A Kína elleni szabadkőműves cselszövés 1943. november végén öltött első ízben látható formát. Amikor az első kairói értekezleten Csang-Kaj-sek Roosevelt segítségét kérte a háború utáni angol területen kívüliség felszámolásához Hongkongban, Sanghajban és Kantonban. Az amerikai elnök furcsa feltételt szabott. Nem kevesebbet kért, minthogy még a háború alatt Csang alakítson új egységkormányt, amelybe a yenani kommunistákat is vonja be. A meglepett Csang megpróbált további igényeket támasztani, mivel rájött, hazájának nem Japán, hanem Amerika a legfőbb ellensége. Arra kérte Rooseveltet, hogy szorítsa rá a Szovjetuniót, hogy a háborús osztozkodás során tartsa majd tiszteletben Mandzsúria határait. Mint a vásári alkuszok, Roosevelt is tovább emelte a tétet. Csak abban az esetben tett erre ígéretet, ha Csang-Kaj-sek kötelezettséget vállal arra, hogy a háború után biztosítja a „demokratikus” választásokat Kínában. A politikai licit végeredményét ma már ismerjük. A háború utáni demokratikus választások helyett Roosevelték más megoldást választottak, nehogy a yenani kommunisták alulmaradjanak a választási küzdelemben. Az amerikai elnök már 1942-ben katonai tanácsadót küldött Csang-Kaj-sekhez Stilwel tábornok személyében, hogy Kína Japán elleni háborúját segítse. A tábornok jelentéseiben keserűen panaszolta, hogy a kínaiak Japán helyett sokkal inkább Mao Ce-tung gerilla serege ellen folytatnak háborút. Ugyanakkor Mao gerillacsapatai még amerikai parancsnokság alatt is harcoltak Japán ellen. Az Amerikából Kínába érkező különböző „missziók” fokozatosan a yenani kommunisták felé orientálódtak. Rövid idő múlva érdemi tárgyalásokat többnyire csak a kommunistákkal folytattak. Az amerikai szabadkőműves ámítás iskolapéldájával találkozhatunk a kínai kártyakeverés során.

A két atombomba bevetése utáni japán kapituláció váratlanul érte az amerikai kormányzatot, nem különben a hadiipart. A szívós Japán elleni háborúhoz legyártott nagy mennyiségű hadianyag feleslegesnek bizonyult. Piacot kellett találni elhelyezésére. Míg az amerikai kormányzat titokban mindent elkövetett a kínai kommunisták hatalomra juttatása érdekében, addig az amerikai kongresszus hatalmas összegeket szavazott meg Csang-Kaj-sek kommunista gerillák elleni polgárháborújához. Több mint négymilliárd dollár értékben szállítottak részére különböző hadifelszerelést, mintegy hatszorosát annak, amit az egész világháború alatt kapott. Csang hadügyminisztériumát valósággal ellepték az amerikai tanácsadók. A kormány Marshall tábornokot küldi Kínába, hogy „közvetítsen” a harcoló felek között. Ugyanakkor az amerikai katonai tanácsadók olyan mesterien koordinálják a fegyverszállításokat, hogy annak legnagyobb része a Mao-féle „néphadsereg” kezébe kerül. Marshall 1948-ban arról tájékoztatja főnökeit, hogy a néphadsereg az év első három hónapjában 270 000 amerikai puskát, 34 000 gépfegyvert, 14 000 automata fegyvert zsákmányolt. Az amerikai tanácsadók jóvoltából közvetlenül az ölükbe hullott zsákmánnyal könnyűszerrel legyőzték Csang-Kaj-sek elárult hadseregét. A láthatatlan világkormány elégedetten nyugtázta 1949-ben a Kínai Népköztársaság kikiáltását.

Még Chamberlain kormányzása idején „kialakult” a három szabadkőműves nagyhatalom: az Egyesült Államok, a Szovjetunió és Anglia kormányfői között a rendszeres üzenetváltás, a levélbeni egyeztetés. E levelezésből a Szovjetunió külügyminisztériuma a háború befejezése után 30 évvel, 1976-ban adott ki egy kétkötetes válogatást. Ezt a magyarországi Kossuth Kiadó az Ungvári Kárpáti Könyvkiadóval közös kiadásban 1981-ben bocsátotta a magyar nagyközönség rendelkezésére. E galád levelezési háromszög számos kötélrevaló szélhámossága kiderül ugyan, de gondosan ügyeltek arra, hogy a legféltettebb titkok továbbra is zárva maradjanak. Hisz tudjuk, Churchill ezek közül többet száz évre zároltatott. Ez az információcsere a diplomáciai és hadműveleti munka összehangolásán kívül kiterjedt a haditechnikai fejlesztésekre és találmányokra is.

Közöttük magára az atomkutatás eredményeire. Enne lett a következménye, hogy a Szovjetunió a nagyon kevés beavatotton kívül mindenki meglepetésére már 1949. szeptember 25-én felrobbantja első atombombáját. Teszi ezt annak ellenére, hogy a Szovjetunióban az atomkutatással meglehetősen későn kezdtek el foglalkozni. Tudunk arról, hogy a kutatást vezető Kurcsatov 1942-ben még a fronton szolgált. A segítség nyilvánvalóan az Egyesült Államokból jött. Mivel ekkor már „tombolt” a hidegháború, és egyre többen fejezték ki Amerikában a gyanakvásukat, a kormánynak valamilyen magyarázatot kellett adnia, annál is inkább, mert a bizalmatlanság lángjai a kormányzat magasságába is felcsaptak. A helyzet megmentésére szabadkőműves áldozatot hoznak. A zsidó Rosenberg házaspárt teszik az oltárra. Az atomkutatásban nem volt ugyan meghatározó szerepük, korábban sohasem hallottuk a nevüket, pestiesen szólva mégis ők vitték el a balhét. Halálra ítélték és kivégezték őket.

Gyermekeik mai napig tagadják szüleik bűnösségét. Nyilván tudják, hogy miért. Az amerikai nagyközönség meggyőzésére érdekes módon veszik igénybe a „szocialista tábor” segítségét. A Szovjetuniótól Romániáig a már korábban megszervezett békemozgalmak hatalmas tiltakozó gyűléseket szerveznek országszerte a Rosenberg házaspár megmentésére, amely még Sztálin halála után is folytatódik. Az amerikai kormány eltökéltségét bizonyítandó, az egész világ tiltakozása ellenére Rosenbergéket 1953. június 19-én kivégzik. Ezzel az amerikai kormányzat ellen táplált gyanú, úgy tűnik, eloszlik, az ügy nyugvópontra tér. Majd csak a nyolcvanas évek elején kerül ismét a sajtó érdeklődésének látókörébe, de ekkor új név bukkan fel, mégpedig Fuchsé (merő véletlenül ismét egy zsidó), hogy ő juttatta az oroszok kezére az amerikai atomtitkot. Hogy akkor mégis miért végezték ki Rosenbergéket? Arról már nem esik szó.

Az atomtitok rejtélye azonban egészen más. Első ízben Quigley Carrol dr., a Harvard és a Princeton egyetem tanára fedi fel az 1966-ban megjelent „Tragédia és reménység” című könyvében. Ismerteti Jordan Racey őrnagy eskü alatt, a Kongresszusi Bizottság előtt tett vallomását. Jordan őrnagy a második világháború idején a Szovjetuniónak nyújtott kölcsönbérleti fegyver- és élelmiszersegély szállításával volt megbízva, s munkáját közvetlenül Harry Hopkins, Roosevelt bizalmasa irányította. Jordan vallomása szerint Harry Hopkins 1943-ban személyesen rakatott fel több fekete bőröndöt egy Szovjetunióba induló segélyt szállító repülőgépre. Jordan őrnagy ellenőrizte a bőröndök tartalmát, és megállapította, hogy azok tele vannak az Egyesült Államokra vonatkozó kémkedési iratokkal. Jordan megtiltotta a repülőgép felszállását, és Washingtonba repült jelenteni a különös esetet. Jordan őrnagy csak akkor lepődött meg, amikor hazafiúi éberségéért szigorú fegyelmi eljárással fenyegették meg. Később Hopkins utasította több szállítmány finomított uránium Szovjetunióba küldésére is. Szakértők szerint ez az uránmennyiség jóval több volt annál, mint ami egy atomrobbanáshoz szükséges. Hopkins háború utáni korai halála miatt a botrány feledésbe merült, gondos kezek gyorsan elsimították. Itt említjük meg, hogy a Los Alamos-i Atomkutató telep vezetője még a világháború előtt néhány hónapig a Szovjetunióban tartózkodott, és mindvégig Berija, a titkos rendőrség főnökénél lakott. Oppenheimer különös vendégjárásáról az 1990-es rendszerváltást követően maga Berija fia tájékoztatta a sajtót. Nem kell tehát keresni azokat a kémeket, akik „ellopták” és a Szovjetunió kezére juttatták az amerikai atomkutatás eredményeit, hiszen azok akkor az Egyesült Államok élén álltak. A Szovjetunió a nukleáris ismereteket első kézből kapta a szövetségi együttműködés keretében. Maga ez a történet is meggyőző példája annak a mesterien felépített szemfényvesztésnek, amely a második világháború történetírásában több mint ötven éven át megtéveszteni volt képes az egész világ közvéleményét. Csak hab a tortán, hogy a Szovjetunió négy év múlva 1953. augusztusában kipróbálja az első hidrogénbombáját is.

A Rákosi vezette küldöttség Moszkvából való hazatérése után a parlamenttel is szentesíttették Nagy Imre miniszterelnöki kinevezését. A moszkvai direktívák alapján haladéktalanul kezdetét veszi az irányváltás, amely többnyire csak a kormányzást jellemzi. Nagy Imre 1953-as megbízása jelenti Magyarországon a szocialista tervgazdálkodás első reformját, amely megszakításokkal, esetenkénti visszalépésekkel majd eltart egészen 1990-ig, a teljes fordulatig. A kormányzati reformot a párt csak kényszeredetten, furcsa fanyalgással követte. Az új kurzus első és jelentős intézkedése a parasztságra nehezedő nyomás enyhítése volt. Ennek keretében lehetőséget adtak az erőszakkal összetákolt, működésképtelen, szovjet mintájú termelőszövetkezetekből való kilépésre. Mondani sem kell, ezek a kolhozok szinte hetek alatt kártyavárként omlottak össze. Majd a munkások dinamikusan emelkedő normáit állították vissza teljesíthető szintre. Széleskörű amnesztia keretében megszüntették az amúgy is törvénytelen internálásokat. Sok mondvacsinált bűncselekményt vizsgáltak felül és helyezték szabadlábra az elítélteket. Sokan nyerték vissza szabadságukat, főleg parasztok. Megszüntették a kuláklistát. A hivatalos politika, hangfogókkal ugyan, de elítélte a személyi kultuszt, sőt a törvénytelenségek okát is ennek burjánzásában adta meg. Visszafogták a nehézipar erőn túli fejlesztését, vele együtt a hadi kiadásokat is.

El kell azonban oszlatnunk azt a hiedelmet, hogy erre az irányváltásra azért volt szükség, mert a nép nyomora – bár valóban kétségbeejtő állapotok uralkodtak – tetőfokára ért, és egy várható forradalmi felkelést kellett megelőzni. Ettől a hatalomnak sem Moszkvában, sem Budapesten nem kellett tartania. A legkisebb engedetlenség miatti megtorlás és a megtorlás elleni félelem olyan nagy volt, hogy ennek valószínűsége teljesen kizárható. A személyi kultusz túltengése sem ad kellő magyarázatot, hiszen a maga módján Hruscsov is, később Brezsnyev még inkább igyekezett a saját személyi kultuszát kiépíteni. Az ideológia megtisztítása, fényének kiglancolása még kevésbé szerepelt az okok között. Hiszen jól tudjuk, az ideológia csupán eszköz a mindenkori gazdaságirányítás kelléktárában. Egy öntörvényei szerint jól működő gazdaságnak semmiféle ideológiára nincs szüksége.

Ezúttal viszont éppen az ideológia túlsúlya, mindenhatósága jelentett leküzdhetetlen akadályt a gazdaság működésében. Magyarország, Rákosi minden törekvése ellenére sem vált a vas és acél országává, hanem továbbra is mezőgazdasági ország maradt. Hazánk a háború előtti békeévek idején megcsonkítva és minden mezőgazdasági géppark hiánya ellenére csaknem fél Európát ellátta kenyérrel. Most pedig a háború befejezése után nyolc évvel magában az országban jegyre kell adni a kenyeret. Míg Magyarországot Kelet-Európa éléskamrájának hitték, addig őt magát is külföldről kellett élelmezni. Be kellett tehát vezetni a Lenin által is kipróbált NEP-korszakot, az egy lépés hátra, két lépés előre tézisét. Most is ez történt, kikölcsönözték Lenin könyvtárából, lefújták róla a port, és alkalmazták. Vajon ezt pont Rákosi vagy Nagy Imre ne tudta volna, hiszen a Szovjetunióban Lenin idevonatkozó írásait eredetiben olvashatta és olvasta is. Nagy Imre mint fegyelmezett kommunista testvér, ellenvetés nélkül vállalta rövid életű levezénylését. Rákosi vonakodását sem ideológiai megfontolások motiválták, hanem hiúsága, amiért az új irányvonal levezetését nem rá bízták, s így látszólag a mellőzött, majdhogynem a bukott vezető szerepére kárhoztatták. Hiszen ismerjük végleges bukása után tett egy jellemző nyilatkozatát, miszerint Magyarországon azért építette ki a szocialista alapú tervgazdaságot, mert erre utasították, ha a modern kapitalista gazdasági modell létrehozását kérték (rendelték) volna, akkor azt valósítja meg. Cinikus ugyan, de alaposan rávilágít zsidó mivoltára, elvhűségére, amelyet alattvalóira szó szerint tűzzel-vassal kényszerített rá.

A párt nem hozott vezéráldozatot. Csupán Péter Gábort, az ÁVH vezetőjét és Décsi Gyula volt igazságügyi minisztert és néhány főtisztviselőt tartóztattak le. Sőt a párt III. kongresszusán 1954 május végén a Moszkvában megfogalmazott kollektív vezetésének látszólagos átvételével tovább erősödött a pártvezetés zsidósítása. Ekkor választják be a politikai bizottságba Apró Antalt. A hírhedt békekölcsönjegyzés Nagy Imre alatt is megmarad. 1953 szeptemberében csaknem kétmilliárd forintot zsarolnak ki legnagyobbrészt a munkásoktól. Nemcsak a pártvezetés, hanem a kormány is zsidó bővítésre kerül. 1954. július 6-án átalakítják a kormányt. Ekkor kerül be Piros László, Háy László, Bognár József és Szobek András is. Októberben újabb kormányátalakítás következik. Új miniszterek: Szalai Béla, Kis Árpád, Erdei Ferenc, Molnár Erik, Pogácsás György. Az Országos Tervhivatal élére Berei Andort, a Legfelsőbb Bíróság elnökévé Domokos Józsefet nevezik ki. Szeptemberben újabb, immár az ötödik békekölcsön jegyzésére kerül sor. Ezúttal is több mint egymilliárd forintos sarcot vetnek ki a lakosságra.

Mindezek ellenére a lakosság életszínvonala, de különösen munkakedve, ha szerény mértékben is, de javult. A lakosság, úgy tűnik, elfogadta Nagy Imrét, akit taktikai megfontolásból ültettek a nyakára. 1955 tavaszán azonban a moszkvai politikai vezetésben új attrakció van kibontakozóban. Ennek méretei, összetettsége, s majdan következményei oly sokrétűek és bonyolultak, hogy fel kell tételezzük, nem a moszkvai párt és kormány, még csak nem is a moszkvai szabadkőműves páholy önálló terméke. Eredetét New Yorkban és Washingtonban kell keresni, hiszen egyes elemei, mint például a rövidesen megkötésre kerülő Osztrák Államszerződés, mint a második világháború utórezgése, nem csak a Szovjetunió kompetenciája. Nagy Imre bármilyen fegyelmezett bolsevista szabadkőműves volt is, ebben az új politikai átrendezésben főnökei kockázatnak tekintették.

Annak ellenére, hogy az új politikai játszma ezután sem nélkülözhette a párt reformjait, Nagy Imrét 1955 áprilisában jobboldali opportunista nézeteiért minden pártmegbízatásától megfosztják, fölmentik miniszterelnöki tisztéből, majd rövid időn belül a pártból is kizárják. Félreállításának ez a halmozott formája már eleve felkelti a tárgyilagos külföldi politikai elemzők gyanúját. A magyar polgár még a hatalom kevésbé beavatott rétegeiben is csak a fejét kapkodja. Értetlenül áll a fejlemények előtt, annál is inkább, mert Nagy Imre rövid szereplése kézzelfogható eredményeket hozott az ország számára. Mindenki Rákosi ármánykodásában sejti a bajt, pedig itt sokkal többről van szó. Rákosi ezúttal csak a Kreml postása, akinek Nagy Imre feletti látványos győzelme ellenére számos megaláztatásban lesz része.

A magyar nép még Nagy Imre bukásának kábulatában viaskodik önmagával, és az alig egy hónap múlva bekövetkező két nagyon fontos esemény is alig kelti fel figyelmét. Valószínű a tervezőknek ez is volt a célja, hiszen a nemzet sorsfordulóhoz érkezett. Kerülni kellett mindent, ami érdeklődését ebbe az irányba fordítaná. 1955. május 11–14-ig Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, a Német Demokratikus Köztársaság, Románia, a Szovjetunió és Magyarország kormányküldöttségei tárgyalást folytattak Varsóban. A magyar küldöttséget az új Rákosi ajánlotta, a teljesen megbízható Hegedűs András miniszterelnök vezeti. Rövid tárgyalás eredményeként a kormányfők aláírják a varsói barátsági, együttműködési, kölcsönös segélynyújtási egyezményt, az úgynevezett Varsói Szerződést. Ezúttal nem mellőzhetjük a nagy sietség okát, annál is inkább, mert 1956. októberi szabadságharcunk egyik fontos indítékát kell benne keresnünk.

Ahogyan ma tudjuk, Ausztria második világháború utáni függetlenségének biztosításáról az 1943. október 19–30. között megtartott három szövetséges nagyhatalom külügyminisztereinek értekezletén hoztak döntést. Nyilvánvaló, ez nem tekinthető a külügyminiszterek önálló elhatározásának. A direktívák kormányfőiktől kell hogy származzanak, hiszen azok ennél sokkal kisebb horderejű kérdésekben is maguknak tartották fenn a döntés jogát. Hogy Ausztria miért úszhatta meg ilyen olcsón és könnyen a második világháborút, azt ma még csak találgathatjuk, de ehhez jó megközelítési pontjaink vannak.

Nem szorul külön bizonyításra, hogy az Anschluss után, de előtte is az osztrák lakosság nagy, meghatározó többsége nácibb volt a német náciknál. A világháborúban a szövetségesek elleni aktivitásuk számarányukhoz képest ugyancsak igazolja ezt a megállapítást. Azt is tudjuk, hogy a meggyilkolt Dollfuss kancellár hivatali idején abban az időben szinte Európa egyetlen diktatúráját gyakorolta. Érdekes módon a „demokráciára” oly kényes Roosevelt és Churchill ezt a háborús osztozkodás során nemcsak hogy nem kifogásolta, hanem ezek szerint még jutalmazta is. Az Osztrák Államszerződés idején hallani lehetett olyan véleményt is, hogy a második világháború alatt és befejezése után az osztrákok által kiutált Habsburg-ház feje, Ottó, jelentős időt töltvén az Egyesült Államokban, szabadkőműves lett, s ebben a minőségében valószínű, ki tudott alkudni hazájának valamit. Ezt bizonyítani nyilván nem lehet, de éppenséggel kizárni sem. Való igaz, a szabadkőművesség előszeretettel hívott és vett fel soraiba uralkodókat, trónörökösöket, államfőket. Gondoljunk csak Angliára vagy az Egyesült Államokra, de a Habsburg-ház esetében is volt már erre példa.

(Pannon Front 43., 2003. február 1.)

(Folytatjuk)

(Kuruc.info)