Szerzője Blaine Harden, az amerikai félközszolgálati PBS adó Frontline műsorának munkatársa. A Csendes-óceán parti amerikai Seattle városi otthonából a globális brit hetilapnak, az Economistnak is dolgozik. Korábban a Washington Post tokiói irodáját vezette.

A könyv egy észak-koreai fiatalember, a most Kaliforniában élő Shin Dong-hyjuknak az emberi szörnyűség-befogadó képességének határait feszegető története. Ő az egyetlen ember, aki – 22 évvel ezelőtt - egy észak-koreai koncentrációs táborban született, majd sikerült megszöknie. Egy olyan táborból, ahol – akárcsak a kommunista ország másik három megsemmisítő óriástáborában – az ott fogvatartottak életfogytiglani büntetést kapnak és élve onnan egyikük sem kerül ki. Haláltáborokról van szó.

A 14-es számú koncentrációs tábor 90 kilométerre fekszik Phenjantól, az ország fővárosától, Észak-Korea hegyes vidékén. Az ott élőket napi 12-15 órán dolgoztatják. Bányákban, gátépítésen, katonai egyenruhák varrásában. Mint Shint, akinek 13 éves korában azért vágták le büntetésből jobb keze középső ujját, mert lábhajtású varrógépét leejtette.

A táborban fogoly szülőktől származó gyermekeket néhány éven át iskoláztatják is. A tanárok fegyőrök, akik olykor egy-egy nebulót acél mutatópálcájukkal halálra vernek. Vagy pisztolyukkal lövik keresztül őket. A gyerekeket megtanítják elemi szövegek olvasására, némi számtanra, miközben folyamatosan emlékeztetik őket, hogy „rossz vérük van”, azaz a szüleik politikai foglyok. A börtönőrök gyermekei büntetlenül dobálhatják őket kővel. A rabtartók felkészítésének része, hogy arra oktatják őket: soha ne mosolyogjanak, üssék a rabokat, és úgy gondoljanak rájuk, mint „kutyákra és disznókra”.

A mindig éhező gyerekek, amikor csak tudnak, ennivalót keresnek. Beleértve a patkányt, rovarokat, vagy a tehéntrágyában még emésztetlenül maradt gabonaszemet. Fiatal koruk ellenére ők sem mentesek azon szabály alól, hogy jelen kell lenniük rabtársaik kivégzésénél. Shin négy éves korában látott először kivégzést. Később végig kellett néznie, amikor édesanyját felakasztották, bátyját pedig agyonlőtték. Egyszerre. Bűnük az volt, hogy az észak-koreai kommunista párt – az MSZP jogelőd pártjának testvérpártja – koncentrációs táborából meg akartak szökni. Büntetésként – ez is 13 éves korában történt - hét hónapon át a tábor titkos földalatti börtönében tartották, miközben kínozták, hogy vallja be, miként készítette elő a szökést anyja és bátyja. A kínzás „csúcspontja” az volt, amikor Shint földalatti börtönében kezénél és lábán fogva felfüggesztették, és alá meggyújtott szenes tartályt helyeztek. Mivel a gyereknek nem volt vallani valója, csak üvöltött addig, ameddig már a hátán égett a hús. Ekkor eszméletét vesztette.

Amikor Shin megszületett, édesanyjával a tábor „legkényelmesebb” részében éltek egy mintafaluban. Szobájuk betonpadlóján aludhattak. Napi két órán át volt villany. Ágy, szék, asztal nem volt a lakásban. Folyó víz és zuhany sem. A rabok nyáron olykor lelopakodtak a folyóhoz megmerülni.

Nem mintha sokkal rosszabb lett volna a soruk a kerítésen túl élő észak-koreaiaknál. Az országból menekült tizenévesek átlagosan 15 centiméterrel alacsonyabbak, és mintegy 13 kilogrammal kevesebbet nyomnak, mint a Dél-Koreában felnőtt tinédzsertársaik. Észak-Korea Szudán, Kongó és Laosz után a világ negyedik legszegényebb országa. Százezrek haltak éhen. És nem egy alkalommal ítélnek halálra emberevés miatt olyanokat, akik megeszik éhen halt társaikat.

A táborban a halálra ítéltek száját kaviccsal tömik be, nehogy politikailag inkorrekt mondatokat kiáltsanak a kivégzésre tereltek felé.

A vékonyka, növésben visszamaradt, forradásokkal teli fogolyfiú a táborban barátságot köt egy phenjani értelmiségivel, aki elmondja neki, hogy milyen a kerítésen kívüli élet. A Kínát is már megjárt rabtárs beszél neki a szabadságról is. „Mi a szabadság?” – kérdezte tőle egy alkalommal Shin. „Grillezett hús korlátlanul”, felelte habozás nélkül a városi ember. Hosszú időn át tervezik a szökést, amire egy ősz végi időben kerül a sor. Amikor kinn dolgoznak a szabadban a tábort körülvevő kerítés mellett, érzik, ütött a menekülés órája. Társa átvágja a kerítést, át akar bújni a lyukon, amikor halálos áramütés éri. Shin testén át mászik át , majd hónapokon keresztül tartó kalandok után átjut Kínába, ahol végre eljut a sanghaji dél-koreai konzulátusra, ahol megszervezték kiutazását Szöulba, majd onnan jóval később Amerikába távozott.

Blaine Harden másfél éven át hallgatta Shin Dong-Inyuk életét, amelynek eredménye a könyv.

Amely igen súlyos kérdéseket vet fel.

Az észak-koreai gulág szigetvilág 6, gigantikus méretű fogolytáborból áll. Ebben mintegy 150-200 ezer embert tartanak fogva, főként ideológiai elhajlásért vagy annak gyanújáért. A legnagyobb közülük nagyobb területet foglal el, mint Los Angeles, írja Harden. Csak két olyan tábor van, ahol nem dolgoztatják feltétlenül halálukig a rabokat.

E táborok kétszer annyi ideje működnek, mint Sztálin szovjet gulágrendszere és tizenkétszer olyan hosszú ideje, mint a német nemzeti szocialisták koncentrációs táborai, áll a kötetben.

A németek esetében gyakori volt a vád, hogy hazudtak, amikor azt mondták, ők nem tudtak e táborok létezéséről.

Vajon a világ miért nem hajlandó tudomást venni a ma létező táborokról: „Nagy felbontású műholdas felvételeken – amelyek minden internetezőnek elérhető a Google Earth-ön – láthatók az Észak-Korea vad hegyein a kerítéssel körbevett hatalmas telepek.” Harden hozzáteszi: „Amerikai középiskolás diákok arról tanakodnak, hogy Franklin D. Roosevelt miért nem bombázta a Hitler táboraihoz vezető vasútvonalakat…Gyermekeik egy nemzedékkel később majd megkérdezhetik, vajon a Nyugat miért bámulta Kim Dzsongil táborait és miért nem tett semmit.”

Vajon mi az oka annak, hogy a világ nem akar tudomást venni e haláltáborok létezéséről?

Amikor a II. világháborúban a németek által üzemeltetett koncentrációs táborokra emlékeznek, szinte minden alkalommal elhangzik a jól ismert mondat: emlékezni kell, nehogy a történelem megismétlődjön. A történelem azonban nem megismétlődött, hanem szervesen folytatódott ott, ahol a háború végén abbamaradt. A világ egy olyan Észak-Koreával áll szemben, ahol üvegfalú „stúdiókba” terelnek be embereket, hogy kipróbálják rajtuk a különféle harci gázokat, és haláltusájukat rögzítsék, majd kiértékeljék a mérges gázok hatásfokát.

De miért a hallgatás? Csak nem valamilyen láthatatlan rangsor alakult ki áldozatok között, ahol a „ferdeszeműek” iszonyatos halála érdektelen? Csak nem rasszista a Nyugat?

Észak-Koreának atomarzenálja van. A Nodong-B, a Taepodong-X és BM25-ös jelzésű rakétái 4000 kilométer hatótávolságúak. Phenjan számára Japán, Tajvan – Amerika nagy ázsiai szövetségesei – elérése gyerekjáték. A phenjani kommunista vezetés menetrendszerűen fenyegeti elpusztítással a szomszédos Dél-Koreát is.

A Nyugat lesöpri ezt a valós és Pehnjanban hangosan meghirdetett veszélyt. Miközben vallásosan ismételgeti félelmét a nem létező iráni atomarzenáltól, amely Washington első számú külpolitikai témája.

Ugyanez a helyzet az emberi jogok észak-koreai megsértésével. Ha ezeket felemlítik, ideges, zavart, „nincs rá idő” vállrángatást okoz, mert az netán „relativizálja”, elrontja a sajtóban „sztárolt” emberjogi sértéseket Iránban, amely perzsa Hyde-park Észak-Koreához képest.

Valami bűzlik a világban.

Lovas István - MN