John F. Kennedy 1937 és 1945 között keletkezett naplóbejegyzéseit és leveleit nemrég kötetben gyűjtötték össze és publikálták Németországban, és ezekből egyértelműen kiderül, hogy olasz és német úti élményei korántsem távolították el a fasizmustól és a nemzetiszocializmustól a húszas éveinek elején járó fiatalembert. „Fasizmus? – tette fel a kérdést az egyik bejegyzésében. – Megfelel Németország számára.” Később még hozzátette: „Mi olyan gonosz a fasizmusban, ha a kommunizmushoz mérjük?”

Amikor húszévesen a Rajna völgyében utazgatott 1937 augusztusában, alig két évvel a második világháború kitörése előtt, útinaplójában kifejtette: „A németek tényleg túlságosan jók – ezért is van, hogy minden nép szervezkedik ellenük, hogy megvédjék magukat.” Egy későbbi megjegyzése pedig azt sejteti, hogy a leendő demokrata elnököt nem hagyta érintetlenül a fajelmélet sem, ugyanis az épített környezetet látva ámulatában amellett foglalt állást, hogy „az északi fajok egyértelműen felsőbbrendűnek tűnnek a latinoknál”.

Elismeréssel szemlélte az autóutakat is, amelyek szerinte a legjobbak az egész világon. Meglátogatta Hitler híres berchtesgadeni nyaralóját, és a Sasfészekhez vezető utak, alagutak, szerpentinek anyagi és emberi erőforrásokat nem kímélő kialakítása valóban lenyűgözhette. Ennek kapcsán szintén nem fogta vissza magát: azt vizionálta, hogy Hitler a jelenleg őt körülvevő gyűlöletből a valaha élt legjelentékenyebb személyiségek közé emelkedhet mindazok számára, akik tanúi lehettek, mi mindent mozgattak meg az érdekében.

Sőt a második világháború tapasztalatával a háta mögött is úgy sétál végig a lerombolt Berlinen, hogy közben Hitler nagyságáról elmélkedik: „A hazájával kapcsolatban érzett határtalan ambíciója fenyegetést jelentett a világ békéjére nézve, mégis volt benne valami misztikus erő. Olyasvalaki volt, akiről legendák születnek.”

A fentiek ellenére az ifjú Kennedy egy pillanatig sem habozott, amikor a tengelyhatalmak ellen kellett harcolnia a világháborúban. Frissen szerzett harvardi diplomájával a zsebében csak némi protekcióval tudta magára ölteni az egyenruhát egy régebbi hátsérülése miatt, a haditengerészeti szolgálattól elsőre eltanácsolták. 1941-ben azonban már aktív állományba vették, századosként, torpedónaszádon szolgált a Csendes-óceáni hadszíntéren. 1943. augusztus 2-án egy japán torpedórombolóval folytatott harcban súlyosan megsérült, miközben a hajó személyzetét mentette, ám túlélte a kalandot, és a Bíbor Szív mellett önfeláldozó bátorságáért is kitüntették. 1944. június 12-én a haditengerészet legmagasabb elismerését adományozták neki, ám 1945 márciusában sérülései miatt visszavonult az aktív szolgálattól, és leszerelt.

Később újságíróként, illetve kongresszusi képviselőként lett közismert, majd 1960-ban minimális különbséggel, de legyőzte Richard Nixont az elnökválasztásokon. Rövid, kevesebb mint három évig tartó hivatali idejének az azóta is felderítetlen, de sejthető hátterű dallasi merénylet vetett véget 1963. november 22-én.

John apja, Joseph P. Kennedy egyébként 1938 és 1940 között az Egyesült Államok Londonba akkreditált nagyköveteként tevékenykedett, még a második világháború kitörésekor is ellenezte a hadba lépést Németország ellen (korábban Neville Chamberlain megbékélési politikájának támogatója volt), háborúellenes nézeteit gyakran hangoztatta, és a Külügyminisztérium megkerülésével próbált személyes találkozót összehozni Adolf Hitlerrel.

Egy alkalommal azt is kijelentette, hogy a demokráciának Angliában már befellegzett, és elképzelhető, hogy az Egyesült Államokra is ez a sors vár. Amerikai nagykövetként mindenesetre igyekezett megakadályozni, hogy hazája katonai és gazdasági segítséget nyújtson a már hadban álló Egyesült Királyságnak, és épp a demokrácia iránti kételyeit megfogalmazó, defetista és a Roosevelt-kormányzat külpolitikájával nehezen összeegyeztethető, fentebb idézett kijelentése miatt kényszerült idő előtt távozni a hivatalából 1940 késő őszén.

(BBC History Magazin - Index nyomán)