Mindennek tetejében pedig egyelőre semmiféle konkrét bizonyítékot nem voltak képesek felmutatni az iráni nukleáris fegyverkezési program létére vonatkozóan. Ami bizonyos, az csupán annyi, hogy Irán uránt dúsít polgári célokat szolgáló atomenergia előállítása érdekében, amelyhez a nemzetközi egyezmények értelmében joga van. De még ha atombombát gyártanának is az irániak, milyen erkölcsi alapon szólalhatna meg ebben a kérdésben éppen Izrael és az USA? Még az olyasfajta érvelés is sántítana, mely szerint a nagyhatalmak atomarzenálja a hidegháború korának káros öröksége, amellyel sajnos már nem lehet mit kezdeni, de az emberiség érdeke a félelmetes fegyver elterjedésének megakadályozása. Ugyanis a BT öt állandó tagján kívül India, Pakisztán, Észak-Korea, no és persze Izrael is rendelkezik atombombával. Amikor a franciák és a britek aktív segédletével – és az USA teljes beleegyezésével – a '60-as évek közepe táján a parányi zsidó állam is atomhatalommá vált, valójában átszakadtak a gátak, és onnantól kezdve az „atomfegyverek terjedésének megakadályozásáról” hitelesen egyetlen nyugati politikus sem pofázhatott volna.

Mert hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy ha egy agresszíven terjeszkedő államot atomfegyverhez juttatnak, akkor potenciális áldozatai is megpróbálnak szert tenni rá. Egyáltalán nem lehet csodálkozni azon, hogy az izraeli (no és persze az Izrael mögött álló amerikai) atomfenyegetés árnyékában élő arabok és muszlimok fejében is felvetődött a saját nukleáris bomba létrehozásának gondolata. Természetesen atomfegyvert csakis erős és független államok képesek létrehozni. Szaddám Huszein állítólag hozzákezdett a munkálatokhoz, az izraeli légierő azonban – a nemzetközi jog súlyos megsértésével - 1981-ben lebombázta azt az iraki reaktort, ahol az előkészületek zajlottak. (Azonban Irak amerikai megszállását követően megvizsgálták a lerombolt osiriki erőművet, de nem találták nyomait annak, hogy ott korábban nukleáris fegyverek előállításán munkálkodtak volna.) Pakisztán atomfegyvere nem tekinthető „iszlám bombának”, ugyanis az iszlamabadi rezsim az USA szoros ellenőrzése alatt áll. (Ráadásul Pakisztán fő ellensége India, nem pedig a muzulmán világot fojtogató cionisták.) Ezen a ponton alighanem érthetővé válik, miért akarja Izrael és az USA elsöpörni a viszonylag erős, egységes muszlim rezsimeket (Irak, Líbia, Szíria, Irán), és miért törekszik az ellentétek felszítására mindenütt a Közel-Keleten.

De miféle alapon indokolható Izrael nukleáris fegyverkezése? Aligha fog bárkit is meglepni a válasz: a zsidók örök áldozati szerepének és a holokausztnak a mítosza kulcsszerepet játszik az izraeli atomarzenál „legitimitásának” hallgatólagos elfogadásában. Szeptember 1-jén a Washington Post véleményoldalán Patrick B. Pexton, a Washington Post neves újságírója egy hellyel-közzel bátor és szókimondó cikket írt az egyik legfőbb tabutémáról: az izraeli atomarzenálról. Nem lehet tudni, a szerző saját véleményét fogalmazta-e meg, vagy pedig inkább karrierjére és egzisztenciájára gondolt, amikor a következő mondatokat vetette papírra: „Nem gondolnám, hogy sokan lennének, akik elítélik Izraelt az atombomba birtoklása miatt. Ha én gyerek lettem volna a holokauszt idején, én is azt akarnám, hogy legyen egy ilyen borzalmas pusztítást okozó elrettentő fegyverünk.” Napnál is világosabban látszik, a nemzetközi zsidó oligarchiának miféle óriási előnyei származnak a holokauszt-mítosz és a zsidó áldozati szerep mítoszának fenntartásából.

Patrick B. Pexton cikkében mindamellett nem mulasztja el leszögezni: az izraeli atomfegyverek létezéséről és Izrael atomprogramjáról nem folyik semmiféle diskurzus a nyugati világban. És nem csupán azért nem, mert Izrael és az USA hivatalosan nem hajlandó elismerni, hogy a zsidó államnak vannak nukleáris fegyverei. (Állítólag 1969-ben Nixon elnök és Golda Meir izraeli miniszterelnök megegyezett a zsidó állam atomfegyverkezésének titokban tartásáról.) A szerző rámutat, hogy Kennedy ugyan hevesen ellenezte az izraeli atombomba kifejlesztését, azonban azóta egyetlen amerikai elnök sem mert újat húzni Tel-Avivval ebben az ügyben. Mivel pedig „hivatalosan” Izrael nem ismerte be atombombáinak létezését, ezért - Iránnal ellentétben - nem is írta alá az atomfegyverek terjesztésének korlátozását célzó nemzetközi egyezményeket, és a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség ellenőreit sem engedte be soha a dimonai nukleáris reaktorba. Ugyanakkor az izraeli kormány teljesen természetesnek veszi, hogy másoknak kötelessége megtenni azt, amire a zsidók nem hajlandók.

A The Wahington Post cikke nem hallgatja el azt sem, hogy Izraelben szigorú katonai cenzúra érvényesül, és súlyos büntetésre számíthat az a személy, aki a katonai titkokat kifecsegi. Az 1986-ban Itáliában a Moszad fogságába esett Mordeháj Váánunu sorsa intő példaként szolgál mindazoknak a bennfenteseknek, akiknek esetleg felébredne a lelkiismerete Izrael atomfegyverkezést közelről szemlélve. Mint ismert, Váánunu felfedte az izraeli nukleáris program bizonyos részleteit a londoni Sunday Times-nek adott nyilatkozatában. A Moszad Rómába csalta, és elrabolta, Izraelben pedig 18 évet töltött börtönben. (Ebből 11 esztendőt magánzárkában.)

A kiszivárgott információk szerint Izrael 200-400 darab nukleáris robbanófejjel rendelkezik, melyek egy része tengeralattjáróról is célba juttatható. (Izraelnek több mint 300 amerikai F-16-os és F-15-ös vadászbombázó gépe, kb. 50 darab 1300 km lőtávolságú Jerikó II ballisztikus rakétája és 5 darab német Delfin típusú tengeralattjárója révén pillanatokon belül képes atomcsapást mérni ellenfeleire.) Azonban ismereteink az izraeli atomfegyverkezéssel kapcsolatban roppant hiányosak, nem utolsósorban azért, mert a cionista irányítás alatt álló nyugati sajtóban a téma tabunak van nyilvánítva. (Hasonlóan ahhoz, ahogyan a kommunista államokban a szovjet fegyverkezéssel kapcsolatban nem lehetett információkat közölni.) Patrick B. Pexton cikkében tesz egy meglepően őszinte megállapítást, mely még sokba kerülhet neki: „Az egyik kevésbé szerencsés oka annak, hogy az amerikai sajtóban nem történnek kiszivárogtatások (az izraeli atomprogrammal kapcsolatban), nem más, mint hogy aki ilyesmit cselekedne, annak karrierje törést szenvedne” – írja Pexton. Majd egy nukleáris kérdésekkel foglalkozó szakértő, George Perkovich véleményét idézi: “Ez olyan, mint számos más, Izraellel és az USA-val kapcsolatos kérdés. Ha előbbre akarsz jutni, nem beszélsz ezekről a kérdésekről. Nem bírálod Izraelt, ellenkezőleg, védelmezed Izraelt, nem beszélsz a Jordán-folyó nyugati partján létező illegális telepekről akkor sem, ha mindenki tudja, hogy azok ott vannak”. Hozzátenném ehhez: mindenki tudja azt is, hogy Amerikát és Európát (és számos, a globális birodalom határain kívül eső csatlós államot) a cionista zsidó oligarchia irányítja, de mindenki (az „antiszemitákat”, a „gaz nácikat” leszámítva persze) úgy tesz, mintha nem így lenne, sőt, mintha a „választottakat” most is mindenütt üldöznék és bántanák. (A témával kapcsolatban lásd ezt.)

Végezetül ki kell mondani: a Nyugat végzetesen ostoba és a hatalmi arrogancia minden elemét felmutató nukleáris politikájának következményeképpen egyáltalán nem lehetne csodálkozni azon, ha a jövőben újabb államok akarnának majd atomfegyverekre szert tenni. Vajon ha az afganisztáni tálib rezsim, vagy Kadhafi líbiai és Szaddám Huszein iraki diktátor rendelkezett volna nukleáris bombával, vajon mertek volna-e katonai támadást indítani ellenük a cionisták?