Most is két ilyen kiváló gyűjteményről szeretnék beszámolni (valamint egy szándékosan otromba ízlésficamról), amik szerintem a tavalyi év bestsellereinek nyilváníthatók, s melyeket volt szerencsém „élőben” is megcsodálni. Nem kétséges, hogy a leghűségesebb kritika vagy tudósítás olvasói sem élhetik át ugyanazt az erőteljes sodrást, mint akik személyesen is jelen voltak; de legalább felszínesen akárkit megérinthetnek a krónikás szavai, s bizonyos tekintetben képet kaphatnak a „nagy egészről” is.

Talán 7-8 éve, a budavári Magyar Nemzeti Galériában rendezték meg Munkácsy addig legátfogóbb kiállítását, ahol valamennyi fő műve szerepelt; ám ez is csak töredékes volt, hiszen festményeinek, vázlatainak, tanulmányainak (kb. 700 db) mintegy a fele külföldi magántulajdonban van, melyeknek tekintélyes hányada általunk ismeretlen helyeken kallódik. Számomra mégis a teljesség benyomását keltette az a tárlat, s nem éreztem semmilyen hiátust, sem ott, sem a későbbiek folyamán. Sokat töprengtem rajta, hogy ezek után elmenjek-e a szegedi Móra Múzeumba, nehogy csalódnom kelljen a lényegesen csekélyebb számú kép összhatásában; de végül nem bántam meg, hogy kételyeimet legyőzve fölkerekedtem. Az igen gazdag, színvonalas anyagba ugyanis több „újdonság” is bekerült (leginkább a népi és polgári életképek s a tájképek közül), elsősorban az USÁ-ban élő gyűjtő, Pákh Imre jóvoltából. A kiállítás különleges voltát, sikerét az is jelzi, hogy a közel féléves nyitva tartás alatt majdnem 50 ezren keresték föl, ami vidéki viszonylatban rekordot döntött. (Ez a szám Szeged lakosságának a szűken vett harmada, noha valószínűleg nem csupán a helybeliek nézték meg, hanem a megye más településeiről, sőt távolabbi régiókból is sokan érkeztek.)

Az asztalos inasként induló, korán árvaságra jutott Munkácsy Mihály a XIX. századi realista piktúránk világviszonylatban is kimagasló óriása, s valószínűleg a legkedveltebb magyar festő is egyben (bár ízlések és pofonok általában különbözőek), akinek kiállításait mindenkor tömegek látogatják. Népszerűségét növeli sajátos, végletek közt szárnyaló életpályája is, mely a munkácsi (itt született 1844-ben) és békéscsabai nincstelenségből – a pesti, bécsi és müncheni festőiskolákon, majd Párizson és Barbizonon keresztül – a legelőkelőbb európai szalonok csillogásába vezetett, de közben a művész magyar vidék iránti érdeklődése sem lankadt. A siker sohasem kápráztatta el, mindvégig szorgalmasan dolgozó, egyszerűen élő ember maradt. Egyetlen célja az alkotó munka volt, annak összes gyötrelmével és örömével. Műveit ösztönös tehetség és bátorság hatja át, belőlük drámai erő, változatos színharmónia és forró érzelem sugárzik, mellyel közönségét is rabul ejti. Útját állandó belső vívódás és bizonyítási vágy kísérte. Képeiért Európa és Amerika jómódú műgyűjtői versengtek, kúriáját arisztokraták, politikusok és művészek látogatták. Egyébként depresszív hajlamú, komoly lelki problémákkal küzdő (öngyilkosságot is megkísérlő), betegségektől (pl. vérbaj) szenvedő személyiség volt, aki belga származású felesége (Cecile de Papiet) pazarló költekezése miatt többször az anyagi csőd szélére sodródott. Munkácsy már életében ünnepelt és elismert „sztár” volt; ám elborult elmével végül egy németországi elmegyógyintézetbe került, ahol önkívületi állapotban érte a viszonylag korai halál (1900-ban). Testét hazaszállították, majd a budapesti Műcsarnokban ravatalozták fel. Temetésén százezrek búcsúztatták.

Nehéz lenne a kiállítás képeit tételesen felsorolni, de elkészülésük időrendjében hadd említsek meg közülük néhány kiemelkedő és jellemző darabot: Öregasszony mappával, Ásító inas (egész alakos), Önarckép, Cigányok az erdőszélen, Felszolgáló lány, Szántás Colpachon, Tájkép tóval, Téli út, Mosó nők, Madame Chaplin portréja, Golgota, Készülődés a papa születésnapjára, A kis cukortolvaj, Pálmaházban, Ballada, Sétány a Parc Monceauban, Honfoglalás (vázlat) stb. Összességében katartikus élmény volt újra megmerítkezni Munkácsy művészetében. Olybá tűnt a léleknek, mint mikor a test egy ásványi sókkal telített gyógyvizes medencében lubickolhat. Sajnálhatja, aki kimaradt belőle.

Európában először, 4 hónapon át (2012. szeptember elejétől december végéig) látogathatták meg az érdeklődők a fővárosi VAM Design Center pincehelyiségeiben megrendezett, világszenzációnak számító, csak az egyiptomi fáraósírok leleteinek gazdagságához mérhető szkíta (szittya) kincseket; melyek anyagi és művészeti értékeiken túl bepillantást engedtek a mi őseink, rokonaink elfeledett múltjába, páratlan kultúrájába, életmódjába és hagyományaiba is. A jobbára csak meséinkben, mondáinkban, mítoszainkban létező emlékek most megelevenedtek, s olyan kézzelfogható közelségbe kerültek hozzánk, mint még sohasem. (Filmekből, rajzok és festmények „álomvilágából”, könyvek, folyóiratok és prospektusok fényképeiről persze valamelyest már ismerhettük a kiállítás fölülmúlhatatlan gyöngyszemeit, de a személyes megtapasztalást semmi sem pótolhatja.) Ezt minden valamirevaló magyarnak látni kellett volna, mert egyáltalán nem biztos, hogy még egyszer része lehet hasonló gyönyörűségben. Örökre bánhatja, aki elmulasztotta. (Pedig a többség ebben a cipőben jár, hiszen alig 10-15 ezren tekintették meg a szkíták „bemutatkozását”. A szervezők is nagyobb tömegekre számítottak, s bizony szégyellhetjük, hogy megint ilyen közönyösen, passzívan viselkedtünk. A későn ébredők még Debrecenben elcsíphetik, mielőtt európai és világkörüli útra indul.)

A kiállítás egyfajta visszarévedés (időutazás) volt a 3-4000 éves múltba, mely a szkíta kézművességen túl bemutatta egy egészen más (főként a nyugatitól eltérő), mellérendelő értékrendet képviselő lovas nép erényeit és életmódját, rendkívüli morális és kulturális fejlettségét. A szkíták uralma kétkontinensnyi (Eurázsia) területre terjedt ki, nagyjából egy évezreden át. Büszke birodalmukat irigyelték, verhetetlen hadseregüket rettegték a kínaiak (ellenük, ill. hun testvéreik ellen emelték a Nagy Falat), az indiaiak, az egyiptomiak, majd a hellének (görögök) s a rómaiak is. A szkíta egy feltaláló nép volt, neki köszönhetjük a kengyelt, a zablát, a fokost, az íjat, a szőnyeget, az inget, a nadrágot, a zubbonyt, a süveget, a csizmát, a szárított és porított (tartósított) húst, s még ezernyi egyéb hasznos dolgot. Egy művészi hajlamú nép volt, melynek alkotásait máig csodálja a világ. Egy társadalom, melyben férfi és nő egyenrangú és egyenértékű szövetségbe kovácsolódtak, melynek historikus nyomait ma is fellelhetjük az Altáj hegységtől hazánkig; hiszen – a hazugságokat cáfolandó – nem halt ki sohasem, hanem folytatódott a hunokban, szakákban, türkökben, etruszkokban, avarokban, s persze mibennünk, magyarokban is. A kiállítás történelemszemléletében is újat hozott: az elferdített „finnugor tényekkel” szemben a kísérő, magyarázó szövegeiben is bátran fölvállalta az elavult, akadémista tabuk ledöntését, s a valóság nyitott szellemű bizonyítását. Nem kiüresedett, merev dogmákat szajkózott, hanem újszerűen megvizsgálta, értelmezte az igazságot. Ilyen „forradalmi” hangú őstörténeti alapvetés Magyarországon eddig nem létezett, pusztán ezért is érdemes volt beszívni ezt a légkört; noha a komplex egésznek ez csupán egy parányi szeletét képezte.

A tárlat anyagát a Kazahsztán régi fővárosában, Almatyban (Alma Ata) épült Ostrov Krym intézet kölcsönözte, melynek vezetője, Krym Altynbekov, kun származású régész és restaurátor. Munkássága végigkíséri a szkíta eredetű népek kurgánjainak (sztyeppei népek halomsírjai) feltárását az elmúlt 35-40 évben; és aktív részese volt a világhíressé váló „Cárok völgyében” zajló nemzetközi munkának, mely a Szkíta herceg sírja néven került be a köztudatba. Az általa megmentett és helyreállított tárgyak jelentős részét képezik a témában etalonnak számító orosz múzeumok gyűjteményeinek. A pesti kiállítás fő attrakcióit az Issyk kurgánban meglelt, és a világban mindenhol csak „Szkíta Aranyemberként” ismert vértezet adja, valamint a Berel-i földpiramisban talált lovak díszei, illetve olyan kincsek méret- és anyaghelyes másolatai is, mint a Tuekta kurgán griffje, a Chilikti kurgán rekeszzománcos szarvasai, valamint a híres Tuvai lelet férfi és női nyakéke. Ezek mellé érkeztek párhuzamként a Balaton-felvidéken talált, hasonló motívumvilágú, bő ezer évvel fiatalabb griffes-indafonatos, avar és honfoglalás kori leletek, melyek ugyanolyan kurgánokból kerültek elő. A tárlat elemeit szkíta fejedelmi temetkezések régészeti leletanyagának reprodukciói, valamint a feltárást és a leletmentést ábrázoló képek, molinók alkotják. A bemutatásra kerülő darabok ízelítőt adnak az egész kultúrkör anyagából, megelevenednek általuk a lelőhelyek emblematikus arany és ezüst tárgyai. A régi történetírók idézett munkái s a szkíták ókori kortárs népeinek leiratai teljes képet nyújtanak erről az ősi, a mai napig korszerű technikát és filozófiát megtestesítő birodalomról.

A reprodukciók hitelességét a feltárást végző, a másolatokat pontosan és jogszerűen készítő, s a sok ezer éves leletanyag szerves részét (fa, bőr, csont, textil) is konzerválni, restaurálni képes Krym Altynbekov professzor privát intézete szavatolja. Maga a kiállítás nemcsak az ásatások kézzelfogható, materiális eredményeinek bemutatásán alapul, hanem a komplett feltárási folyamatot is ismerteti. A kutatásokat irányító s a restaurálást végző Ostrov Krym működésén keresztül végigvezeti a látogatókat a feltárás, a beazonosítás, a leletmentés, a konzerválás és a reprodukció fázisain. Megismerteti a közönséggel azt a heroikus küzdelmet, mely során a 3-4000 éves, szerves temetkezési emlékek rendre megelevenednek, és az aranyból, ezüstből készült szakrális tárgyak halmazát teljessé téve, egységes egészként mutatják be a sztyeppe urainak kultúráját, képzettségét, gazdagságát. A kiállítás látogatói átélhetik ezeknek a titokzatos földpiramisoknak a földerítését, a kincsek megtalálásának euforikus örömét, a leletek azonosításának aprólékos, szinte nyomozati technikákat igénylő munkáját, és a restaurált leletek igéző szépségét megcsodálva egy időutazást tehetnek a lovas nomád kultúra fénykorába. (Egy külön teremben diákat és filmeket is vetítettek, a program végignézése azonban meghaladta volna a rendelkezésemre álló 2 órás időkeretet. Itt említem meg a sokak által szeretett Kertai Zalán autentikus képeit, grafikáit, melyek közül néhányat a helyszínen is kifüggesztettek.)

A Kazahsztánból importált kiállítási anyag alkotói azért választották Budapestet európai körútjuk első állomásának, mert az ottani emberek hétköznapi gondolkodásában, tudatában tényként létezik a közös kun-kipcsak élettörténet és testvériség. A bemutatott kincsek bizonyítják a hatalmas energiával töltött sztyeppei kultúra művészi alkotásainak tökélyét, máig utánozhatatlan egyediségét. A szkíta ötvösök ékszerkészítési technológiája a mai napig megfejtetlen titok. Befejezésül hadd idézzek az ősi szittya szózatból, amivel eleink adtak erőt útjuknak, ha nagy dolgokat készültek véghezvinni: „Szkíták! Nagy, dicső férfiak! Emlékezzetek utatok kezdetére!” Fogadjuk meg mi is a tanácsot. Próbáljuk meg ködbe vesző régmúltunkat minél tárgyilagosabban és részletesebben föltárni, hogy belőle példát, elszántságot merítve, megvívhassuk a jövő elkerülhetetlen önvédelmi harcait!

A föntiek után nem szeretnék ünneprontó lenni, de nem hagyhatom szó nélkül az év skandalumát sem; mert elképesztően undorító az a szemlélet, amit egyesek a „művészi szabadság” örve alatt megengednek maguknak. Ez több mint egyszerű polgárpukkasztás, ez kifejezetten vallás- és nemzetgyalázás, ami semmiképpen se fogadható el. (Gondoljunk csak arra, micsoda nemzetközi ajvékolás lenne, ha mondjuk a Tórát vagy a Talmudot, esetleg egyéb zsidó jelképeket és ünnepeket sújtana hasonló „formabontás”. Vajon miért mindig a kereszténységet és a magyarságot sértik meg önérzetében az ilyen sehonnai bitangok?)

A „Kontrasztok vonzásában” című tárlat egyik installációja Győrffy László (vajh, ki ez a „disznófejű” nímand?) 12 tányérra elhelyezett műanyag szarkupaca (ha a fekália természetes állagú és erősen bűzlik, legalább beleverhettük volna a „művész úr” posztmodern orrát!) óriási felháborodást keltett a jobb érzésű szegediek körében. Az egészében és részleteiben is ízléstelen, a „Nem érzek hálát, amiért részt vehetek a teremtésben” néven elhíresült kompozíció ürülékhalmazai bizonyára Jézus 12 apostolát „szimbolizálják”, míg a levágott balkéz torzója a (befejezetlen) teremtés mögött álló Isten végtagját jelzi. Magasabb, transzcendens értelmet persze ne keressen benne senki, nem is ez volt alkotójának szándéka, hanem a becsmérlés, az öncélú megbotránkoztatás, amit határozottan sikerült elérnie. Jobb időkben az ilyen ocsmányságok töredékéért is minimum megkorbácsolták és kalodába zárták volna az elkövetőt, majd páros lábbal úgy rúgták volna ki a művészvilágból, hogy röptében telefossa a Tejutat. Most viszont be kellett érnie néhány vérszegény elhatárolódással, köztük Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyéspüspök halk szavú sajtóközleményével. Valamennyi reakció közül ezúttal is a „nép hangja” volt a legfrappánsabb. Az épület bejáratára kitűzött ismeretlen eredetű plakátra (tacepaóra) ugyanis a következő szöveget írták: „Kultúra tálalva! Magyar! Miért hagyod, hogy pár pofátlan zsidó kigúnyolja őseid vallását?”

A tiltakozások hatására a szerző visszavonta förmedvényét, de a cionista háttérerőktől alighanem fölveszi majd derekasan megszolgált júdáspénzét. Sajnos a jövőre nézve semmilyen garanciánk sincs, hogy hasonló provokációkat többé ne követhessenek el más „urbánusok” másutt. Hiszen nemcsak az efféle vadbarmok marasztalhatók el, hanem azok a gerinctelen kultúrnacsalnyikok is, akik megfelelési kényszerükben az ilyen és hasonló moslékokat a nyilvánosságra zúdítják. De mint tudjuk, ez egy következmények nélküli ország, ahol az összes „kisebbségi” szenny felszínre törhet, s ahol minden valódi értéket mélyen a föld alá temetnek.