Skrabski Fruzsina a Novák Tamással közösen készített, Biszku Béláról szóló Bűn és büntetlenség című dokumentumfilmjével szó szerint berobbant a köztudatba 2010-ben. Bár a téma ezúttal más, a kérdés hasonló: hogy lehet, hogy megtörtént a bűn, mégpedig tömegesen, a büntetés viszont elmaradt. Illetve volt, hiszen az egész társadalom megszenvedte.

Bár 1990-ig nem lehetett róla beszélni, mára már elfogadott tény, hogy a második világháború végén Magyarországot megszálló szovjet katonák tömegesen erőszakolták meg a magyar nőket, lányokat és asszonyokat egyaránt. Megaláztatásban, szégyenben kellett élniük, nem beszélve a nemi betegségekről és a terhességmegszakításokról. A történészek az 1944-45-ben megerőszakoltak számát több százezer főre teszik. A társadalom és a tudomány azonban még mindig keveset tud az akkor történtekről, így egyvalami egészen biztos: kutatni- és tennivaló van még bőven.

Skrabski Fruzsina Janovics Zoltán producerrel karöltve 2011-ben pályázott a Médiatanács Magyar Média Mecenatúra programjára az Elhallgatott gyalázat tervével. 2012-ben kezdtek forgatni, mintegy másfél évig tartott a munka. A 6,4 millió forintos támogatásból készült dokumentumfilm előzetese a napokban került fel az internetre. Az 52 perces film is vetítésre kész, ősszel kerül az MTV képernyőjére.

Jobban és régebb óta érdekelt ez a téma, mint Biszku Béla – mondta el az mno.hu-nak a rendező – hiszen mindenki tudta, hogy milyen szörnyűségek történtek, mégsem beszélt róla évtizedekig senki. Mindig is nagyon furcsállta, amikor például Demszkyék és az MSZP a felszabadulást ünnepelték, miközben mindenki tudta, hogy miket tettek a szovjetek, mégis nyíltan közösséget vállaltak velük. Skrabski Fruzsina már ekkor megpróbálta felhívni a figyelmet az elhallgatott tragédiára, asszonytüntetést is szervezett. Ennek lett szinte egyenes folytatása a most elkészült film.

Pszichológiai dokumentumfilmjükben arra keresték a választ, miként viselte meg az áldozatokat és az egész társadalmat ez a megaláztatás, hogy voltak képesek a nők feldolgozni a velük történteket és tudtak tovább élni. További fontos kérdés volt, hogy mi váltotta ki a katonákból ezt a brutalitást, „mitől váltak ennyien állattá”.

A megerőszakolt nők szinte soha nem mertek beszélni a velük történtekről. Így nagyon nehéz volt Skrabskiéknak interjúalanyokat találniuk, pedig több mint egy évig keresték őket, minden lehetséges fórumon. A felkutatott áldozatok, akik a történtek idején jellemzően 14-16 évesek voltak – érthető módon – nagyon nehezen nyíltak meg, hetekig-hónapokig tartott, míg sikerült a felvételhez szükséges bensőséges kapcsolatot kialakítani velük.

De még így is előfordult, hogy kudarcot vallottak. Volt, aki szemtanúja volt, amint tízen megerőszakolták az édesanyját. Később leírta az általa látottakat, ez alapján ajánlotta őt egy történész Skrabskiéknak. Egy hónapig rendszeresen találkoztak, még abba is belement a most már idős nő, hogy elmenjenek abba a pincébe, ahol az erőszak történt. A felvétel előtt azonban telefonált, hogy nem képes még egyszer felidézni az átélt szörnyűségeket.

Talán a legmegrázóbb történet a következő volt: az akkor még kislány riportalany a nagymamájával volt otthon, amikor édesanyja összeverve, véresen, rongyosan hazaért, majd bemenekült a szobába. Este egy szovjet katona jelent meg náluk, aki fogdosni kezdte a fiatal lányt. A nagymama pedig, hogy unokáját mentse, beengedte a katonát a lányához. Ez a dilemma a legszörnyűbb – mondja Skrabski – hogy a nagymamának választania kellett a lánya és az unokája között. A megerőszakolt nő aztán a történtek hatására emberi roncs lett.

Volt olyan megszólaló, akinek a nővérét úgy lőtték fejbe, hogy fogták egymás kezét. Egy 14 éves, csoportosan megerőszakolt lány esetét az egyik osztálytársa mondta el. Ők mindannyian áldozatok – emeli ki.

Erőszakból született gyermekeket is próbáltak a kamera elé állítani. „Józsi bácsi ilyen gyerek” – ez a mondat több faluban is elhangzott (persze más nevekkel), de – mint bevallották – erről az érintettekkel sosem beszélt senki. Sikerült felvenniük a kapcsolatot egy szovjet katonától született nő lányával, aki megígérte: megpróbálja rábeszélni édesanyját, hogy meséljen az életéről. Később azonban jelezte, hogy mivel erről még ők sem beszéltek sosem, nem tudja vállalni a közvetítést.

A megszólaltatottak között általános volt a vélemény, hogy megbocsájtani lehet, felejteni viszont sosem. Már régen volt, amennyire lehetett, feldolgozták, de nagyon megviselték őket a történtek, nem értették, hogy miért nem lett következményük az átélt szörnyűségeknek.

Skrabski Fruzsina azonban elvárná, hogy megnevezzék a felelősöket, ezért is készítette el a filmet. Nagyon jó lenne, ha történne most már valami. „Legyen téma, lehessen beszélni róla, megnyugvást találni” – mondja. Hozzáteszi: Horváth Attila történész, jogász arra hívta fel a figyelmet a filmben, hogy ezek a bűnök nem évülnek el, az orosz levéltárakban vannak is dokumentumok, viszont nagyon nehéz hozzájuk férni. Mindenesetre ezek alapján eljárásokat lehetne indítani.

Megszólaltatták a másik felet is, Moszkvában készítettek interjúkat Magyarország területén harcolt veteránokkal. Biszkuval szemben őket nem szembesíthették az általuk elkövetett bűnökkel, hiszen nem tudhatták, hogy személy szerint bűnösök-e. A kérdés ott óriási tabu – mondja – nagy hősöknek tekintik őket. Az egyik katonát az interjúra szállító taxis például azt mondta a fuvar után, hogy csodálatos lett a hete az őt ért megtiszteltetéstől.

Egy trükkre azért – Biszkuhoz hasonlóan – szükségük volt, hogy biztosan interjút kapjanak. A veteránokat úgy hívták fel, hogy a civil lakossággal kapcsolatos élményeikről kérdeznék őket, később viszont csak az erőszakos cselekedetekről érdeklődtek – elevenít fel egy kulisszatitkot Skrabski Fruzsina. Az egykori katonák nyitottak voltak, de mindannyian tagadták, hogy ők bármit is elkövettek volna, csak mások, mondták. Volt olyan veterán, aki arról beszélt, hogy a magyar nők nagyon szépek voltak, tetszettek nekik, de féltek tőlük, mert „nagyon nemi betegek voltak”. Ezekből a kiszólásokból is látszik, nagyon jól tudták, hogy mit követtek el – mondja Skrabski.

A stáb szinte egész Magyarországot bejárta. A dokumentumfilm a beérkező szovjet hadsereg útját követve idézi fel a különböző, az adott helyszínhez kapcsolódó történeteket. Az áldozatok mellett pszichológusok, valamint orosz és magyar történészek is megszólalnak, köztük pedig archív felvételek és játékfilmes elemek is felbukkannak.

A rendezőnő nem számít támadásokra a bemutató után. Lehet persze, hogy az oroszok „nem tartják majd jófejségnek”, vagy egyesek vitatni fogják a filmben elhangzó számokat. Ha mégis hangzavar lenne, az mint a Biszku-filmél is láttuk, csak jót tehet – teszi hozzá.

És hogy lesznek-e olyan vélemények, hogy a nők tehettek róla, hogy megerőszakolták őket? A Munkáspárt februári felszabadulási ünnepségén már ízelítőt kaptak ebből, az egyik megkérdezett idős kommunista ugyanis ezt hozta fel. Ennek ellenére nem számít arra, hogy általános lenne ez a vélekedés. „Azt szeretném, ha sokan megnéznék, úgy is készítettük el, hogy a fiatalok is érdekesnek találják. Tartottunk körükben egy tesztvetítést: néhol túl durvának találták, de sosem unalmasnak.”

(MNO)