokrácia egyedüli haszonélvezője, ugyanis ily módon tudja hatalmon tartani magát, s így tud megmenekülni a számonkéréstől.

Ezek a bizonytalanok tehát nem csak az igazi bizonytalanok, hanem például azok, akik több mint két évtizedes tapasztalat után azt mondják, minden politikus és minden párt egyforma, de esélyt sem adnak annak, aki nem volt ennek a múltnak a része, s így nem is bizonyíthatott; azok, akik a rossz rendszer éltetésének tartják, ha szavazatunkkal is fenntartjuk azt, nem gondolva arra, hogy az ő távolmaradásuktól függetlenül a rendszer tovább él és virul, csak éppen a lehető legrosszabb elemek szabják meg az irányát, s az sem jut eszükbe, hogy a múlt század első felének és közepének nagy nemzeti mozgalmai szintén próbálkoztak a választás útján történő hatalomra jutással, pedig akkor sokkal militánsabb volt a helyzet és a közhangulat, mint nálunk most – s hogy jelenleg másképp nem megy, az 2006-ban vagy az azt következő megmozdulásokon sajnos végképp bebizonyosodott, arra pedig inkább nem is térünk ki, mennyire célravezetők a húszfős alkotmányozó nemzetgyűlések vagy az, hogy három apostoli király vagy kormányzó is kikiáltotta már magát e szegény kis hazában. Ebbe a csoportba tartoznak továbbá azok a nemzeti radikálisok, akik annyira önjárók, hogy ha egy valamiben nem értenek egyet egy az elveiktől alig valamiben eltérő mozgalommal, már nem szavaznak rá, mert így szerintük vagy megalkuvók, vagy túl kemények, vagy túl másmilyenek, mint amilyen ő lenne, ha a helyükben lenne, és ugyanide tartoznak azok a sértődöttek is, akik nem a nemzeti érdeket, csupán a rossz élményüket, esetleg félresiklott tervüket látják maguk előtt éjjel-nappal, egy szintre kerülve így a saját érdekeiken kívül semmi mást nem látó liberálisokkal, vagy a virsliért és sörért szavazókkal. Aztán itt vannak az úgynevezett fotelforradalmárok, akik minden cikkünk alá beírják a napi kemény szöveget, aztán egy részük vagy lusta, amikor menni kellene, vagy csak legyint, hogy úgysincs értelme, hiszen a zsidók már átvették a hatalmat az élet minden szintjén, győzni már nem lehet.

Sorolhatnánk még hosszan az ürügyet keresőket, akik nem hajlandók rászánni egy fél órát, hogy a maguk részéről megtegyék ezen a napon, amit lehet, aztán mégis ők a leghangosabban elégedetlenkedők, a hazát és közállapotainkat leghangosabban siratók. Akik úgy fognak járni talán, mint a december 5-én „rá nem érők”, akik aztán Erdélybe mentek, ahol megkérdezték tőlük, mit tettek ők azon a napon, lerótták-e a nemzet iránti kötelességüket, legalább megpróbálták-e győzelemre vinni az ügyet azzal az egyszerű eszközzel, amit felkínált nekik a sors. (A kérdést úgy tették fel, "maguk nemesek-e, vagy igenesek?")

Hasonló sorsfordító időket élünk ma is, s ha talán túlzás is azt mondani, egy nemzet sorsa dől el április 6-án, annyi biztos, hogy ha az előttünk álló években nem következik be gyökeres fordulat, akkor egy idő után már hiába ébrednénk fel, mert már nem fogjuk tudni a kezünkbe venni a sorsunkat. Egyszerűen azért, mert hamarosan már a csonka hazában is kisebbségbe kerülhetünk, a maradék magyart pedig a jelenleginél is halálosabb „szellemi” szintre fogja süllyeszteni a nemzetellenes agymosás – de még az eszüknél lévő testvéreinkkel sem fogunk tudni mihez kezdeni (ha egyáltalán ráérnénk két kötelező holokauszt-megemlékezés közt), ha az ország már a maradék szuverenitását is elveszítette, földünk másoknak terem, a vizünk idegen kézben lesz, meg rabszolgaként amúgy is ezerszer nehezebb szabadságharcot vívni, mint még viszonylag szabad emberként.

Most talán még megálljt parancsolhatunk annak az iránynak, mely ide vezet, hiszen, bár senki sem lehet soha semmivel elégedett, ez az a választás, mely során nem csak választási lehetőségünk van, hanem esély is az érdemi változásra. Az már nem rajtunk múlik, mihez kezd majd e felhatalmazással az, akinek a bizalmunkat adtuk, de az igen, hogy ezt a nevetségesen kis „áldozatot” meghozzuk egy szebb jövőért.

Mi elmegyünk szavazni. Erre kérjük olvasóinkat is.

- Mérlegen az elmúlt négy év - íme a Fidesz hazugságai és a valóság cigánybűnözés-ügyben