Ebben a mondatban előre is ott volt az egész magyar nemzet és az összes 1946-os mártírok felmentő ítélete. Egy óriási világnézeti küzdelemben, amely pontosan a Párizs környéki békék és az ezekből kinőtt bolsevista előretörés ellen indult, sem a müncheni, sem a két bécsi döntéssel és Kárpátalja visszacsatolásával megnövekedett Magyarország nem maradhatott ki. Sem erkölcsileg, sem politikailag, sem katonailag. Ugyanekkor azonban gróf Csáky idézett mondatában benne volt a Horthy-korszak elítélése is. Mert ha ezernyi okból harcra kényszerültünk, akkor ezt a harcot legalább megfelelő felkészültséggel, elszánt politikával és nem rosszul felszerelt, tétován bevetett hadsereggel, ingadozó közvéleménnyel kellett volna megvívni. A Horthy-korszaknak nem az a bűne, hogy a „németek oldalán“ beavatkozott a háborúba, hanem éppen ellenkezőleg az, hogy nem kellő eréllyel, elhatározottsággal, nem a nemzet egész erejének mozgósításával és áldozatával tette ezt — akkor midőn erre még lehetőség nyílhatott volna.

Nem a „háborús bűnösség“, hanem a háborúvesztésbeni bűnrészesség vádja alól, az egykori kormányzót és 1939 utáni kormányait tökéletesen felmenteni nem lehet, azonban adódik részükre egyetlen enyhítő körülmény. A magyar politika — sőt, mondjuk meg végre: a magyar állam 1883, a tiszaeszlári vádlottak Rotschildék által kikényszerített felmentése után nem volt többé a maga ura. Az ország urai azok az országhódítók voltak, akik 560 000 főnyi és 6 százalékos kisebbségükben a nemzeti jövedelem 25 és a nemzeti vagyon 30 százalékát birtokolták. Ebből a gazdasági és sajtóviszonylatban szellemi tényből következett a magyar politika 1923 utáni skizofréniája. Ne áltassuk magunkat. Magyarország a trianoni függetlenség árnyékában gyarmatbirodalom lett. Egy idegen kisebbség gyarmata.

Sokak előtt bizonyára abszurdumnak tűnik fel ez az utólag megállapított gyarmati sors. Pedig nem nehéz elképzelni, hogy egy olyan államban, ahol pártok választási kasszájába ugyanazon nagytőke adja a pénzt, ahol az idegen kézben lévő nagyipar korlátlanul szabja meg a vám- és adópolitikát, ahol lényegében minden miniszter, nagyon sok képviselő, a szellemi emberek többsége ettől a félvérű — Málnási Ödön szavaival élve — feudalkapitalizmustól függ — ott nemzeti és szociális politikáról, különösképpen pedig függetlenségről beszélni nem lehet. Szabad szellemről, nemzeti gondolatról még kevésbé lehet szó ott, ahol ugyanez a tőkehatalom a maga teljes egoizmusával, idegen faji és uralmi akaratával irányítja a nemzeti közvéleményt.

Ennek a gazdasági, szellemi, politikai súlyeltolódásnak volt a következménye, hogy a magyar politika már 1938-ban, a felvidéki válság idején meghasadt lélekkel indult a világtörténelmi és Trianon-ellenes mérkőzés elé. Az a nem is titokzatos gyarmatosító hatalom, amely az ország tulajdonképpeni ura volt, semmi, de semmi közösséget nem érzett a nagy nemzeti célokkal, ők csak azt látták, hogy Csehszlovákiában milyen „demokratikus“ körülmények között élnek fajtestvéreik és hogy a magyar nép ellen folytatott kisantant-vámháborúból mennyi milliót szűrhetnek le saját méltóságos és kormányfőtanácsosi zsebeikbe. Ezenfelül észrevették azt is, hogy 1933 februárja, Hitler hatalomátvétele után, egy olyan új, ismeretlen nemzeti és szocialista erő emelkedik fel a magyar határok közelségében, amely az ő gyarmaturalmukat és vele együtt a tarthatatlannak bizonyult Versailles-i és trianoni koncepciót fenyegeti, a magyar népnek pedig sok rég megtagadott szociális jogot és igazságot ígér. Amit pedig ennél is jobban tudtak, az az volt, hogy egy 80 milliós, európai központi nagyhatalom nemzeti és szocialista árnyékában nem tartható fent a gazdasági, szellemi és ezen keresztül politikai kiváltságosságnak az a korlátlan gyarmatosító rendszere, amelyben a szeszkartell 17 idegen családjának joga volt annyi adót eltitkolni, amennyiből évente egy magyar páncélos hadosztályt lehetett volna talpra állítani. Azonban mikor Sztálingrád és Voronyezs után a magyar katona és a magyar nép ösztönösen szállt szembe a bolsevizmussal, a Chorinok gyáraiban készített tüzérségi lövedék a nyomorgó falusi napszámos adófizetőnek kétszer annyiba került, mint ugyanaz az angol tüzérségi lövedék és háromszor annyiba, amelyet a német munkás állított elő a bombázott Ruhr-vidéken. Magyarországot ez a gyáva, önérdekű feudálkapitalizmus verte át a félmegoldások, a Gömbös Gyula szerint is „mi mindent csak félig csináltunk“ oldalára.

A Horthy-korszak másik enyhítő körülménye a történelem ítélőszéke előtt, hogy ennek a rendszernek legbecsületesebb képviselői is azt hitték, hogy egyszer már ott kell állani a „győztesek oldalán“. De vajon ki számíthatja ki előre, hogy ki fog győzni egy ilyen, az egész földkerekséget lánggal, tűzzel elöntő világnézeti harcban?

Annyi bizonyos, hogy a magyar nemzet megbontott lélekkel indult a Trianon-ellenes háborúba. A nép, a hadsereg, az értelmiség és mindenek fölött a szakszervezetek galiciáner munkásvezetői által korlátlanul uralt munkásság másként gondolkoztak, mint a vezetőik. Amit a törzsöktelenek Törzsökös Magyarok Egyesületében sunyi céllal és ellenkező előjellel hirdettek, tudniillik, hogy a magyarnak titokzatos hetedik érzéke van a veszély iránt, tulajdonképpen igaz volt. A magyar nép, a munkás, a kisgazda azonban nem Hitlerben látta a veszélyt, hanem a bolsevizmusban. Az országhódítók és a feudálkapitalizmus magyar sejkjei ezzel szemben nem az országot féltették az „idegen eszméktől“, hanem harmincszoros igazgatósági tagságaik jövedelmét, hatalmi különállásukat, az idegen és vesztegető nagytőkét, amelytől dús jövedelmeiket kapták. Ők is tudták, de a magyar nép még jobban tudta, hogyha a nemzeti és szociális gondolat győz Európában, akkor ennek a felső-tízezernek rothadt, korrupt, időszerűtlen uralma, az országhódítók hatalmával együtt úgy omlik össze, mint a kártyavár.

A magyar munkás és kisember pedig nem felejtette el „a virágok népszavazását“. Látta a visszatért Felvidék, majd Erdély és a Bácska magyar munkásságát, amely 1938 után virággal, tyúkkal, kaláccsal, piros-fehér-zöld lobogókkal és valami nagyszerű nemzeti és szociális öntudattal elsőként áradt ki a gyárakból, hogy boldogan ölelje meg a m. kir. honvédség bevonuló tagjait. A felsőház feudalistái hiába buktattak kormányt a kassai bevonulásra indított különvonaton és hiába kiáltották oda az öreg csáklyások a bemutatkozó felvidéki képviselők szociális igehirdetésére, hogy „ez a benesi szellem“. A rendszer alatt megrendült a föld. A kaszinók öreg pókhálóját elfújta a magyar nacionalista és szocialista gondolat szele, amely nem a Barna Házban, hanem a Trianonban elnyomott milliók és a nyomorgó magyar dolgozók lelkében született meg. Az 1939-es első titkos választás 1.100.000 hungarista és még ennél is több közép-jobboldali szavazata nagy figyelmeztetés volt. A „vörös“ Csepel, Kispest, Újpest kiseperte a galíciai és balkáni korrupt marxizmus képviselőit a parlamentből. A magyar nép nagyszerű ébredése, elszánt akarata azonban csak a parlamenti erőviszonyokat változtatta meg. A Horthy-rendszert bíborfüggönyök, zöldpárnás ajtók mögül kormányzó titokzatos erőket — az ország fölött uralkodó igazi hatalmat — azonban már nem lehetett sem forradalommal, sem reformmal elsöpörni a világháború kitöréséig még rendelkezésre állott pár hónap alatt.

Gróf Teleki Pál, az Imrédyt követő új miniszterelnök bizonyosan jó magyar volt. De elsősorban feudális arisztokrata, akinek első gondja volt, hogy a felszabadult Észak-Erdélyben ne a székely kisparaszt, hanem arisztokrata társai részére biztosítsa a földeket, három-négy órás beszédekkel halálos unalomba fullassza a nép megújhodási törekvéseit és mindenféle eszközzel mentse, ami a rendszerben még menthető volt. Az Angol Királyi Földrajzi Társaság tagságából származó anglomániája, a valótlanságok hirdetéséig terjedő rendszerhűsége (Guruló márkák.) már jóval öngyilkossága előtt súlyos lelki és politikai zűrzavarra mutattak. Egyfelől épp őneki, aki Trianonban ott állott az órateremben, nem lehetett a Párizs-környéki békéket védelmező hatalmak oldalára sodorni a felébredt nemzetet, másfelől patologikus németgyűlölettel aláírni a háromhatalmi egyezményt, amely sokkal inkább sodorta háborúba Magyarországot, mint Bárdossy úgynevezett „hadüzenete“. Nem lehetett egyszerre antiszemitának lenni és másfelől kétségbeesetten védeni az országhódítók hatalmát, gazdasági kiváltságait. Nem lehetett államszerződéseket kötni a németekkel, olaszokkal s ugyanakkor megíratni Lajos Iván magántanár úr hírhedt Szürke könyvét és bejósoltatni a közvéleménybe, hogy ezt a háborút a németek úgyis elvesztik. Gróf Teleki Pál öngyilkos politikája egyben egy meghasadt lélek zűrzavara volt, amely csakis az öngyilkossággal végződhetett.

Még ennél is nagyobb baj volt, hogy ennek a politikának lelki hasadását szabályos „ellenforradalomra“ használták fel az országhódító bankok, gyárak, a nagykapitalizmus guruló pengői. Ez az „ellenforradalom“, amely az első titkos szavazáson kinyilatkoztatott magyar népakarat ellen indult meg, elsősorban a nemzeti közvélemény megmérgezéséből állott. A nagytőkéhez s olykor a kormányhoz is közelálló országhódító sajtó, elsősorban a Magyar Nemzet, a Pesti Napló, Magyarország, Mai Nap — igen gyakran a Sándor-palotából jövő biztatásra — kezdtek alattomosan meggyanúsítani minden szociális és nemzeti eszmét. Megkezdték hirdetni a nemzeti és szociális gondolattal szemben a torydemokrácia angol eszményképét, amíg nem győzték idegen eszmének bélyegezni a német megújhodást. Kezdték elhinteni a lelkekben, hogy az igazi ellenség nem a bolsevizmus, hanem a német pángermanizmus és az igazi barát a torydemokrácia, amely természetesen meg fogja menteni a 100 000 holdas nagybirtokokat, a bankkapitalizmus kiváltságait és az országgyarapodással 800 000 főre gyarapodott országhódító népet. Ugyanekkor — mint akkor mondották — a Sombor-Schweinitzer-féle nemzeti közszégyen, a korrupt politikai rendőrség kezdte félreállítani, hamis ürügyekkel Kistarcsára hurcolni a legnemzetibb hungarista erőket. Megindult ezen felül egy másik kampány is, amely talán a legtöbb eredménnyel járt a lélekmérgezés terén.

Minden bécsi döntés, minden kárpátaljai visszacsatolás után titokzatos csatornákon át a közvélemény fülébe csepegtették a török áfiumot, hogy ezek a németek csak ezt és ezt „adták vissza“, de miért nem adták még ezt és amazt is? Nagy-Magyarországot! — suttogták azok, akiknek érdekük volt a cseh-román-jugoszláv vámháború, mert azon és a magyar szegénység nyomorán milliókat és milliárdokat kerestek. Miért nem adnak a németek fegyvert? — kérdezték és persze arra már nem is gondoltak, hogy a világon mindenütt vannak titkosszolgálatok, követségek, melyek kenyéradó gazdáiknak jelentik a pillanatnyi politikai helyzetet. És a német Sicherheitsdienst vagy az Abwehr, amelynek bizonyosan Budapesten is voltak jólértesült ügynökei, kénytelen volt a való tényállást jelenteni, hogy nem a magyar nép, hanem a magyar politika, a legfelsőbb vezetés - az országhódítók befolyására - megbízhatatlanná vált. Hitler, aki Versailles-ellenes beállítottságában a Trianon-ellenes magyarság őszinte barátja volt, ettől kezdve kezdte hinni, hogy a magyar nemzet többé nem az általa elképzelt bátor, nagyszerű „Reitervolk“, hanem Budapest a „jüdische Spionagezentrale“. A magyarországi lélekmérgezők pedig ugyanekkor tele voltak a sirató falhoz illő nemzeti panaszokkal, hogy a németek nem adnak elegendő fegyvert. Azzal persze megintcsak nem törődtek, hogy a világon nem akad olyan szövetséges, aki fegyvert adna olyan szövetségestárs kezébe, akiről joggal feltételezheti, hogy azt adott pillanatban ellene fordítja. (Lásd: Horthy hadparancs, 1944 október 15.)

A magyar politika — de nem a magyar nemzet! — tehát meghasadt lélekkel indult a világháborúba. A lélekmérgezésnek, az idegen áfiumnak még az emigrációra is kiható vitaanyaga, hasítóéke marad, hogy kik és miért bombázták Kassát, noha a kérdés végleg eldőlt? Helyes volt-e Bárdossy „hadüzenete“, amelyet nem Bárdossy, hanem a kormányzó kényszerített ki még Ullein-Reviczky emlékiratai szerint is.

Tizenöt év után azonban mindezt eldöntötték és vitathatatlanná tették a tudományos történelemkutatás, az archívumokból előkerült dokumentumok, többek között a német Wehrmacht kezére jutott bizonyítékok. 1941 júniusában a Szovjetunió Európa lerohanására készült. Lemberg térségében, a kárpáti négy magyar hegyidandárral szemben 18 hatalmas szovjet seregtest, többek között 4 páncélos és motorizált hadosztály vonult fel, hogy a gyenge magyar ellenállást legyőzve, egyik szárnyával a Balkán, másik szárnyával Budapesten át Bécs felé törjön. Hitler Adolf preventív háborúja ezt a szovjet tervet akadályozta meg, vagy legalábbis halasztotta töméntelen véráldozattal négy éven keresztül. Sven Hedin, a világhíres svéd tudós emlékiratai (Ohne Auftrag in Berlin) szerint Hitler csak akkor rendelte el a Barbarossa-terv megvalósítását, midőn már 150 szovjet hadosztály vonult fel a keleti határokra.

„Ein Leben für Ungarn“ című — ismeretlenek által írott művében — még Horthy Miklós is elismeri, hogy a német Abwehr és Canaris figyelmét éppen a magyar titkos szolgálat hívta fel a készülő szovjet támadásra. Hát akkor milyen ostobaság és lélekromboló gyalázat ma is Kassa „németek“ által történt bombázásáról, Bárdossy „bűnösségéről“ vitatkozni, mikor ezt a háborút a magyarság semmiképpen nem kerülhette volna el.

A németek jugoszláviai 13 napos villámháborújával kapcsolatban is tisztázódott a „magyar háborús bűnösség“ fogalma. Ugyanazok a nagykapitalisták és országhódítók, akik ma nem szűnnek meg az exilben is gyalázni Magyarországot és a magyar nácikat, Teleki öngyilkossága után kétségbeesetten rohantak Horthy kormányzóhoz, hogy ne maradjunk ki a háborúból, mert akkor a németek megszállják az országot, elhurcolják az immár 800 000 főnyi zsidóságot. Ezt a tényt 1946-ban megerősítette Ravasz László püspök is.

A háromhatalmi egyezmény és az Antikomintern-paktum aláírása után különben sem lehetett volna kimaradni a második világháborúból.

A magyar nép, a magyar katona tehát ment, harcolt német bajtársa oldalán a doni katasztrófáig és egészen az utolsó szentgotthárdi puskalövésig. Ez már nem a virágok, hanem a hulló vér, az életáldozat népszavazása volt. A magyar munkásság, parasztság, kisintelligencia körében nem akadt egyetlen szabotőr sem. Az angol Intelligence Service által rendezett Békeffi-féle szabotázst maguk a győri munkások jelentették fel. A „vörös Csepel“ munkássága 1944 végén és 1945 első napjaiban fegyverrel a kézben védte gyárait a szovjet „felszabadítók“ ellen. Az úgynevezett nép, a magyar nép körében nem akadtak árulók, átfutók, „ellenállók“. Ezek csak az országhódító hatalmasok, a 25 millió pengővel külföldre disszidáló Biró-Blau Pálok, a kilencmillió aranyfrankot külföldre csempésző nagykapitalisták, az SS-szel üzletelő Chorinok körében támadtak, akik „mélymagyar“ hazafiságuk bukása után az egész magyar nagyipar Svájcban deponált részvényeit odadobták az SS Wirtschaftsamtnak, hogy utána a németek repülőgépein 39 családtagjukkal együtt leszállhassanak a liszaboni repülőtéren. A kis zsidót elvitték a németek. Az ország igazi urai, kizsákmányolói a német náciknak eladván minden értéküket, úgy menekültek mint a patkányok. Az új egyiptomi kivonulásról még a magyar kormányt sem értesítették, úgyannyira, hogy a magyar miniszterelnökség egy Portugáliából megküldött képes újságból értesült az egész trükkről. Imrédy Béla gazdasági csúcsminiszter abban a pillanatban kivált a Sztójay-kormányból.

Horthy kormányzó pedig Baky László népbírósági perének tanúságtétele szerint vállveregetve mondta Baky Lászlónak:

— Kedves Baky fiam! Vigyed ezeket a kis galiciáner zsidókat, de kíméld a Chorinokat és a nagyokat, akik nem marxisták, hanem hazafiak!

A lelki skizofréniának, amely 1939 és 1944. október 15-ike között a magyar politikát jellemezte legtipikusabb kifejezője volt Kállay Miklós a szabolcsi fertálymágnás, aki a magyar feudálkapitalizmus szajhaságának legjellegzetesebb képviselője marad minden időkben. A kassai főutcán és a Tattersaalban ő mondja a legtüzesebb beszédeket: „Én most a magyarság szent háborújába viszem a nemzetet!“ Ezzel búcsúztatja saját katona fiát is. Azután a szent háború hazudott ürügye alatt tárgyalásokat kezd az angolszászokkal. A katonának meg kell halnia a doni fronton a nemzeti eszméért, amíg az ország miniszterelnöke idegeneknek árusítja ki a magyar becsületet, a szövetségi hűséget, hogy aztán 1944. március 17-én Ribbentrop letegye a magyar államfő elé a titkos dossziét, amelyre az van felírva: „A magyar árulás bizonyítékai“. Kállay Miklós, akinek családja 1848-óta egymillió aranykorona, soha vissza nem fizetett kölcsönt kapott az országhódítóktól, hozza a legveszedelmesebb zsidóellenes törvényeket, az 1 100 000 hold zsidóbirtok kisajátítását, a zsidók vallási egyenjogúságának megszüntetését. Aztán az angolszász „demokrácia“ bűvölete és a teheráni konferencia után a nyíregyházi kaszinó vesztett gavallérjának non chalance-ával vallja be: „az angolszászok elmentek.“

Ha tehát elmentek, akkor jönni fog Sztálin. Ez világos és logikus következtetés az elemi iskolás gyerek számára is, különösen akkor, amikor Sir Stafford Cripps 1942-ben nem is négyszemközött, hanem igen világosan, rádió útján is tudomására adta a budapesti kormánynak is: A háború után Sztálin fogja védelme alá venni a kontinens összes kis államait.

Ezek után a Kállay-kettős politikája nemzeti és erkölcsi szempontból egyaránt tarthatatlanná vált. Akik csinálták, azt képzelték, hogy valami igen bölcs és magasrendű dolgot művelnek, de nem látták, hogy ebben sokkal több a nemzettel szembeni becstelenség, mint az okosság.

Az igazi magyar közfelfogásnak, a nemzet lelkiismeretének adott hangot 1943. szeptember 4-én, tehát jóval a doni katasztrófa után vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredes, aki a honvédelmi tanács ülésén elhangzott tájékoztatójában többek között ezeket mondotta:

„Szolgálati beosztásomnál fogva feladatom az, hogy a hadsereg ütőképességére, harci szellemére ügyeljek és azt a lehető legmagasabb fokra emeljem. Ehhez elsősorban fegyverek kellenek. Háború idején még ezenkívül harcos rutin és haditapasztalat is. A németek a harcoló csapatainknak mindig adtak fegyvert. Épp ezért a mi katonai problémánk nem is annyira az, hogy adunk-e erőt, vagy nem, hanem az, hogyha harcolunk, akkor kapunk fegyvereket és lesz korszerűen felszerelt hadsereg és haditapasztalat is, ha nem harcolunk, akkor nem lesz.“

Célzott ezután a Kállay-kormány politikájára, amely a spekulációknak adta át önmagát.

„Ezek a spekulációk mindig ama fél felé viszik a lelkeket, ahol nem kell áldozatot hozni. Ezeknek a spekulációknak a lényege tehát: kibúvás a harc kötelezettsége alól. Ha nem vigyázunk, akkor a magyar lassanként minden ellenséggel és minden harci feladattal szemben alárendeltségi viszonyba kerülhet. Nem spekulálhatunk. Bármelyik fél győzzön is, egyik sem fogja a mi ügyünket dűlőre vinni, hanem azt nekünk kell kiharcolni. Ezért a nemzetet fel kell ébreszteni, nehogy úgy járjunk, mint 1918-ban. Most is megtörténhetik, hogy a nemzet egyik fele azért nem akar harcolni, mert a németeket megverik, most úgyis hiába minden, a másik pedig azért, mert úgyis az angolszászok győznek, tehát most már az igazság, az emberi jogok és a nemzetközi jog győz, amiben mindannyian megnyugodhatunk. Hogy 1918-ban is ez győzött és hogy hova jutottunk, arra nem emlékezik senki!“

Milyen nagy és milyen keservesen bevált próféciája ez egy nagy és kiváló mártír katonának! De vitéz Szombathelyi Ferenc még folytatta ezt a megrázó figyelmeztetést:

„Trianon óta nemzedékek állanak egymás mögött felsorakozva, hivatásos katonák, vitézek és harcos magyar lelkek, akik a magyar ügyre, a magyar nemzetre esküdtek és mindig arra készültek, hogyha üt az óra, akkor ki fognak állani és most ezek épp a válságos időben rendeljék alá magukat a nemzet azon rétegének és annak az elképzelésnek, amely mindig csak spekulált és félt, amely azonban soha semmit nem tudott megmenteni, hanem még a becsületét is elvesztette.“

A továbbiakban Szombathelyi utalt arra, hogy bár a németek elég szorult helyzetben vannak, azonban harci erejük töretlen s beszámolójának ebből a részéből kitűnik, hogy a nemzet óriási többsége a második világháborúban is Trianon és a trianoni árnyak ellen harcolt.

„Épp ezért rendkívül veszélyes az az elképzelés, hogy a németeket hagyjuk ott, még azon veszély dacára is, hogy megszálljanak bennünket. Sőt, ezt a német megszállást sokan kívánatosnak tartanák, mert ezáltal az angolszászoknál jó pontokat szereznének és különben is már rövid ideig tartana. Ez az elképzelés sem gondolja végig a dolgot, mert különben hamar visszarettenne. Először is nem a németek szállnának meg (1943-ban a szovjet haderő még messze volt a határoktól) hanem a románok és a szlovákok, sőt esetleg minden nyomorúságuk mellett még tálán a horvátok is, akik hamar visszavennék azokat a területeket, melyek Trianon szerint az övéik voltak.

De ezenfelül mindent elkövetnének, hogy védképességünk, szuverenitásunk egyedüli támaszát; haderőnket tönkretegyék. Magyarország elvesztené szuverenitását és a földet, amelyet tőle szomszédai elvettek, soha többé vissza nem kapná.

A bolsevizmus ellen ma még az egyedüli reális gát Németország. Az angolszászok egy védképes gátat a bolsevista áradattal szemben nem sokáig tudnának, de — nézetem szerint — nem is akarnak felépíteni. Láttuk ezt 1918-ban is. Érdekeink tehát ma még mindig Németország mellé állítanak. A becsület is Németország mellé köt minket. Persze ez nem azt jelenti, hogy ész nélkül kiszolgáljuk őket De ne bocsátkozzunk kalandokba.“

A Kállay-kormány politikája azonban már nyakig ült az angolszász kalandban. Békefront elnevezéssel és a politikai rendőrség hallgatólagos jóváhagyása mellett a politikai alvilág legsötétebb erői kezdtek csoportosulni és agitálni a frontokon harcoló hadsereg hátában. Tildy Zoltántól, Nagy Ferencen át Kovács Imréig és az „árjásított“ nagykapitalizmus titkos tartalékain át egész Ujszászy tábornokig és Karádi Katalinig terjedt ez a megadási front. Az egyetlen fanatikus elvakult és germanofóbiás Zsilinszky Endrén kívül, csupa olyan alvilági árnyak szervezkedtek itt, akik helyesen érezték meg, hogy Magyarországon nem jöhet olyan rendszer, amelyben képességeik jogán politikai vezetők lehessenek. Az országnak és a társadalomnak kell összeomlania, hogy valami gigászi szemétdombon ők kakaskák lehessenek. Kállay kormánya ezt a politikai csőcseléket, felelőtlen, törtető és szám szerint is jelentéktelen gang-et használta fel a londoni, ankarai tárgyalások hátteréül, amelyek már odáig vezettek, hogy 1944. március 20-ra volt kitűzve a „kiugrás“ napja, amelyhez — ha amerikai ejtőernyősök nem is, de egy amerikai ezredes asszisztáltak volna.

Előzőleg azonban még történt valami. A Magyar Élet Pártjának, tehát a kormánypártnak, legjobboldalibb és legtöbb felelősséget érző képviselői emlékirattal fordultak Horthy Miklós kormányzóhoz az ország lelki bolsevizálásának megakadályozása érdekében. Felsorolták a „Népfront“ szervezkedését, a Népszava plakátakcióját, a Parasztszövetség egyes tagjainak csaknem nyílt bolsevista tevékenységét, a Független Kisgazdapárt vezetőinek szövetkezését a marxistákkal, rámutattak egyes magyar diplomatáknak a hazaárulással határos hamis helyzetmegítéléseire és félrevezető jelentéseire.

„A fentiek alapján — írta a memorandum — hangsúlyozottan rá kell mutatnunk, hogy ez az út, amelyen az ország bizonyos idő óta megindult, lelki megosztottságra, lelki közömbösségre és mindenesetre lelki demilitarizálódásra vezet. Szinte matematikailag kiszámítható, hogy ezeknek az okoknak következtében a legnagyobb katasztrófa akkor zúdulna az országra, ha bekövetkeznék az, amit bizonyos körök hirdetnek, vagyis a németek elvesztenék a háborút.

Még túl közel vagyunk az elmúlt világháborút követő eseményekhez, semhogy felejtettük volna azt, hogy a lejtőn nem lehet megállani és hogy a baloldali agitációs erők szabadjára eresztése egy ízben már a nyugati akkor is demokratikus hatalmak szinte szállóigévé vált ítéletét váltotta ki egy francia tábornok ajkán: „Vous étes tombés si bas?“ (Ilyen mélyre süllyedtek?)

Ha nem is túlzottan sokan, de a kormánypárt oldalán is voltak jó és hűséges magyarok, akik érezték a felelősséget a harcoló nemzettel szemben és az utolsó pillanatban igyekeztek megragadni a sors kerekét. A Nyilaskeresztes Párt és a Hungarista Mozgalom teljesen osztották a jobboldali, nacionalista képviselők állásfoglalását, de — nagyon helyesen — ők azonnali cselekvést követeltek.

Ma már szinte kísérteties olvasni ezt a memorandumot, amelyet Horthy nem hallgatott meg, de amelynek minden kassandrai feltevése egy nemzeti katasztrófa keretében be is következett.

„Ha Németországot legyőznék és a bolsevizmus felülkerekednék, elképzelhetetlenül szomorú sors vár Európára. Világos, hogy a bolsevista elözönlés kikerülését a fent vázolt elgondolással elérni nem lehet. (Ti., hogy az angolszászok egyedül és az oroszok ellenére nyerik meg a háborút.) Ha ugyanis feltennénk, hogy ezt valami úton az angolszászok megígérnék, azt a közelmúlt tények józan mérlegelésével és felelősséggel reális ígéretként elfogadni nem lehet. Elég bizonyíték erre a lengyelkérdés és az olasz tragédia, a megszállók fegyveres védelme alatt napról napra erősödő délolaszországi bolsevizálódás, az egyház üldözése, a Badoglio-kormány szánalmas függő helyzete és az olasz uralkodó eltávolítására hozott határozat. Nem kevésbé közismert tény, hogy az angolszászok a Balkánon is hivatalosan a kommunista Titót ismerték el és ezzel a bolsevizmust közvetlenül déli határainkra hozták.

Belpolitikai életünk balratolódásának bekövetkezhető legsúlyosabb fejleményét abban látjuk, hogy minél közelebb jön a háború, annál inkább nő a veszélye annak, hogy a német haderő bizalom hiánya miatt nem mint fegyvertárs, hanem mint megszálló jelenik meg a felvonulási területté vált Magyarországon.“

A kormányzót akkor legjobb hívei figyelmeztették:

„Egyetlen nemzet sem állhat fent az önvédelem elhatározott szándéka nélkül. Ha valamely nemzetben nincs meg a védekezésre való komoly nemzeti elhatározás, az a nemzet elveszett!“

1944 október 15-én, ezek a Nemzeti Szövetségben tömörült képviselők meg kellett, hogy lássák: komoly nemzeti elhatározást és cselekvési akaratot csak a Szálasi Ferenc vezette Hungarista Mozgalomban találhatnak még.

Amit a kormányzóhoz intézett memorandum kísértetiesen megjósolt, egyrészben már március 19-én bekövetkezett. A német csapatok Horthy és Hitler klessheimi találkozója után megszállták Magyarországot. Az anglomániás körök ostoba illúziói, árulásai, a nagykapitalizmus és destruktív sajtó az országra szabadították épp azt, amitől maguk féltek legjobban. A megszállást három napon belül megszüntették ugyan, de a német Sicherheitsdienst megkezdte a zsidók deportálását. A szovjet háború kezdetén ezek a körök hirdették: „keresztény koponyákkal fogjuk az utakat kövezni“. És most fejükre zúdították saját végzetüket. A bethlenista és kállaysta bölcsesség beérkezett halálos zsákutcájába. Mert a német megszállással — mely ismételjük, csak a Sztójay kormány eskütételéig tartott — Budapestre zúdították az angolszász légiháborút, a bombázásokat is. A kormányzó nem mert repülőgépen az angolszászokhoz menekülni. Inkább maradt a látszathatalom és háború szabotálása mellett. Mikor Románia kiugrott a háborúból, nem merte elrendelni Dél-Erdély megszállását sem, s ezzel a kárpáti szorosok védelmét, hanem most már az oroszokkal kezdett — teljesen alkotmányellenesen — titkos fegyverszüneti tárgyalásokat.

Október 15-én Szálasi Ferenc és a Hungarista Mozgalom, mint a későn bevetett utolsó nemzeti erő vette át a hatalmat a jobboldali politikusok koalíciós kormányával.

„Magyar Nemzetünk fenyegetett helyzete, a harcoló és dolgozó nép sanyarú sorsa — hangzott Szálasi Ferenc 'Jelentés a Nemzetnek' című első kiáltványa — a szociális kérdések megoldatlansága, valamint az a körülmény, hogy nemzetünk az elmúlt időkben a teljes vezetetlenség állapotába került és az állam élén állók a győzelem kivívását nem tudták és nem akarták biztosítani, parancsolólag szükségessé tették, hogy nemzetünk életében mélyreható és sorsdöntő változás következzék be.“

A hungarista hatalomátvétel fölött azonban ott borongott Kossuth örökérvényű megállapítása: „A magyar történelemben van egy végzetes szó: későn!“ És ott borongott ebben a kiáltványban a nemzet új vezetőinek sorsa, mikor azt írta: „ki fogunk tartani a vértanúságig!“

Későn volt, mert az ellenség már a Tiszánál állt, midőn megtörtént a hatalomátvétel és amikor az egykorú dokumentum szerint ezt olvashattuk a mártírhalált halt vitéz Beregffy Károly m. kir. honvédelmi miniszter első hadparancsában:

„Az ingadozó kétkulacsos politika akadályozta meg azt, hogy a román összeomlás pillanatában adódott kedvező hadműveleti helyzetet kihasználjuk és hogy rajtaütésszerűen német bajtársainkkal egyetértésben könnyűszerrel, vérveszteség nélkül az ezeréves magyar határig előre törjünk. Mi, katonák és német bajtársaink készen álltunk, vártuk a parancsot. Az ingadozó, kétkulacsos politika akadályozta meg, hogy német szövetségesünk idejében és kellő helyen bocsáthassa seregtesteit rendelkezésünkre. E hazaáruló, kétkulacsos ingadozásnak súlyos következményei, hogy az ellenség megelőzött, betört Erdélybe, feldúlta drága székely testvéreink otthonát, sőt betört az Alföldre is. Ezeket a súlyos vér- és anyagi áldozatokat köszönhetjük a becstelen, megalkuvó politikának.“

Az első Trianont belülről az 1844 után befogadott idegen kisebbség patkánylázadása készítette elő. A második Trianont egy önmagában megrendült rendszer felülről készítette elő olyannyira, hogy azt 1947-ben alig aktatáskányi ,,dokumentum“ birtokában már csak alá kellett írniok Nagy Ferencéknek.

Egyetlen egy pozitív tényező volt a második világháborúban: maga a magyar nép és annak katonája a magyar honvéd. Ez nem rendült meg, ez nem hagyta magát semmiféle hammelni patkányfogó sípjával a patkányok útjára csalni. A magyar munkás nem szabotált és nem tudunk egyetlen olyan szabotázscselekményről sem, amelyet munkások vagy parasztok követtek volna el. A magyar honvédség sorában is — sajnos — voltak árulók, Dálnoki Miklós Bélák és Vörös Jánosok, de arányszámban is sokkal kevesebben, mint mondjuk a szövetséges német hadsereg vezetői közt. A megadás, lemondás rendszeréért 1944. október 15-én délután senki sem akart meghalni, azon az egyetlen szerencsétlen testőrön kívül, akit ifj. Horthy Miklós védelmében a német Sicherheitsdienst emberei lőttek agyon. Ez volt a rendszer fölötti legsúlyosabb ítélet. A hadsereg, a nemzet lelkének leghívebb kifejezője nem Horthy, hanem a nemzet hűségén maradt. Nem Szálasihoz állott át a dél-amerikai katonai junták mintájára, hanem ahhoz a nemzeti és védelmi eszményhez csatlakozott, amelyet akkor Szálasi Ferenc és mozgalma fejeztek ki legtökéletesebben és képviselt egész a mártíromságig.

Ne felejtsük el, hogy a törvényes, nemzeti és szocialista Magyarország, az utolsó szabadon választott országgyűlés, amelynek tagjai 1945. május 8-án túlnyomó többségükben, az államfővel és a kormány tagjaival együtt Ausztria és Németország földjén találtattak, soha nem adott ki fegyverletételi kiáltványt, nem kötött fegyverszüneti szerződést, a második Trianont pedig magyarországi származású hazaárulók csinálták. A magyar állameszme és magyar szellem egyetlen érvényes legitimitása még papírforma szerint sem szűnt meg. Ezt bizonyította az 1956-os szabadságharc, amelynek ifjú hősei ugyanazért a célért harcoltak mint mi. Más lobogó alatt és más jelszavakkal, de ugyanazzal a magyar lélekkel, hősiességgel, elszántsággal.

Nem nekünk, nem nekik volt igazuk, hanem a magyar nemzetnek, az egymást követő generációknak, 1946 és 1956 mártírjainak, hőseinek, akik az árulók szövetsége fölött az égi mennyországból is utat mutatnak, miként kell lélekkel és szívvel helytállani az örök nemzetért.

(1960)