Jelen sorok írója 12 hetet töltött egy USA-beli, zárt ortodox zsidó nyári táborban mint kisegítő személyzet, s képtelen magában tartani az ott megfigyelteket, hogy néhol rácáfoljon, néhol pedig ráerősítsen a hús-vér izraelitát nem ismerő "iskolázatlan ideológiából" fakadó antiszemitizmusra. Segítségül lehet azoknak, akik a zsidóságban találták meg ellenségképüket, de azt csak kopott sztereotípiákból ismerik; illetve a kíváncsi természetűeknek és érdeklődőknek, akik az életet egy szakadatlan megismerő folyamatként élik meg, és semlegesen szemlélik a világot - ahogy e sorok írója is teszi. Mindenki használja fel úgy a tartalmát, ahogy önnön lelkiismerete engedi. Az előrebocsájtott konklúzió a következő: aki megismeri a zsidót, annak van a legnagyobb esélye, hogy antiszemitává váljék.

A történetleírás csonka maradna, ha nem ismertetném a táborba kerülésem okait. A körülmények egészen ismerősek lehetnek a ma magyarjai számára: az egyetemi tanulmányaim befejezése után egy teljes év sikertelen munkakeresés abszolválásakor felültem én is arra a járatra, amely külföldre viszi a protekció nélkül érvényesülni nem tudó fiatalokat, hogy valamelyik nyugati, "szerencsésebb történelmi fejlődésű országban" keresse az élete boldogulását. A lehetőségek hazájába az érdeklődésem és a nyelvtudásom csalogatott; kíváncsi voltam a modern Rómára, éppen ezért New York városába kerültem.

A Nagy Alma, ahogy ezt a metropoliszt nevezik olyan sokszor, népek gyűjtőhelye, de nem éppen olvasztótégelye. A világ minden nációja megtalálható ebben az illegális bevándorlókkal együtt megközelítőleg 14 milliós lakossal rendelkező nagyvárosban, persze nem összeboronálva, hanem mindenki a maga körén belül tombolva. Közismert, hogy a leghatalmasabb zsidó populáció e városon belül található, több mint 2 millió tagjával. A város nyaranta elviselhetetlen klímával rendelkezik, a sűrű embertömeg, a zsúfolt épületek, a köztisztaság utolérhetetlen teljesítése és az óceán közelsége szutykos kánikulát tartogat átlagosan 90%-os páratartalommal, éppen ezért emberemlékezet óta, aki csak teheti, a nyári szünetét, szabadságát a nyár elmúltáig vidéken, a nevezetes country-n tölti, illetve teszi át oda a háztartását. Ennek a népvándorlásként ható eseménynek szervezői megszámlálhatatlan fajtájú és funkciójú tábort bocsájtanak rendelkezésre kicsiknek és nagynak, férfiaknak és nőknek, akár nemzeti hovatartozás és vallás szerint csoportosítva.

Munkát keresni érkeztem az országba, de a sors fintora, hogy a munka talált meg engem; az időátállást (jetlag) ki se heverve már egy sárga iskolabuszon foglaltam helyet, és vittek is ki New York állam középső részére, ahol egy brooklyni iskola tart fenn nyári tábort nebulói számára, hogy a tábori mindenes munkakört megkapjam. Nem igazán foglalkoztatott a dolog, hogy izraelita illetékességű az iskola, a tábor, az egész miliő; bölcsészként nem ismeretlen számomra semmilyen hitvilág vagy felekezet, úgy gondoltam, legalább empirikus úton is megismerhetek egy vallást.

A tábor neve és helyszíne jelentéktelen az írás üzenetét tekintve, de - ahogy majd tapasztalni fogjuk - aki egy zsidót ismer, ismeri az összest, vagyis ez is olyan nyári tábor, mint sok száz másik hozzá hasonló. Éppen ezért hanyagolom a személynevek használatát, a tárgyak, fogalmak és egyéb zsidósággal kapcsolatos dolgokra való utalásokat és megnevezéseket próbálom a legkevesebbre redukálni, mivel teljesen lényegtelenek, és nem hiszem, hogy bárkit is érdekelnének.

A tábor középmagas hegyvidéken, háborítatlan fenyőerdő közepén található, ahol július végén se szökik 25 Celsius-foknál magasabbra a hőmérséklet, ideális helyszín a nyári kánikula kikerülésében. Területén nagy felületű fás parkok, fűvel borított sík felületek, élemedett korú fenyőfákkal szegélyezett utak találhatók. Épületei az európai szemnek szokatlan, teljesen fából eszkábált, amerikai típusúak. A családi házak több emeletesek, és egyenletesen helyezkednek el a táboron belül, a szoliter táborlakók több tucat kétágyas bungalóba kerültek elhelyezésre, de található sorház is több helyen. Ezeknek a házaknak, azon kívül, hogy olcsó építésűek, egyéb jó tulajdonságuk nincs, mivel recsegnek-ropognak, az elvetemedett gerendák és lécek miatt nincs egy tisztes derékszög vagy egyenes a házak élein, ezen kívül korhadnak, és sok a rovar. Toldani könnyen lehet őket, de évtizedek alatt olyan átláthatatlan kábel- és csőrengeteg gyülemlik így fel bennük, hogy mester legyen a talpán, aki javítást képes eszközölni rajtuk. De a szakember az USA-ban drága portéka, és rengetegbe kerül, nem hiába a tábori mindenesekre hárul az effajta munka dandárja.

A tábor vallási okokból zárt rendszert alkot, semmi meglepetés nincs benne, ha a "magukfajtákon" kívüliek külön elhelyezésben és érintkezésben részesülnek. Mi, a dolgozók, egy lepukkant, többszintes házból kialakított munkásszállón laktunk a tábor teljes ideje alatt, ami tisztátalan kategóriába került, vagyis hogy mi zajlik odabenn, azt teljesen rábízták a lakóira, és inkább kerülték a lakosok a közelét is. A folyamatosan fluktuáló munkások nemzeti eloszlása szinte a létszámukkal ért fel, s főleg a harmadik világból érkezőkből, poszt-szovjet félázsiai utódállamokból verbuválódott az utánpótlás, akiken látszódott, és hangoztatták is, hogy ez a munka életük csúcspontja. Az indeterminisztikus munkakörök és a kiszámíthatatlanság teljes kiszolgáltatottsággal párosulva igencsak lélekgyötrő ötvözet, nem hiába szöknek a munkások az ilyen táborokból, mint rabszolgák az ültetvényről, hiába a valóban jó fizetés. Lehetett érezni, ki tanulta az angol nyelvet, ki csak "felvette" vagy csak ráragadt, akár a piszok. De az USA-ban, ahol eleve szeretik kihagyni a segédigéket, és a nyelvi színezetet csupán a szleng biztosítja, nem igazán zavaró körülmény a párszázas szókincs, inkább csak a becsületes Oxford english… A zsidók amúgy is a kontinentális eredetű, németből korcsult jiddis nyelvet használják egymás között, csak az érintkező nyelv az amerikai angol.

A gój-kaptárbeli dolgozók átlagos életkora 20-25 között van, és vagy kelet-európai "nyári szünetes" egyetemisták, vagy túlmaradásos (haza nem térő turista), illetve illegális bevándorlókból kerülnek ki. Mindenki alatt forró a talaj, de erre még rágyújtanak a munkaadó zsidók is…

Mielőtt rátérnék magára a zsidó emberre, érdemes bemutatni először az értékteremtéshez, vagyis a munkához való viszonyát. A klasszikus értelemben vett munkát, a fizikai munkát hírből sem ismerik. Talán a táborozók hozzátartozói közül utoljára a második világháború alatti generáció vett szerszámot munkavégzés végett kezébe, akik szintén táborlakók voltak, csak más élményben részesültek. Ezen okból vagyunk mi, a tábori mindenes dolgozók, hogy az alantas és lebecsült munkát elvégezzük helyettük. A munka tág fogalommá bővül a zsidónál, mert a nyeles szerszámok célszerű használatától a szakmunkáig, illetve a bárminemű probléma megoldásáig terjed, amiben ő csupán mint felügyelő vehet részt, egyébként a kis munkát kis ívben, a nagyot nagy ívben kerüli bármilyen nemű és életkorú egyén. Ilyen felügyelőkkel voltunk mi is megáldva, egyfajta gój-inspektorokkal, szinte a nap huszonnégy órája alatt.

Ezt a fajta munkakapcsolatot nem szabad úgy elképzelni, mint a mester/inas felállást, inkább a semmihez sem konyító, jobb esetben kontár, de annál inkább okoskodó és parancsoló hajcsár és a tápláléklánc legalján lévő, éppen ezért engedelmeskedő szerencsétlen esetét. Az építésügyi felügyelő "manager", aki alá személy szerint én is tartoztam, egy zsidó iskolába járó, alig 21 éves, önkéntes fiatalember volt, aki a többi könyvmoly zsidóhoz hasonlóan semmi többet nem tud a világról, mint ami a három kötelező olvasmányukban (Tanakh - nálunk Ószövetség -, Talmud, Tóra) megismert, egyszóval nem csak felelős munkafelügyelőnek, de még a legegyszerűbb munkatevékenység elvégzésére is teljes mértékben haszontalannak bizonyult, mert gondolatok egyszerűen nem terhelték az agyát. A tipikus New York-i zsidó iskola (Yeshiva) hatását a zsidó gyerekek bemutatásakor bővebben ismertetem. Annyit elég erről az oktatási intézményről tudni, hogy ugyanazt végzik ott a fiatalok, mint a tábor zsinagógájában: kizárólag magukban olvasnak, és persze mindig ugyanazt, ezáltal igencsak korlátoltnak nevezhető az az ismeret-spektrum, amivel egy ortodox zsidó ember rendelkezik, tehát "egykönyvű ember" az olyan, akitől okkal lehet óvakodni, mert a szellemi látóhatára igencsak szűkös. Igen, a zsidó gyerek nem jár reguláris általános illetve középiskolába, mint mindenki más.

Az okoskodással párosult fontoskodás, és a tenyérviszketésig fokozódó siettetés és sürgetés inkább a munka olajozott elvégzése helyett hátráltató tényezőként hatott. Véletlenszerűen az európai munkásoknak egytől egyig volt valami tanult szakmájuk, és amikor a villanyszerelő számára ismerős munkát kapott, örömmel vetette bele magát, és elengedte a füle mellett a laikus kisfőnök könnyen beláthatóan haszontalan és indokolatlan utasításait; lett is belőle hatalmas botrány, ekkor hangzott el ettől a semmihez sem értő, egész életét három könyv felett töltő sráctól a következő velejéig zsidó kifakadás:

- Miért hiszed okosabbnak magad nálam?!

- Mert ez a szakmám! – hangzott a válasz.

- Engem az nem érdekel! – jött a dölyfös viszonzás.

A siettetés csak egy tulajdonság, amely a felettesi pozíció egyik mellékhatása, nem számít fajspecifikusnak. A kapkodás már inkább. Minden zsidó kapkod. Főleg, ha számára fontos dologról van szó. Ilyenkor loholnak, szaladnak, fejetlenül csörtetnek. Az ok a következő: nem ismerik a prioritást, azon logikai módszert, miszerint ha egynél több probléma merül fel, előbb a legfontosabbat végezni el, utána jöhet a kevésbé fontos. Hiába próbáltam rávezetni több kisfőnököt erre a triage-metódusra, még a felfogás halvány fénysugarát sem találtam szemük csillogásában. Éppen ezért a rendszer a táborban maga a rendszertelenség volt. Csakis a szem előtti, az éppen felmerülő munka számít, a többiről ilyenkor megfeledkeznek. Olyan egyszerűen nem esett meg (!), hogy egy munkát hagytak volna befejezni; mindig vittek a következő feladathoz, és jobb esetben a félbehagyottat másik, természetesen aktuális munkájától elragadott melóssal fejeztettek be.

Egyszer például egy fürdőszoba-csempézés kellős közepén rángattak el étkezdét takarítani, hiába próbáltam megmagyarázni, hogy a ragasztóanyag kárát fogja látni a "csak 5 perc!"-es munkának. A "csak 5 perc!" a legtöbbször több órás intenzív, természetesen fejetlenül szervezett és nem megfelelő eszközökkel végrehajtott munkát takart. Ha ugyanis még nem mondtam volna, eszközt vagy célszerszámot sose bocsájtottak rendelkezésre. Az évek, illetve évtizedek óta idejáró, dörzsölt melósok hoztak magukkal alapvető szerszámokat, azokért kellett folyton kuncsorogni. Így lehetséges, hogy egy tetőléccsere vagy gipszkartonozás, sok esetben festés elvégzése méltatlanul hosszúra sikerül. Egyébiránt a svájci bicska megdicsőülése zajlik az ilyen táborokon belül.

Mivel nem szakemberekkel végeztetnek szakmunkákat a zsidók, az elvégzett munka minősége erős kivetnivalót hagy maga után, de hiszik vagy sem, ezért nem is neheztelnek. Sőt! Nem a munka minősége, színvonala a döntő, hanem a sikeres elvégzésének a ténye. Elragadtatással viszonyulnak a kontármunkák iránt, ugyanis fogalmuk sincs, hogyan nézne ki szakember keze alól a munka, csak működjön! „Szemre, ész nélkül”, ez a munkamódszer mottója. Olcsó legyen (bármilyen kéznél lévő, felhasználható anyagból) és gyorsan kivitelezett, mert a következő feladat már soron van olyannyira, hogy be se tudod fejezni, visznek is el.

Mivel a tábor évente csupán néhány hónapot üzemel, minden munka temporary, vagyis ideiglenes. Itt sem tudtam sikerre vinni azt a meglátásomat, hogy "egyszer kellene megcsinálni jól, aztán nem lesz vele baj évekig", mivel a jövő nem számít, csak a jelen, vagyis az éppen felmerülő esemény. Itt beköszön egy ismert zsidó közmondás az egy percnyi élet is élet!

A kollektív öntudat nagyon erős a zárt etnikumoknál, ahogy a zsidóknál is az. Így eshet meg, hogy ugyanazt a fakerítést, ugyanazt a tetőszerkezetet, ugyanazt a lépcsőfeljárót minden adott szezonban újra kell javítani, persze csak ideiglenesen…

A mindennapok úgy teltek, hogy adnak egy feladatot, de nem hagyják befejezni, mert adnak egy másikat, majd ennél is ugyanígy tesznek, és a nap végén még szemre is hánynak, hogy miért nincsenek befejezve.

Egyébként lázasan keresnek munkát a melósnak, nehogy unalmába pihenésre adja a fejét, legyen az a legszánalmasabb mondvacsinált ügy. Minden centért meg kellett dolgozni, csakhogy nem voltak tekintettel az ergonómiára - hiszen azt nem is ismerik, ahhoz egyszer legalább dolgozni kellene -, illetve legkevésbé voltak hajlandóak empátiát érezni. Mondjuk egy szusszanásnyi pihenőt se tartó földmunka után nem tudták az okát a hajcsárok, miért nem megy a súlyos bútorpakolás olyan könnyedén, mint ahogy azt elvárták.

A szemre, ész nélkül maxima után felfedeztem egy újabb vezérelvet a villanyszerelő által csak "blankolt pöcsűeknek" nevezett zsidóknál; az idézetet egy rabbitól kölcsönöztem, akinél a kétemeletes faházának minden szegletét a lehető legrövidebb idő alatt kellett volna lemázolni fehér festékkel.

- Looks fresh!

Vagyis csak tűnjön frissnek, legyen felszínes, első blikkre szépnek és jónak. Alig három óra alatt amúgy is csak a ház felét tudtuk lekenni, és így is csupán egyszer, vagyis rondább lett, mint volt előtte. De sosem kellett befejezni rendesen.

Máshogy kifejezve, az európai szaki-szellemiség sárba tiprása volt a fő vezérelv: ne akarj hibátlanra hozni semmilyen munkát, mert először is nincs rá meg a tudásod és ügyességed, vagy szerszámok, kellékek és megfelelő anyagok hozzá, másodszor pedig ezt nem is veszik észre, és nem is várják el a remekmunkát, a mestermunka-mentalitást, azt, hogy jobbat akarsz készíteni, mint magadnak otthonra. Amit ők elvárnak, az otthon a putris cigány nívója lehetne csupán. Nem is tudtam sose eldönteni, mi volt nehezebb: az összeesés szélén lévő fáradtságot leküzdeni, vagy a késztetést, hogy a földbe döngöljem a habzó szájjal sürgető kisfőnököt.

Amúgy a családi lakásokban érezhetően a feleség a házigazda, ő az úr otthon, ő kéri a munkást a táborvezetőtől, és akinek megállás nélkül mutat a megbeszélttől eltérő feladatokat, mert ha már ott van náluk egy melós, akkor azonnal csináljon meg mindent, amin eddig csupán törték a fejüket, és lehetőleg ne fusi legyen, hanem grátisz. Ha a kisujjadat nyújtod, az egész karodat akarják, s mindezt úgy, hogy látszódik rajtuk, hogy ez nekik jár.

Ha már szóba került a zsidó fehérszemély, illendőségből a gyengébbik nemmel kezdeném a zsidó ember bemutatását. Az ortodox zsidó asszony kopasz. Vallási okokból tarra borotválják a fejük tetejét, de ennek látványa csupán a férjurat illeti meg – a legtöbb egészséges férj ezt nem jutalomnak, hanem büntetésnek venné -, éppen ezért "körön belül" egyfajta turbánt, csavart törülközőnek látszó fejfedőt viselnek, megannyi színárnyalatban, de nem divatoznak, mindegyik visszafogott kialakítású és árnyalatú. Gójok közé vegyülve parókát hordanak, de könnyen felismerhetőek, hiszen a megannyi zsidónegyeden belüli parókaboltban a nekik legjobban tetsző vendéghajat válasszák ki, sosem időzve el azon, hogy illik-e a fizimiskájukhoz, vagy sem. Éppen ezért New Yorkban azok a nők, akiknek hajzuhataga túl mesterségesnek tűnik, vagy éppen csak nem illik a fiziognómiájukhoz, azok rendszerint keményvonalas zsidó asszonyok.

A nő értéke a zsidóságon belül eléggé alacsony, de ez olyan régóta része a kultúrának, hogy nem is veszik észre, vagy törődnek vele. E tekintetben tetten érhető a közel-keleti származása a vallásnak. A nők nem járhatnak zsinagógába, nem élhetnek olyan csoportosult vallási életet, mint a zsidó vallás rítusainak egyedüli gyakorlói, a férfiak. Éppen ezért élete eléggé behatárolt: ahogy nemi éretté, s így potenciális feleségjelöltté válik, a család kiházasítja - a szerelmi házasság igen ritka a zsidóknál - házasságközvetítő személyeken keresztül (átlagosan 19-21 év között már minden ortodox leányt férjhez adnak). Az így révbe ért zsidó nőnek ezentúl csupán egy feladata marad, a szaporodjatok és sokasodjatok parancs minél hatékonyabb végrehajtása.

Ahogy megtelt a tábor, az első benyomások a zsidó nőről rettentőnek bizonyultak, hiszen az anyák egytől-egyig sápadtak, beesett arcúak, semennyit se adnak külső megjelenésükre, és mindenfajta nőies forma hiányzik róluk: se gömbölyű csípő, se duzzadt mell vagy karcsú testalkat, akár vonzóan bájos arc. Viszont ormótlanok, kisugárzás nélküliek, vagyis fakóak, trehány járásúak, laposak elöl és hátul, lábuk akár a fatörzs, nem lehet felismerni, hol kezdődik a boka vagy a térd. A zsidó nő csúf és nyomasztó látvány.

Erre jön a visszafogottnak nevezett, de a konzervatívnál jóval erősebb öltözködésük, amely kimerül a térd alá nyúló egyszerű szoknyában és a hosszú ujjú felső viselésében, de legtöbbször egyrészesként viselik, valamelyik sötét színben, mintázat és díszítés nélkül, de a harisnya elengedhetetlen. Lábbelijük vagy kényelmes, de a szoknyához egyáltalán nem való bármilyen sportcipő, amelyet minden korosztály előszeretettel visel, az ünnepek alkalmával pedig lapos, vászon cipellőt hordanak. Kozmetikumokat nem használnak, se szépítőszereket, a fiatal leányok arcáról a hamvat hamar leveszi a folyamatos gyerekágy. A "hajasbabák", vagyis a házasságra érett leányok se mutatnak különb látványt, hiába van még meg az eredeti, és hosszúra hagyott hajkoronájuk. Egytől egyig fogszabályzót hordanak - sínfogú korosztály -, arcuk mentes mind a sztereotipizáltságtól (görbe orr, dús szőr, telt ajak stb.), mind a hétköznapiasság bájától, inkább aránytalanok, hol dülledt szem, ínyes mosoly, kusza fogazat fogja meg a tekintetet, viszont egyik se mozgat fantáziát, olyan, mintha rossz építőkockából rakták volna ki őket. Szó szerint rusnyák, és szintén olyan laposak, mintha végighúzták volna őket az aszfalton több kilométeren keresztül. A zsidó nő alakja egy kamasz kisfiúéra emlékeztet, és csak a ruházata alapján lehet megállapítani a nemét.

Egyébiránt az egész tábor aszexuális, egyenesen antiszexuális. Nyomokba se lelni libidóra, nincs késztetés, se kísértés, illetve alkalom akár csak egy spontán izgalomra. Ugyanis nincsenek "nők", csak gyerekszülő gépek vannak, akik semennyit se adnak a külső megjelenésükre. Vad fantáziával se lehetséges ezeket a zsidó nőket szexuális atmoszférába vonszolni. Erre mondja egy közmondás, hogy romlott almák közül nincs mit válogatni.

A férfiak megjelenése sokkal ismertebb bárki számára. Fekete zokni, fekete lapos lábbeli, fekete vászonnadrághoz fekete zubbony jár, alatta fehér ing, az alatt pedig egy fehér, két kék csíkkal szegélyezett, cafrangos "konyharongy" található (cicesz - a szerk.), amit sose vesznek le, ahogy a fejfedő kipát se - mindkettő vallási öltözet -, minderre fekete kalapot tesznek, amit szintén ritkaságszámban vesznek le, s sosem épületen belül.

A borotvát gyártók egy csakis zsidókkal teli világban azonnal tönkremennének, hiszen nem borotválkoz(hat)nak, az első, pelyhes inasbajusztól kezdve minden arc- és testszőrt megtartanak, s jobb esetben csak fazonra vágják. A fej további szőrzete a jellegzetes pajesz, ami a halánték mögüli alig tenyérnyi részről növesztenek és dauerolnak be csigássá, a többi részt borotválják, vagyis a homloktól a tarkóig nincs hajuk, vélhetően a kipa, a fejfedőn állandóan megtalálható "úszósapka-szerűség" miatt.

A pajeszt az átszellemültség állapotában gyakorta sodorják ujjal és játszanak vele. Az idősek, akiket már bizonyára zavar a húsz, harminc centiméter hosszú hajrész, rövidre vágatják és a fülük mögé tűrik, ahogy az ácsok a ceruzát szokták. Ez a fajta uniformizáltság teljesen lehetetlenné teszi a külső szemlélődő számára az egyének megkülönböztetését. Az első hetekben történt velem, hogy a kisfőnöktől elcsaklizott csavarbehajtót egy mezei zsidó elkérte csillogó szemekkel (vélhetően játszani akart vele), majd az ígért időre nem hozta vissza, és ezt számon kérték rajtam. A személyleírás megadásával sajnos kudarcra voltam ítélve, hiszen a tábor több száz férfi lakójából bárki lehetett a tettes, annyira egyöntetűek, mindnek ugyanaz a külső megjelenése; azt mondtam, hogy az lesz a tettes, akinek a kezében ott virít a szerszám...

Hogy milyen a zsidó férfi belülről, több történetből körvonalazni tudom. A munkákhoz sokszor kellett bevásárolni alapanyagokat, hiszen például a faléc, a plexi vagy a gipszkarton nem a fán nő. Az ünnepszámba menő barkácsbolti bevásárláskor a felügyelő minden alkalommal külön show-műsort rendezett a kasszánál. Az összes akciót, kedvezményt szerette volna kihasználni, és két termék közül mindig a legolcsóbbikat tetette be a kosárba. Mivel olcsó húsnak híg a leve, esetek többségében az olcsó változat silányabbnak is minősült, így a kétpólusú értékrendszer hamar átragadt a munkásra is; az "olcsó" portékával nem érdemes fukarkodni ("- Don’t be schmutzig!"), sok kell belőle, és nem kár érte, viszont a "drága" terméket csak felügyelettel lehetett felhasználni, és el kellett vele számolni.

A minőségmeghatározás a következő vezérelven működik: minden, ami olcsó, illetve olcsó anyagból készült, az garbage, vagyis a szemét kategóriát képviselte, így nem kellett sokat bajlódni vele, lehet cserélni. A raktár-, illetve pincetakarítások alkalmával a kihajított tárgyakat vizslató szemmel átvizsgálták, szó szerint kikukázták a felügyelők, mi hasznosítható még, még akkor is, ha sosem lesz arra alkalom. Persze, ahogy áttértek egy másik munka levezénylésébe, minden kiválogatott tárgy ment vissza a szemetes konténerbe, akkor már nem foglalkoztak az üggyel.

Minden egyéb, ami nem szemét, az drága, vagyis vigyázni kell rá, mint a szemünk fényére, és óvatosan kell kezelni. Az ilyenfajta dipólus-értékrendekből adódnak azok a beszűkült világnézetek, miszerint van egy jó és egy rossz dialektika, amibe a világot bele lehet passzírozni. Minden racionális gondolkozó ember előtt ismert tény, hogy a világ éppen hogy a fekete és fehér mezsgyéjének közepén, a szürke zónában fekszik. A harmonikus kiegyensúlyozottság egyik alaptétele ez, amit éppen csak azok nem vesznek észre, akiknek minderre a legnagyobb szükségük lenne. A zsidót jellemző kapkodás, idegeskedés, sürgetés és nyugtalanság egyik rejtett forrása éppen ez a kétpólusosság lehet.

Azzal egyetért mindenki, még maguk a zsidók is, hogy a zsidó ember anyagias természetű. Sokat foglalkoznak a pénzzel, éppen ezért jól ismerik természetét, és így joggal ütik fogukhoz a garast.

Az USA-ban az aprópénznek nincs nagy jelentősége, mindenki bankjeggyel fizet, a legkisebb értéke kerek egy dollár, így nincs szükség a nehézkes fémpénz hurcolására. A legolcsóbb kacat is, vagyis a kapható legkisebb értékű áru is egy dollártól kezdődik, tehát nincs sok értelme marokszámra cipelni és "kilóra" fizetni a rengeteg egy-, öt- és tízcentessel. Egyedül a negyeddollárosnak van szimbolikus értéke (automaták használata). Éppen ezért az egész országban található a földön aprópénz, főleg penny, vagyis egycentes.

Én is egy tábori úszómesterkedés alkalmából, miközben várakoztam a kiürülésre, a földről felvett penny-t dobálózva mulattam az időt, majd amerikai módra ott hagytam, ahová esett. Pár perc elteltével az uszodából távozó első személy, ki szintén észlelte a pénzt, hatalmas örömmel felvette és zsebre vágta. Ez okot adott arra a kísérletre, hogy aprópénzt szórjak a bejárat elé, megfigyelve, hányan hajolnak le értük. Mondani sem kell, hogy a kísérlet fényesen sikerült, és minden észlelő magához vette a talált aprót, még azzal a tudattal is, hogy sose fogja használni. Ez esetben elmondhatjuk, hogy a zsidó ember valójában "skót".

A zsidó férfi tehát zsugori, de a kapzsiságot nem tudtam lencsevégre kapni. Helyette a szellemi teljesítményt és az intellektualitást részesítettem megfigyelésem tárgyává, amihez képtelen voltam találni megfelelő méretű nagyítólencsét. Ki kell jelentenem, hogy a tapasztalataim alapján az átlag zsidó férfi buta. Buta, irracionális és logikátlan hiányos belátási képességgel, tehát a modern életkörnyezetben van annyira életképtelen, mint például a Mr. Bean-figura. De a csoporton belüli összetartozás és a szervezettség kézen fogja a rászorultakat.

Magyar létem és nyelvtudásom miatt sokszor kerültem párbeszédbe a tábor különböző lakóival. Ilyenkor az elején mindig a kérdezz-felelek játék kezdődött, mert érdeklődve faggattak, honnan jöttem, mi a nevem, és amikor tisztáztuk az alapokat, már szerettem vezetni a beszélgetés vonalát. Az egyik középkorú szakállas, amikor megtudta, hogy budapesti vagyok, örömmel csillogtatta tudását azzal a kérdéssel, hogy melyik oldalról érkeztem, és még azt is tudta, hogy a városrészem, vagyis Buda régebbi, mint Pest. A meglepetés öröme okán nekiláttam a várostörténet akadémiai ecsetelésére, különös tekintettel a római Aquincum-ra, amikor is kiakadt szemmel, de őszintén megkérdezte, mi is az a római? Ekkor az én szemem akadt ki, és nekiláttam az Imperium Romanum bemutatásának, de mindez újdonságként hatott nála. Elszakadt nálam a cérna, mivel az ő helyében is elkezdtem szégyenkezni, határozottan és fenyegetően elkezdtem faggatni.

- Időszámításunk szerint 70, Titus császár, a jeruzsálemi Templom lerombolása! Így se rémlik semmi? – másztam a képébe.

- Így se! – jött a megszeppent válasz.

Erre ott hagytam magára. Hogy fordulhat elő, hogy egy identitást meghatározó eseményt, illetve az öntudatra káros személyek és csoportok nevét ne tudná valaki, aki keményvonalas? Éppen olyan különleges és szomorú élmény ez, mint a magyarságtudat, például Trianon ismerete nélkül. De nem csak vallási életük folytán esszenciális dolgokat nem ismernek.

Egy faültetési munkám során körém gyűlt rengeteg suhanc, ifjú bibsi, és faggatni kezdtek:

- Milyen bokor ez?

Merev tekintettel ránézve válaszoltam: – Ez egy fa!

Tovább kérdezett:

- Milyen fajta fa?

- Fenyő! – fakadtam ki.

Láthatóan egyikük sem ismerte a kifejezést, ezért elkezdték vizsgálgatni a tobozos növényt. Majd, megérezve egyre fortyogó dühömet irányukba, gyorsan odébb álltak. Egy tizenévesnek már illendő lenne a közismert fákat felismerni, illetve ha már minden évben, pólyás gyerekkora óta fenyőerdő közepén lévő táborban tölti a nyarait valaki, tudjon már alapfokú tényeket a második otthonával kapcsolatosan!

Máskor mázsaszámra vittünk elrongyolódott könyveket egy régi emésztőgödörhöz, és hajigáltatták be velünk, hogy ne legyen szem előtt. A több órás folyamat közben rákérdeztem a kisfőnökre, hogy ha el akarjuk tüntetni a könyveket, miért nem égetjük el őket a többi szeméttel együtt. Erre az a válasz jött, hogy ezek szent könyvek, nem lehet! Úgy tűnik, a legjobb helyen van az emésztőben az a sok szent irat.

Említést érdemel továbbá a fiatal zsidók érdeklődése, habár csupán a spontán változata, vagyis mindent meghallgatnak, mindent megbámulnak, isszák a szavakat, még ha blődségek is. Történt egyszer, hogy a zsinagóga kitakarítása közben egy fiatalember a bólogatással egybekötött heves énekelgetést abbahagyva, beszélgetésbe elegyedett velem, a szokásos klisékkel. Ki vagyok, honnan jövök, mi a nevem stb. Én bolond pedig őszinte voltam, mindent elárultam. Innentől záporoztak a kérdések: mi az a bölcsészet? Mi az a filozófia? Mi az a teológia? Megropogtatva ujjaimat, nekiálltam az első idegen nyelven előadott katedraelőadásomra, a közismert vallástudós, Mircea Eliade kutatásai nyomán mint összehasonlító vallástudomány. Alig telt el 10 perc, arra eszméltem, hogy a zsinagógában jelen lévő összes szakállas körém gyűlve, tátott szájjal és tágra nyitott szemekkel hallgat. Egy másik munkás, aki ezt észlelte, a fülemen fogva rángatott ki az épületből azzal a lepirítással, hogy nem vagyok én rabbi, ne foglalkozzak velük!

A zsinagóga hatalmas csalódás annak, akinek van elképzelése a legtöbb vallásban megtalálható szent helyekről, és azt hiszi, van bennük közös vonás. Európában, ahol a keresztény szellemiség és kultúra mindenhol tetten érhető, a szent hely, esetünkben egy felszentelt épület, vagyis templom maga a szentség birodalma, ahol súlyos csend, néma kegyelem, áhítatos átszellemültség, rend, fegyelem és tisztaság található, hiszen szentségtelen, etikátlan borzalmasan viselkedni az effajta helyszíneken. Aki keresztény templomokhoz szokott, annak súlyos lelki traumát okoz, ha csak egyszer meglátogat egy zsinagógát, de ha hónapokig, napi több órát tölt el benne, mint jómagam, teljesen kiábrándul a vallási etika hitelességéből.

Abban a tábori, mellesleg vidéki zsinagógában hatalmas könyvespolcok roskadoztak a szent iratoktól, amit bőszen forgattak a betévedők. A teremben iskolapadok és asztalok sorakoztak, ahova a delikvensek leültek a kiválasztott irománnyal, és fölé hajolva hangosan felolvasva, kántálva és váratlan énekkitörésekkel forgatta, miközben megállás nélkül, gyorsan hajolgatott, "bólogatott". Képzelhetik, a közel negyven pad négy-négy önmagáról megfeledkező énekes madárkával, telt házban milyen éktelen ricsajt csap! Senki nincs a másikra tekintettel, mindenki a saját dalolászásával és szent szöveg hangos felolvasásával van elfoglalva, káosz és zűrzavar uralkodik odabenn. Naponta négyszer történt kollektív "istentisztelet", amikor dugig volt az épület, és megjelentek a családfők, tisztes öregemberek is, akik fehér leplet terítettek a fejükre, és állva bólogattak benne, "kísértetest" játszottak, mint a gyerekek a padláson; ezeken az alkalmakkor az imaszíj is előkerült, amit a karjukra és a homlokukra tekernek. A tisztaságra kitérek a külön erre a témára szentelt részben.

Zsidó gyerekből sok van, ha nem rengeteg. Egy fiatal házaspár azonnal utódnemzésbe kezd, és még harminc éves koruk előtt összehozzák az átlagot, a családonkénti 4-5 gyermeket. A gyerekek családonkénti dress-code szerint öltözködnek, ami abból áll, hogy a testvérek azonos mintájú ruhát hordanak. Ez megkönnyíti a gyermektengerből kiválasztani a sajátot. Az öltözet itt is visszafogott, mondhatni régimódi, feliratok, szuperhősök vagy rajzfilmfigurák ábrázolásai nem fordulnak elő. De minden ruhanemű azonos, nem csak a minta vagy a szín.

Két fajta gyermek fordult elő a táborokban, a családdal együtt érkezők és a szülői felügyelet nélküli, iskolai tábor-szerű elhelyezésű emberpalánták. A csoportos kölkök iskolának csúfolt körletben voltak napi foglalkoztatásra beosztva, ahol se oktatás nem folyt, se tanár nem jelent meg. Egy önkéntes táborlakó fiatal kapta a felügyeleti jogot, aki csupán akkor figyelt a csemetékre, amikor vitte őket az étkezőbe. Nevelés, fegyelem vagy oktatás nem folyt az iskolákon belül, csak olvasás és szabad játék.

Saját szememmel láttam, és csodálkozva figyeltem, ahogy egy alig 3 éves gyermek a partvisnyéllel egyenként kitöri az iskola ablakainak üvegét, miközben odabenn zajongva játszik a többi pajtija, és a "tanár" egy könyvből recitál. Az ötperces vandalizmust mindenki tudomásul vette, még az általam figyelmeztetett felügyelő is, majd ahogy elhagyták a termet, maradhattam is reparálni az ablakokat.

Ahogy a nevelést, a retorziót sem ismeri az ortodox zsidó a gyermekével kapcsolatban. Az iskolai gyermekek "csak" szemeteltek, de a családi házasok, akikre nem figyeltek a szülők, azok az igazi gazemberek. A tábor területén bárhol elhajítható bicikliket meglovagolva bandákba tömörültek, és galeriskedtek. Ahol éppen figyelmükbe szaladt valami eltörhető, rongálható, játékra alkalmas dolog, ott megállva eldöntötték a járda közepén az amúgy rozsdás és közveszélyes kerékpárokat, és csoportosan rávetették magukat a dologra. A szanaszét heverő kétkerekűek és bukósisakok látványa természetes egy zsidó táboron belül, ahogy a műanyag játékok kavalkádja is széthajigálva.

Egy sábesz alatt, a gój-kaptár tetején üldögélve arra az eseményre figyeltem fel a közeli réten, hogy a bandába verődött zsivány zsidó kölkök hangoskodnak, és kettő egyszerre csak elkezdi egymást püfölni. Ekkor eszembe jutott egy közismert kifejezés: Én csak egy kávét kérek! – és jót mulattam az ott mindennapi látványosságon.

Mi másban testesülhet meg a női nem lebecsülése egy csoporton belül, mint amikor szegregálja a gyermekeket nemük szerint? A fiú gyerkőcök és a leánykák külön elhelyezést, külön tantermet, külön étkezőt és külön nemű felügyelőt kapnak. Amíg a srácokra egy huszonéves méla szakállas figyel, addig a lányokra serdülő bakfisok felügyelnek, minden héten más-más a tábori családok sarjaiból, és adnak nekik napi programot. Mindennek oka bizonyosan az, hogy a kamasz lányokat a gyereknevelés felelősségére és a látványok megszokására szoktassa. Egyébként megfigyelésem szerint a tizenöt év feletti zsidó lányoknak mély, érett a hangjuk, az arcuk nem megnyerő, maszkulin, nőietlen. Mintha az endokrin rendszerük előnyben részesítené a tesztoszteront, a férfi hormont. Ez megmagyarázná, miért nőietlen a fiatal és a felnőtt nő, de mint laikus, ezt nem állítom, csak megállapítottam.

A házasság előtt álló zsenge, fiatal lányok, akiknek még eredeti a hajuk, hiába virágoznak fiatalságuk teljében, egyáltalán nem mozgatnak fantáziát. Az amúgy is bárgyú, fogínyre húzódó mosolyukban mindig megcsillan a fogszabályzón a napfény; ezen az úton tudják egyedül "elkápráztatni" a férfiakat.

Mellesleg a kislányokkal van a legkevesebb probléma, fegyelmezettebbek a fiúknál, és órákig tartó, kiteljesedett örömmel képesek a fákkal szegélyezett réteken játszani, legyen az fogócska, ugrókötelezés, labdázás. Az ortodox zsidó gyerek nem ül se a televízió, sem a számítógép képernyője elé. De az egymás neveléséből sem származhat semmi jó, mert nincsenek követendő példák, és nem taníthat helyesen az, aki maga is tanulásra szorul.

A táborokban el kell tekinteni attól a viselkedéstől a lakosok részéről – a porontyaik felé –, hogy nevelés. Mert ezt csírájában sem látni! A szülők a kölköket szabadon engedik, oda mennek és azt csinálnak, amit csak akarnak. Ha kisebb baleset éri, közömbösek iránta. Például több alkalommal is láttam, hogy a szülőkkel totyogó gyerek orra bukott, míg a szülei rendületlenül haladtak tovább, hiába üvöltött a csöppség. Igaz, a szülői reakció hiánya okán a lehető legrövidebb időn belül felálltak, megrázták magukat és futottak a "figyelmes" szüleik után.

A táborozó, szülő nélküli gyerekeknek van felvigyázója, de ők csak szó szerint felügyel, nem nevel, nem tanít, inkább csak leveszi a polcról a tányért nekik. Az étkezőben egy idő múlva már nem fogyasztottam el az ebédemet, mert mindig ugyanaz a gyerekcsoport érkezett velem egy időben. Nincs fegyelem, tolakodnak, zajosak, udvariatlanok, üvöltenek és hangoskodnak étkezés közben is. A tanár pedig több alkalommal marokra vette az ételt, és odahajította az asztalra az inkább mással foglalkozó, állva üvöltő gyerek elé, miközben valamit kántált. Semmilyen fegyelmező erő nincs a gyerektáborban. Csoda, hogy hücpés lesz az összes felnőtt?

Ez a kifejezés egy zsidó szellemiséget takar, amelynek leggyakoribb módozatán, az egymáson való gátlástalan áttaposásának voltam szemtanúja. Ilyenkor főleg az egymás iránti megértés és illedelmes udvariasság hiányzik. A kisfőnök kezéből egyéb zsidók kérés nélkül kicsavarják a szerszámot, amit olyannyira természetesnek vesznek, hogy senki sem háborodik fel miatta, csak a gój munkás, aki emiatt áll a melóval. Főnöki utasítással teljes nyugalomban törhettem rá az ajtót a fürdőzőre vagy a mosdót használóra, ha nekem ott volt munkám.

Ennek oka talán a pénz, hogy a gyerek csak megélhetési forrás, ha túléli a gyerekkort, akkor ezt a szülői mintát fogja tovább vinni, mint hagyomány. Igen, az USA-ban az ortodox zsidók fő bevételi forrása a gyermekek után járó állami és egyéb, például alapítványi juttatások! Több összeget is hallottam ez irányba, de csak abban voltak a források közösek, hogy egy fiúgyermekért sokkal több pénz jár, mint egy lányért. Előbbiért kb. 1800 dollár, utóbbiért csupán 1200 dollár körüli havi segély jár.

Csoda e hát, hogy nincs 4 fő alatti gyerekszám egy fiatal családban? Jogosan állapította meg egy Amerikába tántorgott magyar kolléga, hogy ezek olyanok itt, mint nálunk otthon a cigányok. Tudni érdemes azt is, hogy a zsidó negyedben egy összkomfortos lakás 1500 dollár per hó lakbérrel indul, és ugyanennyi egy normális fogyasztási kiadás is két felnőttre. Egy gyerek hozza a lakhatást, egy az ellátást, a többiből lesz a diszkrecionális jövedelem; és még egyik szülő sem dolgozott! Hogy is tennék, hiszen a férfi a könyveket bújja, és napjában többször jár el a zsinagógába, az asszony pedig mindig áldott állapotban leledzik?

Ebből megérthető, miért figyelnek oda kevésbé a gyermeknevelésre az ortodox amerikai zsidók. Amikor a tábort jártuk egyik feladattól a másikra, és babasírást hallottunk, mindig az volt a szavunk járása, hogy "vonyít a pénz!".

Amikor a tábort az utolsó napokban elhagyták a családok, láttam, amint súlyos kofferekkel menetelnek. Az egyik család igen megkapó volt: egyik kézben bőrönd, tol egy babakocsit, azon pedig egy újabb koffer, a "pénz" alatta pedig sikított.

De láttam már kislányokat a testvérükkel foglalkozni, aki szintén babakocsis volt. Két lány egy-egy lábat fogott, a harmadik meg a bébi fejét, és úgy emelték ki. A karon ülő gyermek fogásával is problémák vannak náluk, mivel egyszer sem sikerült olyan pózba találnom az anyát a gyermekével, vagy a kislányt a kistestvérével, hogy ne azt gondoljam, hogy mintha élettelen sózsákot fognának. Ahol érik, ott markolják a csemetét, és cipelik. Sosem gondoltam volna, hogy lehet kisbabát rosszul tartani, de azt kell hogy mondjam, a keményvonalas zsidók nemcsak megmutatták, hogy lehet, hanem annak utánozhatatlan mesterei is.

Mivel a támogatás több országból is érkezik (USA, Izrael, Németország stb.), különböző tételek alapján kapnak anyagi juttatásokat. A gyerek utáni összeget megtoldja az a helyzet, miszerint csakis rabbinál házasodnak, és nincs is róla papír - nincs polgári házasságkötés -, ezért az anya egyedülálló szülőnek minősül.

Azt kell mondani, hiába morbid felhangú a megállapítás, hogy a zsidóságnak nagyon is jól jött a "holokauszt embertelensége". Beépült a kultúrájukba (a kiválasztott nép sanyargatása; a túlélés és megmaradás csodája; isteni próbatétel, a sebek mutogatásából származó szánalom megcsapolása stb.) és az identitásukba. De az ősök kínszenvedéséből és megaláztatásából származó jólét, a felmenők könnyeivel való anyagi visszaélés a lehető legetikátlanabb viselkedési forma, amit ma megélhetési zsidóságnak lehetne nevezni. Ha nem történt volna meg - valamilyen szinten - a soá, ma bizonyára nem élnének meglehetős anyagi biztonságban az ortodox zsidók.

A tábor ellátása, vagyis a konyha és a raktárok készlete szintén állami finanszírozásból származik, természetesen minden kóser, ami egyet jelent a drága jelzővel (két azonos termék között a kóser pecsétes minimum másfélszeresen kerül többe az amerikai áruházakban). A raktárakban a bőség zavara uralkodik a napi kamionos beszállításoktól. Bárki bármit és bármennyit magához vehet a lakók közül.

De ha van sztereotipikus zsidó, akkor a táborvezető annak minősül. A tábor konyhája napi háromszor kóser meleg ételeket készített, sokkal többet, mint amennyit a lakók szükséglete indokolna. Ezért - nem meglepetésre -, nyílt egy meleg ételt árusító kisbolt a konyha épületében, ahol a környékbeli, táboron kívüli, de nagyszámú zsidóság járt napi szinten vásárolni horribilis árakon (pl. egy palack, majdnem egy literes – 1 quartos – tej 3 dollártól kezdődött, zsírtartalomtól függően). De az épület másik sarkán lévő szatócsboltban a raktári konzerveket is meg lehetett vásárolni. Mondani sem kell, hogy mind a táborvezető üzletei. Így történhetett meg, hogy az amúgy ingyenes szajrét a hozzá legközelebbi pozícióban lévő a piacinál magasabb áron értékesíti… Mi ez, ha nem a megtestesült, negatív zsidó jellem manifesztálódása?

A mindenkire jellemző viselkedéskultúra pedig a következő: párbeszéd közben, szemkontaktus alatt nyugodtan krákogd fel a slejmet a torkodból, és csulázd ki oldalra, lehetőleg minél hangosabban, mert akkor biztosan kiürül. Esetleg, ha éppen úgy hozza a sors, túrd az orrod, akár könyökig is feltolhatod a karod, nem számít, hogy veled szemben áll valaki igen közel, és téged figyel. Ez a viselkedés az első hetekben igen bosszantott, később nem volt más választásom, megszoktam a gyomrom felfordulását. De annyiban voltam kisegítve, hogy nemcsak velem, a nem zsidóval, a gójjal tette ezt bármelyik zsidó férfi, akivel beszélgetni kezdtem, hanem egymás közt is így viselkednek. Szóval nem számít ez illetlenségnek.

Ha megengedi az olvasó, egy rövid, de velős summázással kezdeném a zsidókról alkotott benyomásaimat:

Az ortodox zsidónak

- a gyerek befektetés,
- a nő "befektetést" termelő gép,
- a férfi egy nagy szőrös mamlasz.

Okozat nincsen ok nélkül, az akció válaszlépése mindig a reakció. Az antiszemitizmus, vagyis bármilyen negatív viszonyulás a zsidósághoz sosem légből kapott, vagy unaloműzés ellen létrehozott viselkedési forma, hanem mint a mitológiának, ennek is van valahol konkrét alapja. Elgondolkodtató tény, hogy bármilyen országban, bármilyen nemzetben, ahol a zsidóság megtalálható, azokban alapfokon sistereg az ellenszenv irántuk, és minél közvetlenebbül érintkeznek velük, annál nagyobb fokozatban. Bizonyára nem az egymástól különböző, sokszor egymást nem is ismerő befogadó népekkel van ilyenkor a baj, hanem azzal, ami kiváltja a rosszallásukat, vagyis a zsidósággal. Occam borotvája lenyiszálja a zsidók dús szakállát. De az a kitartás és ellenállóság, amit az ellenük fellángoló erőszak ellenére képesek felmutatni, csak annak az analógiája - idézve egy üzbég gój melós kollégát -, hogy a férgek is mindent túlélnek.

Test. Az ortodox zsidók nem hiába lázadtak fel a hellenizmus idején a Szeleukid birodalomban, amikor Palesztinában megjelent a görögökkel a kalokagathia – meztelen, kidolgozott, izmos test tisztelete – és persze… a fityma.

Akik a táborban voltak természetesen csak egy igen szűk keresztmetszetét adták a zsidóságnak, de elegendő abban az esetben, ha egyet ismersz, mindet ismered, így hiába bicegős a dedukció, belőlük tisztán és meglehetős pontossággal lehet következtetni az általánosra. A nők csúfok, aránytalanok, nőietlenek, és a zsenge virágzó tinédzserkorban se érik el a szemrevaló titulust. A minimális kozmetikai behatást is figyelmen kívül hagyják, így hamar elrongyolódik a képük. A kopasz fejüket takaró gyolcs pedig tovább ront a megjelenésükön. Mindnek erőtlen, formátlan fatörzsbokája van. A másodlagos nemi jellegek, az észlelhető mell, a széles, gömbölyű csípő egyszer sem került a szemem elé. Nem találkoztam zöld szemmel sem, viszont sok a kékszemű. A barna színkomplexió a mediterrán típusúakhoz – a szefárdi zsidóhoz – tartozik.

A férfiak teste erőtlen, pipogya, igencsak csenevészek. Ez még a vastag ruházatban is látszódik. A lábak vékonyak, a karok véznák. A legkisebb erőt igénylő munkát is csillogó szemekkel követik nyomon, a tagbaszakadt gójoktól sűrűn kérik az izomfitogtatást.

Ez persze nem tartja őket vissza attól, hogy egy-egy fotó erejéig elkérjék a nyeles szerszámot, és pózoljanak vele, ami napi rendszerességgel meg is történt. Láthatóan sosem végeznek fizikai munkát, illetve a sport is ismeretlen számukra. Egyedüli testmozgásuk, amitől megnőhet a pulzusuk, az a zsinagógai bólogatás.

Azt a kifejezést, hogy piszkos zsidó, hiába hallottam az utca neveletlen emberétől, vagy olvastam az igen is művelt Ludwig Feuerbach írásaiból, Richard Wagner kijelentéseiből, és mindenki ismerheti a "nácik" által igen kedvelt epitheton ornans-okból, nem adtam neki hitelt. Egyszerűen rosszindulatú, negatív jelzőnek véltem, amivel kellő távolságból címkéznek meg egy alig ismert, s ezért tőle bármi kinézhető népcsoportot. Most, hogy hónapokat töltöttem egy ortodox zsidó közösségen belül, be kell vallanom, hogy nagyon is jogosnak látszik ez a jelző. Ismertetem is, miért.

A zsidók csak rituálisan mosnak kezet, szinte minden vallási felindulás (bólogatás, könyvolvasás stb.) után. Nem nyúlhatnak a csapból folyó víz alá, ezért egy kétfülű bögrét nyújtanak alá, és egyszer az egyik, majd a másik kézfejükre loccsantanak belőle. Ez eddig szép és jó, de nem használnak tisztítószert hozzá. A középkorban még elment ez a módszer, ahol ritkaság volt a tisztálkodás, de a modern világunkban igencsak szegényesnek tűnik, főleg akkor, ha nincs kézmosó a mosdókban!

Ilyen kézmosó vályúkat az iskolai folyosókon és a zsinagógához csatolt kis konyhahelyiségben (ahol kicsi és nagy mérhetetlen mennyiségű instant kávét készít magának fogyasztásra) találni csupán. Képzeljék el, milyen egészséges lehet az, amint egy mosdóból távozó az étkező felé veszi az irányt, hogy táplálkozzon!

De nem szabad azt hinni, hogy nem ismeri a keményvonalas zsidó a szappant! Ugyanis használnak ők egy rituális fürdőhelyiséget, a mikvát. Előtte és utána pedig letusolnak. Igaz, van is miért, hiszen a mikvába esővíz van eresztve, ami állítólag az isteni érintést biztosítja. Ez az esővíz egy ciszternába van gyűjtve, és azt megtekintve olybá tűnt, minél régebbi (értsd: opálosabb, algásabb) annál értékesebb.

Sokat voltam a mikva "úszómestere" is. Ez a munkakör azt jelentette, hogy nekem kellett fertőtlenítővel fellocsolni az egész területet, és beállítanom a klór mennyiségét a medencében. Észrevételem az, hogy babonásan félnek a hypótól (bleach), mert egy-két loccsantás, és máris észvesztve menekülnek.

Elmesélek egy történetet:

A mikvában minden nap szükséges a klórt újratölteni a medencében, mert a meleg víztől hamar kigőzölődik belőle. Mindez előtt meg kellett indikátorozni, hogy mennyi is van benne, így mennyire is lesz szükség. Egy csepp a szemcseppentő tubusnak tűnő palackból; de semmi elszíneződés. Egy hatalmas gallonból legalább két liter maró, sárgás folyadékot öntök a fürdőzőkkel teli medencébe - említettem, hogy hivatalos felhatalmazásom volt a tekintetnélküliségre -, majd újra indikátorozok. Elsárgul a csepp vizet érve, és lágyan szétmállik. Szép munka! Odakint a bejárat előtt ülök, hogy teljen az idő, amikor is kifelé jövet elém áll egy zsidó srác, és érdeklődik furcsa szemekkel a különös cseppek iránt. Őseinek holokausztos halálfélelme gyűlik tekintetében, a legrosszabbtól tartva… Elmondom neki. Megnyugszik, majd elköszön és megy dolgára. Persze a veszélyes klór, amit a nyakába öntöttem, attól nem ijedt meg!

A tábor területe a lakók beköltözése utáni első órákban kezdett egy szemétdombhoz hasonlítani. Ennek oka elsődlegesen az eldobható eszközök, a műanyag étkészletek, tányérok, poharak, papír kéztörlők és előre vágott egészségügyi papírok voltak, mivel ezeket sűrűn használják és - ahol funkcióját veszti - elhajítják. Jó amerikai módra minden tábori zsidó fogyasztott, vagyis valami termék mindig volt a kezében, amit ivott vagy evett, ezek a junk-food kategóriába tartoztak, vagyis üdítő és ropogtatnivalók, cukorkák és édességek. Csak ahogy elfogyasztotta, ott helyben el is szórta, dobta a csomagolóanyagot.

A közeli bentlakásos zsidó kollégium folyosóján szó szerint embermagasságú szeméthegyek fogadtak, amikor arra vitt a dolgom, és mindezt úgy, hogy a harmadik világbeli munkások kétóránként takarítottak, és sosem érték magukat utol! A legtöbb melós éppen ezért garbage boy, vagyis takarító személyzet volt a táboron belül, és minden egyéb zsidó birtokon.

Az az őszinte meglátásom, hogy ha nem lettek volna melósok a táboron belül, akkor alig egy hét alatt a saját mocskukba fulladtak volna a lakók. Egyszerűen érthetetlenül fogadtam, hogy a zsinagógából kilépők első dolga az üres műanyagpohár elhajítása volt. Hiába cipeltettem oda a végén 9 darab (!) hatalmas kukát, behálózva az egész épületet, azok hamar megteltek, és így is bőven jutott máshova a szemétből. Álljon itt egy mindennapi sztori, csak ez az első napokon ért:

Mellettem reggel egy anya két, alig 3-4 éves porontyát sétáltatta, amikor a kisfiú leejtette a jégkrémes pálcáját a földre - a zsidók imádják a fagyos nyalánkságokat -. Az anya megállt, valamit mondott neki – én meg naivan azt hittem, hogy megfedi – majd a gyerek hirtelen benyúlt a zsebeibe, és mindent kirángatva belőlük szétszórta a tartalmukat a pálcika mellé. Majd, mint akik jól végezték dolgukat, indultak tovább zavartalanul! Felfoghatatlan ez a környezethez való hozzáállás, ami a tábor minden egyes lakóját, kortól és nemtől függetlenül egyöntetűen jellemzett. Ha a kosz valóban melegít, akkor a zsidó sohasem fázik…

Ebben az anekdotázgató részben nem szándékozom bemutatni a zsidó vallási életet, mivel az a legtöbbször az érintetteken kívül senkit sem szokott érdekelni, de a történetek megemésztéséhez szükséges néhány alapfokú megelőlegező ismeretanyag.

A zsidók heti szent napja ugyebár a szombat, a sábesz. A sábesz állítólag a rendhagyás ünnepnapja, a megpihenés ideje. Ebben a kócerájban nehéz volt ezt látni és láttatni. A hat napig dologtalan zsidók a hetedik napon duhajkodnak.

Már említettem volt, hogy a zsinagóga egyáltalán nem szent hely, vagyis semmilyen önkorlátozó tiszteletadás ott nem történik. Láttam én már odabent sligovicát (kóser szilvórium) vedelőt, köteg pénzt számolót, többfogásos ételt zabálót, részeget és öklendezőt, önfeledten az asztalon trappolót, körtáncot, nevetést és kacagást, haragot és indulatot, de még barkácsolást is, amikor a tóratartó szekrényt használták egyfajta állványnak. A hét fő bűnből egyedül a paráznasággal nem találkoztam a tábor zsinagógáján belül, de ez még nem jelenti azt, hogy nem fordulhatott elő, csupán nem voltam ott idejében.

A péntek esti (sábesz) vacsora, a másnapi reggeli, és a szombati vacsora szintén a zsinagógában kerül felszolgálásra, elementáris ételmaradékokat hagyva maguk után. Az ünnepi örömtáncokat is ebben az épületben bonyolítják le a férfiak. A zsinagóga nem szent-, hanem különleges szórakozóhely.

És mivel a szombat piros betűs ünnep, az előtte lévő, vagyis a teljes péntek a felkészülés, tehát a még inkább kapkodás és "besózottseggűség" napja. Ilyenkor még jobban siettetik és hajtják a dolgozót, hogy minden időre elkészüljön. Különös nap egyébként a péntek a zsidóknál, ez úgynevezett takarítónap. Persze nem ők takarítanak (talán csak a szegényebb zsidók teszik), hanem takaríttatnak. Természetesen a munkásokkal. Ilyenkor többet is követelnek.

Az egyik pénteken, közel a szirénaszóhoz (a sokkal emelkedettebb templomi harangszó helyett náluk légósziréna üvöltésre indult a sábesz), amikor már harmadszor rángattak el ugyanabba a helyiségbe takarítani pár órán belül, egészséges felindulásból elégedetlenkedni kezdtem. A kisfőnök, érezve a rossz közérzetemet, megpróbált magyarázkodni:

- De hát te is legalább heti egyszer kitakarítod a lakásodat, nem? – kérdezte.

A válaszom fröcskölődve érkezett:

- Nem! Nem, én kidobom a szemetet a szemetesbe, és rendet tartok, így nem szorulok rá!

A piszkos zsidója nem értette meg, hogy könnyebb mindig rendet tartani, mint a koszban élni hat napig, és egy teljes napot takarítással tölteni.

De ha már visszatértem a kosz kérdéskörére, leírom, mit láttam az "iskolában", ami a korosztályt tekintve inkább óvoda, vagy inkább gyerekmegőrző. Éppen felsöpörtem az ujjnyi vastag por, porcica és megszáradt sár keverékét a velük heterogénen elvegyült apró építőkockákkal, kisautókkal és egyéb gyerekjátékokkal egyetemben – a mosdó felé közeledve egyre szaporodtak a használt papírtörlők és zsebkendők a földön -, amikor is belépett két aprócska gyermek, helyet foglalt a púpozott mocsokban, és önfeledten játszani kezdett! Ha már kisgyermek korban így viszonyulnak a piszokhoz, semmi meglepetés nincs benne, ha azt mondjuk, a kosz az ortodox zsidó egyik lételeme, mert jól érzi magát benne, és cseppet sem zavarja.

Reggelente a zsinagógában a tömeges "reggeli testmozgás" után néhányan gyakoroltak valamifajta tülkön (sófár - a szerk.), de igen borzalmas hangzást tudtak csak kicsikarni belőle. Ősi, primitív, kellemetlen zaj kerekedett ilyenkor percekig. Nem Jerikó falai omlottak ettől anno össze, hanem a bent lévők idegei!

Ki lehet jelenteni, hogy a zsidó fetisiszta, méghozzá az írás megszállottja. Az ajtófélfákon van egy alig tíz centi hosszú, írott tekercsel teli műanyag dobozka, amit ki-be járáskor rendre megcsókolnak. Az imaszíj fejen lévő dobozkájában szintén hasonló tekercs helyezkedik el. A mindenhova hurcolt és fürgén lapozgatott könyvek maga a megtestesült írás. A függönyök, díszítések mind tele vannak szőve írásjelekkel. De nem az íráskép számít (nem is a kalligráfia), hanem a jelentésük.

Az írást nem semmisíthetik meg, hanem jobb esetben eltemetik. Az se számít, ha emésztőgödörbe, ahogy emlékezhetünk rá. De hogy mit takar az írás, vagy egyáltalán bármi információt és ismeretet kihúzzunk egy ilyen pingvinből, teljességgel lehetetlen, ugyanis erősen titkolóznak. Többszöri faggatásra sem akarták megmondani, miért kerítenek minden zsidó területet el színes zsinórral olyan lelkesen és sűrűn, azt sem, hogy böjti nap következik, készülj fel, munkás, hogy nem lesz étel számodra másnap. A különleges alkalmakat is csak megrendezték, túlélték, a váratlan és szokatlan viselkedéseket is végrehajtották, de semmit sem árultak el róluk.

Ennek ellenére igencsak csodálkoznak, ha kiderül, tudsz valamit a dolgaikról. A kisboltos srácok onnantól tekintettek barátnak, amikor az egyikük elújságolta, hogy két hét múlva házasodik, én pedig elsütöttem a "mazel tov!" köszöntőfélét. De akkor is kiguvadt a szemük, amikor megtudva az egyik kacifántos borítójú könyvről, hogy az a Tóra, felsoroltam az öt könyvet belőle, amit egy valamirevaló katolikus is fejből idéz, hiszen az Ószövetség első részei. Persze nem ismerték a latin nevüket (pld. Genezis, Exodus stb.), de ahogy ecseteltem a tartalmukat, félő tisztelettel kezdtek övezni. Több, keresztkérdésnek szánt bibliai nevet feldobtak, amikre gondolkozás nélkül tud bárki Európában válaszolni (Ádám, Éva, Káin, Ábrahám, Noé, Mózes, Illés stb.), és amikor leesett az álluk a döbbenettől, őszinte örömmel fakadtak ki:

- Te ismered tehát a történelmet!

Mire én: - Ez inkább mitológia, mint történelem!

Mi sem bizonyítja jobban a hanyag ismeretüket, mint hogy nem tudják a kettő közt a különbséget.

Egyébként, ha már elmúltál húszéves, és a családi állapotra való rákérdezésre azt válaszolod, hogy még nem vagy házas, mindenki egyöntetűen kérdi, hogy miért nem? A barátnő, az élettárs, vagy akár az agglegény fogalmát szintén nem ismerik.

Viszont élt bennem a gyanú, amikor másodszor voltam olyan háztartásban, amelynek mindkét szülő tagja mozgássérült, illetve egyenesen nyomorék, arra kellett következtetnem, mivel a házasulandók nem saját választásuk alapján lépnek frigyre, hogy hasonlót a hasonlóval adatnak össze, így lehet ez a félresikerültek, a kriplik esetében is.

Nem lehet következtetni egy válogatott lakosokból (kb. 500 fő) álló táborból a teljes populációra, de feltűnő jelenség volt, hogy a táborlakók között több erős születési rendellenességű személy volt, mint amennyit a NYC-ben láthattam heteken keresztül, pedig ott aztán igazán nagy a tömeg. Minden esetre teljes körű sorstársnak tekintették őket, semmiben sem viseltettek irányukban megkülönböztetően.

Még mielőtt azt hihetnénk, hogy a zsidók között olyan erős az összetartás, mint a molekuláknál az ionos kötés, meg kell ismernünk azt a tényt, hogy a zsidók a zsidó nyelv két fajtával is büszkélkednek; az egyik a középkori németből korcsult jiddis - ezt használják a diaszpórában, illetve az európai gyökerekkel rendelkezőek -, és a jóval idősebb, közel-keleti héber, amit Izrael államban használnak. Akik hajlandóak voltak fél szavakkal válaszolni nekem arra a kérdésemre, hogyan viszonyulnak az "anyaországi" zsidókhoz, vagyis az izraeliekhez, mindig elsavanyodott arccal és dacos ellenérzéssel reagáltak. Közel sem rózsás köztük ugyanis a helyzet. Az amerikai ortodox zsidók valójában csakis önmagukat tekintik igaz zsidónak, a többit meg jobb esetben elhajlónak. Ez esetben nyugodtan nevezhetjük őket fundamentalistának. Az a tény, hogy a glóbusz bármely részén élő zsidó identitásában először zsidónak tartja önmagát, és csak ez után következik az állampolgári nemzeti tudat, szintén alátámassza azt a fránya indukciót, miszerint ha egyet ismersz, ismered az összest.

Nem csak az erősen környezetszennyező magatartás, a mindenki mással szemben való közömbösség és antipátia, a neveletlen viselkedés és az illem hiánya, a kiskamaszra jellemző szellemi színvonal és a minimális lexikális tudás teljes hiánya okozta számomra a zsidó táborban a legnagyobb sokkhatást, hanem a lakók Magyarországhoz való viszonya. Tessék megkapaszkodni, ugyanis mindenki 18 évestől felfelé tudott vagy két tucat magyar szót és kifejezést, az időseknek legalább egy szülője magyarországi volt, és néhányan közülük még akcentussal, de hibátlanul tudtak kommunikálni magyarul, amit lelkesen is tettek!

Ha a poszt-szovjetbelieket, a "még keletibb európaiakat" vagy a balkániakat kérdezték származásukról, csak legyintettek, de a Hungary szóra mindegyiknek kiült a boldog elégedettség az arcára, mert tudták, hol van, ismerték és látták már Budapestet, illetve legalább egy felmenő Magyarországról származott.

Éppen azért, mert magyar vagyok, engem barátságosabban kezeltek, mint a többi munkást. Igaz, legtöbbjük, aki már járt nálunk, vagy tudja, hogy ősei melyik településről származtak, mind egytől-egyig vidéki, általam kevésbé ismert falukat vagy városokat (a győztes Miskolc és környéke) neveztek meg hibátlan kiejtéssel. Az egyik joviális hikomat, akinek mindig jó kedélye volt, és sokat trécseltem vele, azt állította, hogy tavaly volt nálunk - a település nevét nem árulom el -, valami csodarabbinál. Meglepődve jelentettem ki, hogy nem is tudtam, hogy nálunk olyanok teremnek.

Ezek után sem tudom, csakis egypálcás hitelességű forrásnak tartani azt az információt, amit a zsidóknál több éve dolgozó gójoktól halottam, miszerint a pajeszos zsidók kelet-európai származásúak. Mivel az érintettek ezt nem akarták se megcáfolni, se alátámasztani a szokásos titkolózásuk miatt, nem tekinthető megbízható forrásnak, de úgy érzem, illik megemlítenem, ahogy a legkedvesebb anekdotámat:

A tábor első hetei alatt, amikor elindult a családosok beköltözése, egy másik munkás loholt hozzám, aki a bejáratnál teljesített szolgálatot, és kérte, hogy kísérjem vissza, mert a recepciónál van egy "magyar zsidó", aki, értesülve arról, hogy a táborban van egy "másik magyar", szeretne velem találkozni. Én azzal a magyarázattal hessegettem el a kollégát, hogy – "És miről beszélgessek vele, arról, hogy a Jobbikra szavaztam?" Nem is tudtam meg, ki volt ez a "magyar zsidó".

A magyar kapcsolatok okán érdemes egy keveset elidőzni a zsidó ételeken, vagyis a kóser konyhán. A kóser jelző ugyebár a hivatalosan engedélyezett, és felhatalmazott személyek által elkészített élelmiszert és az ételeket szabályozó törvények betartásának garanciáját takarja. A legelemibb szabály a tej és tejtermékek megkülönböztetett tárolása és elkészítése, mivel szigorúan tilos húsfélékkel együtt tálalni. Éppen ezért evidens, hogy a sajtburger nem zsidó étel. De a szójafasírt tejfölös mártással (a hasonlóság miatt sok arab étel közkedvelt a zsidóknál) jöhet, illetve a végletekig unalmas pizzák, amelyeken a legváltozatosabb feltét a különböző sajtok, semmi más.

Viszont az autentikus zsidó ételekről azt kell hogy mondjam, erősen butított magyarkonyha-származékok. Nem volt egy ismeretlen vagy a kényes magyar gyomornak kellemetlen főtt ételük, vagy olyan, aminek ne lenne magyar megfelelője (pl. túrós palacsinta, csak náluk sós a töltelék). Ismertetek egy sokszor előfordult menüt a tábori étkezőből: reggelire tejbegríz, rántotta vegyes zöldségsalátával; ebédre kakaós csiga barack kompóttal; vacsorára paprikás burgonya virslivel (igaz, pörköltalap nélküli).

Az ilyen kellemetlen és legtöbbször elviselhetetlen körülmények között igen nehezen vonszolja magát az idő, és a rengeteg különleges impulzusok hatására egy napot egy hétnek érezte a munkás, egy hetet pedig egy teljes hónapnak; de a tábornak, mint minden évben, egyszer csak vége lett, és én is felszabadultam. Első utam a Szent Patrik Katedrálisba vezetett, mivel ennyi zsinagógai élmény után úgy éreztem, hálát kell adnom valahol, hogy mindezt egy darabban túléltem. Igaz, a hegedűk nem zokogtak fel, s főleg nem a háztetőn.

2013 nyara, USA

(Kuruc.info)

Kapcsolódó: A kóser bor igaz meséje - így üzletelj zsidókkal!