A második világháború német haditengerészete több területen is kivitelezett világszínvonalú fejlesztéseket, amik hozzájárultak a harc hatékony megvívásához, és súlyos károkat okoztak az ellenséges hadi- és teherszállító flottákban.
A Kriegsmarine csatahajói
A második világháborús német haditengerészet összesen négy korszerű csatahajót, a Scharnhorstot, a Gneisenaut, a Bismarckot és a Tirpitzet vetette be. Ezek közös jellemzője az volt, hogy más korabeli csatahajókhoz képest gyorsabbak voltak, aminek következtében lehagyhatták a túlerőben lévő ellenséges hajókat.
A Bismarck-osztályú csatahajóknak a sebességen kívül volt más előnyük is: azok voltak az Európában valaha épített legszélesebb csatahajók. A hajó szélessége azért volt lényeges paraméter, mivel a nagyobb szélesség stabilabb ágyúplatformmá tette a hajókat, aminek következtében pontosabban lehetett velük lőni.
Zoom
Ezen a felülnézeti képen látható, hogy a Bismarck-osztályú csatahajóknak jó stabilitást adó, széles hajótestük volt
A Bismarck-osztály másik előnye a páncélzat volt: a típus páncélzatát úgy tervezték, hogy minden korabeli hajó lövedékének ellenálljon. Ezt azzal érték el, hogy a fő páncélövön belül elhelyeztek még egy páncélövet, ami nagy mértékben döntött volt, aminek következtében a hajó külső páncélzatán áthatoló lövedékek felpattantak és nem érték el a lőszerraktárat.
A Bismarck-osztály további előnye a rekeszek száma volt: a Bismarckot több mint 300 belső rekeszre osztották fel, aminek következtében sok találatot kellett elérni a hajó elsüllyesztéséhez. A vízvonal alatti terület 22 vízzáró rekeszre oszlott.

A Bismarck páncélzatának metszete: a Bismarck-osztályú csathajók két réteg páncélt kaptak, aminek az volt a hatása, hogy a külső réteget áttörő lövedékek a két réteg között robbantak fel, ami lokalizálta a felrobbanó gránát vagy bomba hatását, ez által megvédve a létfontosságú lőszerraktárakat és a gépházakat
Villámháború a tengereken: a gyorsnaszádok
Az a terület, melyen a Kriegsmarine átmenetileg számbeli fölényben volt a Royal Navyvel szemben a felszíni hajókat tekintve, azok a gyorsnaszádok voltak. Ezek kis méretű, gyors hadihajók voltak, amik ennek ellenére a torpedóik révén bármilyen hajót el tudtak süllyeszteni. 1939 szeptemberében az angolok 9, míg a németek 60 gyorsnaszáddal rendelkeztek, amikről bebizonyosodott, hogy költséghatékony fegyverek.
A németek a háború kezdetén a gyorsnaszádok területén nem csak mennyiségi, hanem minőségi fölényben is voltak, ami a háború végéig megmaradt. Ennek a fő oka az volt, hogy az angol gyorsnaszádok benzinmotorosak, amivel szemben a német gyorsnaszádok pedig dízelmotorosak voltak. A dízelmotor nagyobb hatósugarat biztosított a német hadihajóknak. A német S-Bootok (gyorsnaszádok - a szerk.) fölényének másik oka az erősebb fegyverzet volt: a német gyorsnaszádok géppuskái az ellenséges gyorsnaszádok elleni harcban kellően pusztítóak voltak. Az S-Bootokat emellett aknatelepítésre is használták, amikkel szintén okoztak veszteségeket.
A világháború folyamán a német gyorsnaszádok több mint 200 ezer tonnányi ellenséges hajót süllyesztettek el torpedókkal, mindemellett további 140 ezer tonnányi hajót az általuk telepített aknák süllyesztettek el. Ennek következtében a gyorsnaszádok többször akkora kárt okoztak, mint amennyibe került az építésük és az északi-tengeri bázisaikról a végsőkig folytatták a harcot.
Zoom
Csapatszállító hajókat kísérő gyorsnaszádok
A tengeralattjárók technológiája
Torpedók
A világháború folyamán a fő német torpedótípusok a G7e és a G7a voltak. A torpedók által hordozott robbanóanyag az ún. Schiesswolle 18 volt, ami egy víz alatt alkalmazható erős robbanóanyag. A G7e elektromos meghajtású, míg a G7a gőztorpedó, aminek alkohol volt az üzemanyaga. A két típusnak különböző előnyei voltak a másikhoz képest: a G7e típust az elektromos meghajtása miatt nehezebben lehetett észrevenni a megcélzott hajókról, a G7a pedig nagyobb hatótávolsággal és sebességgel bírt.
A történelem első harcban alkalmazott célkövető torpedóját "G7e T4 Falke"-nak hívták. Ez olyan vezérlőrendszerrel rendelkezett, ami ráállt egy hajócsavar frekvenciájára, majd azt követte. Ezt a torpedót sikeresen alkalmazták 1943 márciusában. Később bevezették a javított G7e T5 Zaunköniget.
A célkövető torpedók mellett más módon is növelték a tengeralattjárók találatainak esélyét, mégpedig a FAT és a LUT torpedóvezérlő rendszerekkel. Ezek a vezérlőrendszerek azzal növelték a torpedók találatának valószínűségét, hogy változtatták a torpedó haladásának irányát, aminek következtében azok nagyobb távolságot tettek meg a konvojon belül.

A LUT torpedóvezérlő rendszer hatása a kilőtt torpedó útvonalára
Védekező felszerelések
A tengeralattjárók az ellenséges hajók szonárjának megtévesztésére több eszközt is alkalmaztak.
A Bold egy buborékképző anyaggal megtöltött cső volt, ami a vízzel érintkezve nagy buborékokat hozott létre, ami 20 percen keresztül működött. Ez a szonár használói számára egy tengeralattjárónak tűnt, aminek következtében az igazi tengeralattjáró elmenekülhetett. Később bevezették a Sieglinde-t, ami a buborékképző anyaggal megtöltött csőhöz kapott egy elektromos motort, ami egy tengeralattjáró mozgási sebességével hajtotta a szerkezetet. Ennek következtében a szonárt használó hajók több célt láttak, aminek következtében a tengeralattjáró kijátszhatta a rá vadászó hajókat.
Egy másik eszközt, amit a tengeralattjárók meneküléséhez fejlesztettek ki, Siegmundnak hívták. Ez egy olyan eszköz volt, ami víz alatti robbanások sorozatát produkálta, megsüketítve a hajók szonárját, ami szintén lehetőséget adott a tengeralattjárók számára a biztonságos távolságba jutásra.
(Olvasónktól)
Források:
- Gordon Williamson: Kriegsmarine U-Boats 1939-45
- Gordon Williamson: German Battleships 1939-45
- Gordon Williamson: E-Boot vs MBT: The English Channel 1941-45
Kapcsolódó:
- A német hegyivadászok fegyverzete, szervezése és offenzív harcászata
- A Wehrmacht és a Waffen-SS álcázási módszerei és felszerelése