Korábbi és leendő államfők (Szakasits Árpád és Göncz Árpád), kommunista pártvezérek és miniszterelnökök (Rákosi Mátyás és Kádár János), világhírű gyermekpszichológus (Mérei Ferenc), MLSZ-elnök és igazságügyi miniszter (Ries István), társadalomtudós miniszterek (Hóman Bálint, Bibó István), írók és költők (Déry Tibor, Tóth Bálint), vasúti merénylő (Matuska Szilveszter), a Magyarországon leghosszabb ideig börtönbe vetett pap-szerzetes (Lénárd Ödön), illetve egy egykori vallatótiszt, későbbi író (Berkesi András).

A lista ennél sokkal hosszabb lehetne a váci börtön és fegyház egykori lakóiról. Szent Adorján napján nyílt napot tartott a Váci Fegyház és Börtön, megnyitották azt az épületrészt, amely ma már nincs használatban, de az elmúlt évtizedekben rengeteget látott, többek között ezt használta a hírhedt kommunista titkosrendőrség, az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) is. Az ÁVH 1950-53 között állam volt az államban, ekkor vette át a váci börtön működtetését is. Politikai foglyok kerültek ide, akiket megalázni, megtörni próbált a rendszer, a büntetést ugyanis többnyire koholt vádak alapján kapták az elítéltek.

Kommunisták és baloldaliak nem csak a Horthy-korban (Rákosi és Vas Zoltán) kerültek Vácra, szép számmal raboskodtak a hatalomra került Rákosi idején is a börtönben: Szakasits Árpád államfő például az új, rákosista alkotmány (1949) aláírása után, a népköztársaság első számú közjogi méltóságának betöltése után került be. Ő kijutott innen, nem úgy, mint az agyonvert Ries István, vagy a testsúlyának felét elvesztő, 1951-ben elhunyt Hóman Bálint. Az előbbi a Rákosi-kor igazságügyi minisztere, az utóbbi a Horthy-kor kultuszminisztere volt.

Különleges eset volt Berkesi Andrásé, aki a "Katpol", az egyik legdurvább és legkíméletlenebb vizsgálati osztály kihallgatótisztje volt a kommunista diktatúra kezdetén, ám egyszer csak ő is a váci börtön foglyai között találta magát. Egykori kihallgatottjai fakanállal verték meg állítólag a konyhán, amikor találkoztak vele a börtönben.

Ma a börtön egyik belső udvaráról nyílik az ÁVH által használt részleg, amelyet Doberdónak neveztek a foglyok. A névadás oka is vészjósló: az itt kiállt kínok ugyanis az első világháború vérszivattyújához, az olasz fronthoz voltak csak hasonlíthatók.

E részlegben látható az állózárka. Az állózárka első hallásra nem tűnik vészes kínzóeszköznek, ám a szűk helyre bezárt, mozdulatlanságra kényszerített rab csak állva tudott elhelyezkedni, leguggolni, leülni, vagy testét más módon pihentetni nem volt képes. Amennyiben rosszul lett, elájult, nem tudta felvenni a vérkeringés normalizálásához szükséges fekvő testhelyzetet, így - életben maradása esetén is - maradandó egészségkárosodást szenvedett az agy vérellátásának zavara miatt.

Mint a börtön egyik jelenlegi alezredese elmondta, ez történt a Mindszenty-per egyik pap vádlottjával, Zakar Andrással is: gyakorlatilag vegetatív lénnyé változtatta az ÁVH. A börtöntiszt szerint az állózárka ugyanis megakadályozza, hogy ájulás esetén a fej elég mélyre kerüljön ahhoz, hogy újra megfelelő mennyiségű vér jusson az agyba.

A sötétzárka szintén nem hangzik durvának. Valójában azonban az ingerszegény környezettől megőrültek vagy tartós pszichés károsodást szenvedtek az itt fogva tartottak. Volt, akit hónapokra zártak be ide. Persze nem csak efféle kifinomult kínzások helyszíne volt a váci börtön az ötvenes években: a rabokat rendszeresen megverték, megalázták.

A Doberdóban nem volt fűtés, a levegő sem cserélődött megfelelően, ráadásul a sima zárkák is embertelen módon voltak kiképezve: volt egy szűk, pár méteres folyosórész a cellákban, ahol napközben tartózkodhattak a rabok, a priccshez csak éjszaka férhettek hozzá, hogy pihenjenek. Persze ez sem volt pihenés, rendszeres verések szakították meg az éjszakát, de nappal sem volt ez ritka. A felirat pedig, miszerint ne csak őrizzék, hanem gyűlöljék is a foglyokat, az ÁVH börtönőreit figyelmeztette: a nép ellenségeivel van dolguk.

A váci börtönben is létezett magánzárka, amelyet akkor szabtak ki egy elítéltre, ha megszegte az intézet rendjét (ezekben ma a veszélyesebb rabokat helyezik el). A börtön építésekor azonban még egész más logika szerint működött. A váci börtön eredetileg elszegényedett nemes ifjak konviktusának készült Mária Terézia idején (1740-1780), II. József azonban 1784-ben bezáratta az egyházi fenntartású intézményt. Később terveztek ide hatalmas elmegyógyintézetet, de a váciak inkább a Ludovika katonai akadémiát látták volna szívesebben a Duna-parton álló épületben.

Végül az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverése után vezették be Magyarországon is az osztrák büntető törvénykönyvet. Így honosodtak meg nálunk is a modern börtönök, addig ugyanis nem a rabok elzárása volt a büntetések módja. Az egyik első újonnan kialakított börtön lett a váci is, amely 1855-től működik. A bekerülő rabok először egyszemélyes zárkákba kerültek a 19. században, itt elgondolkodhattak tetteik következményein. A több hónapos kezdeti fázis elteltével kerültek a másik lépcsőbe, amikor napközben már találkozhattak más elítéltekkel is, végül a harmadik etapban kerültek többszemélyes zárkákba.

A ma is működő váci börtönben egészen mások az elítéltek körülményei. Sportpályák állnak a rendelkezésükre, általában többszemélyes zárkákban helyezik el őket. Részt vehetnek istentiszteleten, kulturális programokon, könyvtárban olvashatnak. De vannak, akik dolgoznak a börtönben működő cég üzemeiben. Mindennek már semmi köze sincs a politikai foglyok szenvedéseihez, amelyeket azonban nem felejtettek el az itt dolgozók és a váciak sem: táblák őrzik az egykor jogtalanul meghurcoltak emlékét a börtön falán.

(Origó nyomán)