Tanja Kambouri, német rendőrnő, bevándorolt görög szülők gyermeke, aki naponta járőrözik a Ruhr-vidéki Bochum város utcáin. A rendőrnő Németország kék fényben címen 2015-ben könyvet is írt a szolgálat közben szerzett élményeiről. Kambouri szépítgetés nélkül leszögezi: az intézkedő rendőröket szinte kivétel nélkül az integrálhatatlan bevándorló, vagy idegen gyökerű többgenerációs sihederek csoportokba verődve nyomdafestéket nem tűrő szavakkal becsmérlik. Leírja még, hogy főleg a rendőrnőket sértegetik, akik szégyenszemre legtöbbször meghátrálnak, mert nem védik meg őket a politikusok és az igazságszolgáltatás.

Korábban csak másoknál kellett nagyon odafigyelni, nehogy megsértődjenek, de most már - főleg a tömeges bevándorlással járó nap napi kellemetlenségek, atrocitások miatt - az ellenszenv átterjed a többgenerációs törökökre is. Egyébként maguk a törökök is hibásak abban, hogy képtelenek asszimilálódni. Mostanában a vízcsapból is a már Németországban született, de török állampolgársággal is rendelkező Mesut Özil, sokszoros német válogatott botrányos ügye folyik. Az idei világbajnokság előtt Özil egy másik török származású németországi focistával, Ilkay Gündogánnal együtt Londonban lefotóztatta magát a parlamenti választásra készülő Recep Tayyip Erdogan török elnökkel, aki nyilván a Németországban élő, választási joggal rendelkező törökök szavazatára is számított, s nagyon jól tudta, hogy Özil valóságos bálványuk. A németországi utcákon járva gyakran látni kisfiúkat, fiatalokat olyan pólóban, amelyen az ő neve olvasható. Nem is kell kérdezni, hogy német fiúcskákról van-e szó, mert a bőr- és hajszínükön és a szülőkön, viselkedésükön, hangosságukon, valamint az öltözködésükön rögtön látszik, hogy nem azok.

Akkora publicitást kapott ez a válogatottságra valóban méltatlan labdarúgó, Özil, amekkorát itt még nem láttunk, legalábbis mi nem tudunk róla. A külföldi sajtó, más országokban alkalmazott német edzők, neves sportolók, a parlament elnöke, színésznők és még ki tudja kik szóltak hozzá az ügyhöz, a legtöbben persze bírálták a török származású labdarúgó viselkedését, de voltak olyanok is, akik a pártját fogták. Ez utóbbiakat nehéz megérteni, de szabad országban élünk, ahol mindenki közölheti, hogy mit gondol erről a hálátlan alakról.

Az az érzésünk, hogy ez a fokozott figyelem csak árt Özilnek, pedig valószínű, nem erre számított, és nem tett jót azoknak sem, akik nem ítélték el azonnal, amikor kitudódott az egyértelmű dezertálása, a mérhetetlen Németország-ellenessége. Még az ártatlan emberekre is gyorsan rásütik, hogy izgatók, néplázítók (németül: Volksverhetzer). Özil esetében azonban nem mertek ilyen jelzőket aggatni, pedig a megnyilvánulásai teljesen kimerítik ezeknek fogalmát. Mert fellázítja a hivatalosan hárommilliónak tartott, a valóságban azonban ennek kétszeresére duzzadt lélekszámú németországi törököket, hiszen Özil sikeres, gazdag és híres ember, akinek hallgatnak a szavára.

 A baden-württembergi faluban, ahol élünk, a lakosságnak talán már több mint a fele török, legalábbis a valós létszámuknál sokkal többnek látszanak, hiszen ők főleg az utcán élik az életüket, míg a németek általában behúzódnak az otthonaikba. Egy ilyen kis településen a németek közül szinte kivétel nélkül mindenki köszön mindenkinek, függetlenül attól, hogy ismerik-e egymást, vagy nem. Naiv módon eleinte még a török férfiaknak is előre köszöntünk, pedig általában fiatalabbak voltak nálunk. De hamar leszoktunk róla, mert nem viszonozták. Nem voltak hozzászokva… A burkába öltözött nőket már meg sem próbáltuk üdvözölni, mert ha találkoztunk, lesütött szemmel, vagy fejüket elfordítva haladtak el mellettünk.
Összefoglalva: saját magukra kényszerített tartózkodásuk, vagy inkább nevezhetnénk úgy, hogy passzív ellenállásuk miatt még a köszönés szintjén sem lehet velük kapcsolatot teremteni. Más lapra tartozik, hogy egy idő után már nem is akarunk. A beilleszkedés nem egyirányú utca. A magyar mondás ezt frappánsan fejezi ki: amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. Ha ők nem nyitottak, ha nem tesznek ők is lépéseket a németek felé, akkor az integráció működésképtelen. Ők persze bizonyára úton-útfélen sértődötten azt hajtogatják, hogy nem fogadjuk be őket, hogy idegengyűlölők vagyunk és így tovább. Önmagukban azonban nem veszik észre a hibát. Ez szálka és a gerenda esete.

Németországban vannak olyan önkéntesek fenntartotta boltok, ahol bizonyos árukat, főleg élelmiszereket, olcsón meg lehet vásárolni. Olyan termékekről van szó, amely a „normális” bevásárlóközpontokban nem fogynak el, de azért még fogyaszthatók. Tafelnek (a Tafel ebédlőasztalt is jelent – a szerk.) hívják ezeket az üzleteket. Amikor nyitnak, már sorban állnak a szociálisan lecsúszott - némelyükön látszik, hogy valamikor jobb időket megért - emberek, hogy kevéske kis pénzükért megvehessék szükségleteiket. A sorban állás korábban normálisan folyt, de ahogy egyre több migráns is részesedni akar az olcsóbb árukból, annál nagyobb lett a feszültség. Idős néniket löknek félre, a sort nem várják ki, hanem előretolakodnak. Vérlázító a magatartásuk. Egy bátor tafeles üzletvezető egy idő után aztán egyszerűen nem szolgálta ki a migránsokat. Erre kapott hideget, meleget, tettén szinte az egész ország fölhördült. Nem tudom az arányokat, de szerintem többen voltak mellette, mint ahányan ellene. De akik támadták, azok meghurcolták, a kis áruszállító autójára ráfestették, hogy náci és ehhez hasonlókat. Pedig csak a gyengébbeket, a nyugdíjasokat védte. Végül aztán olyan kompromisszumos megoldást találtak, hogy már a nyitás előtt beengedik a németeket és csak utána a migránsokat.

A közelmúltban még az itteni média is hírül adta - mert a botrányos viselkedésből olyan sokan vették ki részüket, s ezért nem lehetett elhallgatni -, hogy az egyik befogadóállomáson több száz, különböző országokból érkezett migráns összeverekedett, mert ételosztáskor az egyik afganisztáni a sor elejére tolakodott. Gyorsan előkerültek a husángok, vasdorongok, kések. A kivonuló német rendőröknek kellett rendet teremteni köztük, miközben közülük is többen megsérültek. A sérülteket pedig a mentősöknek kellett ellátni. Végül is, mi a tanulság fentebbi „tafeles” történetből és az ételosztáskor lezajlott tömegverekedésből? A tanulság az, hogy a jelek szerint a migránsok is kivetik maguk közül azokat, akik nem tartják be az írott és íratlan szabályokat. Úgy tűnik tehát, hogy csak a meghunyászkodó németekkel tehetnek azt, amit akarnak.

Miután valamilyen terrorcselekmény történik, és jobban megvizsgálják az elkövető személyét, legtöbbször kiderül, hogy rendszeresen nem egy, hanem tucatnyi identitása van, vagy halott esetében, volt. Tehetik ezt a migránsok konspirációs meggondolásból is, azért, hogy a hatóságok ne jussanak a nyomukra. De az is elképzelhető, hogy ezzel a trükkel egynél több állami segélyt kívánnak felvenni. Nem tudjuk, vajon kik világosítják fel őket arról, hogy mit tehetnek meg, meddig mehetnek el a németek kárára, mindenesetre a tartózkodási helyüket Németország-szerte könnyedén és gyorsan változtatják. Persze, mindenhol más nevet, születési dátumot, származási helyet diktálnak be. Hiába vesznek tőlük ujjlenyomatot, az egyes németországi tartományok hatóságainak számítógépei nincsenek összekötve, s ezen kívül csökönyösen, lokálpatrióta büszkeségből a legtöbbször megtartják maguknak az információkat. Itt van például a hírhedt Ánisz Ámri, aki Berlinben előbb megölt egy lengyel kamionsofőrt, majd az elrabolt többtonnás járművel belehajtott a karácsonyi vásár tömegébe, megölt, megsebesített több tucat ártalmatlan embert. Nos, amint később - s nem korábban – kiderült, Ánisz Ámrinak összesen tizennégy identitása volt Németországban… Hogyan történhetett ez meg?

Németországban a vonatok és a távolsági autóbuszok állandóan tele vannak migránsokkal. Hihetetlenül mozgékonyak. A hatóságok így aztán képtelenek követni azt, hogy melyikük hol tartózkodik. A tömegközlekedési eszközökre persze azok is felszállnak, akik egyszerűen nem váltanak menetjegyet. Ha a jegyellenőr le akarja őket szállítani, akkor hevesen tiltakoznak, mutatnak mindenféle papírokat, valószínűleg az arab nyelvű újraoltási bizonyítványukat is, amivel azt akarják bizonyítani, hogy nekik szabad ingyenesen közlekedniük oda, ahová csak akarnak és annyiszor, ahányszor csak akarnak. Azt meg mondanunk sem kell, hogy útlevelük meg végképp nincs, hiszen azt már útközben elhajították. Vérig vannak sértve, ha végül a türelmükből kihozott ellenőrök nem mindig barátságos módon letessékelik őket a járművekről. Ilyenkor aztán előkerülnek a diszkriminálás, rasszista, náci és ezekhez hasonló szavak. Repkednek részükről a szidalmak, amik között a legenyhébbnek számít a „szar németek” (Scheiß Deutsche). Ezek hallatán még a legjámborabb ember zsebében is kinyílik az a bizonyos bicska.

De térjünk vissza Mesut Özil ügyéhez. A válogatott labdarúgó két hónapig várt arra, hogy a közvéleményt tájékoztassa, végül is mi a véleménye arról, hogy Recep Tayyip Erdogán török elnöknek még az aláírásával ellátott mezt is ajándékozott. A megnyilatkozásból azonban semmi pozitívumot nem tudtunk meg, mert csakúgy, mint Erdogan, ő is csupán a rasszizmust, diszkriminációt emlegette, ám önkritikát nem gyakorolt. De miért is tette volna? Özil már korábban többször is kihúzta a gyufát a német szurkolóknál. A nemzetközi mérkőzéseken a német himnuszt tüntetőleg nem énekelte, majd a közösségi oldalakon világgá kürtölte, hogy elzarándokolt Mekkába. Még fotót is közzétett magáról, amelyen büszkén feszít a két varratlan részből álló fehér zarándoköltözékben, az „ihrámban” a fekete követ is magában foglaló mekkai Kába-szentély közelében.
A felnőtt, egészséges muszlimnak életében egyszer meg kell tenni ezt a zarándokutat (a tehetősebbeknek lehetőleg kétszer is – a szerk.), hogy a megtisztelő „háddzs”-nak szólíthassák. A mi Özilünket mostantól tehát Háddzs Mesut Özilnek illik szólítani gyaurnak és igazhívőnek egyaránt. Idáig ez rendben is lenne, hiszen mindenkinek szíve joga követni a vallása előírásait. De ezzel miért kell hivalkodni? Mi volt a szándéka? Provokáció? Nem lehet belelátni a lelkébe. Az azonban biztos, hogy a németek szemében ezzel a tettével nem lett rokonszenvesebb. Feltehetnénk a kérdést: Ha Özil szíve annyira Törökországba, s a német válogatott játékostársa, Ilkay Gündogan által egyenesen „elnökömnek” nevezett Erdoganhoz húzza, akkor miért nem a török válogatottban játszik? Ja, hogy ők nem ütik meg azt a szintet, amit eddig Németország? A válasz egyszerű: kihasználja az előnyöket, de közben nem becsüli a befogadó ország értékeit, nincs tekintettel a német szurkolók érzéseire.

A Német Labdarúgó Szövetség (Deutscher Fußball-Bund) vezetősége helyében az Erdogannal készült közös fotó után azonnal kitettük volna Özil szűrét, hogy többé ne húzhassa magára a nemzeti tizenegy német címeres mezét, amire sok német játékos fiatalkorától kezdve szinte reménytelenül áhítozik. Ők biztos a lelküket is kitennék egy-egy válogatott meccsen. Nem úgy, mint a németségnek, a himnusznak a kellő tiszteletet megadni nem hajlandó, elkényeztetett, dúsgazdag idegenszívű. A szurkolók, az átlag németek, jól ítélték meg a helyzetet, amikor a világbajnokságot megelőző felkészülési válogatott meccseken kifütyülték az előtte Erdogan elnökkel fényképezkedő Mesut Özilt és Ilkay Gündogant. A kifütyülést és az önsajnálatukban magukat már-már mártírnak hívő érzésüket visszafogott viselkedéssel és megnyilatkozásokkal elkerülhették volna.

A hivatalos személyek azonban hagyták, hogy Özil nagy kegyesen lemondhasson a válogatottságáról (állítása szerint a Németországban észlelhető fenemód nagy rasszizmus miatti tiltakozásként – a szerk.). Hagyták, hogy olyan helyzet álljon elő, mintha a lemondásával Özil büntetné Németországot. Sőt, mi több a török labdarúgó családtagjai is nyilatkoztak, felszólítván a Német Labdarúgó Szövetség néhány vezetőjét, hogy mondjanak le tisztségükről (sic!). Tényleg feje tetejére állt a világ. Civil emberek (sőt, még csak nem is németek – a szerk.) követelőzhetnek, bele akarnak szólni abba, hogy mit tegyen a szövetség és mit ne. Sokszor olyan érzésünk van, mintha egyenesen arra várnának, hogy a törökök vegyék már át a hatalmat Németországban, és akkor majd megmutatják nekünk, németeknek, hogy mi is az a rend.

A bíráló hangok, a kifütyülés a stadionokban azonban nem volt elegendő figyelmeztetés Özilnek, mert csak két hónap múlva – és akkor is csak nagy kegyesen – nyilatkozott az esetről a sajtónak, mégpedig angolul. (Még szép tőle, hogy nem törökül nyilatkozott – a szerk.) Hogy miért pont angolul? Szerintünk azért, mert a hozzá hasonló beállítottságú és török nyelven kívül csak angolul tudó tanácsadói fogalmazták meg a nyilatkozat magvas gondolatait. A válogatottból való visszalépésének bejelentésekor például azt hozta föl sértődötten, hogy őt teszik felelőssé a csapat gyalázatos világbajnoki szerepléséért.

Özil vajon levonta-e a reá vonatkozó következtetéseket, amikor megnézte más nemzeti csapatok játékosainak a világbajnoki mérkőzések előtti eltökélt, harci éneknek is beillő, önszuggeráló, a végsőkig küzdeni akarásról árulkodó himnuszéneklését, majd ezt követően a dinamikus, csaknem fanatikus, a lehetetlent is megpróbáló játékukat? Özil ezzel szemben Oroszországban szinte csak poroszkált a pályán. Már-már attól féltünk, hogy még ilyen hozzáállással is, de a szerencse érdemtelenül mégiscsak mellé szegődik, sikerül neki gólt, vagy netán gólokat lőnie, és akkor megint ez egekbe emelték volna, elfelejtették volna neki az összes ballépését, ellenszenves viselkedését. Sokunk persze akkor sem felejtette volna. Szerencsére Özilnek ezúttal nem jött össze, igaz nem is tett érte semmit. A szurkolók sokszor kíméletlenek, ha azt látják, hogy valaki nem is nagyon töri magát a győzelemért. Az ilyen játékost kikezdik, és akkor már előjönnek olyan hangok is, amik esetleg sértőek is lehetnek. De meg is érdemli ez a sportolónak nem mondható egyén. Mehmet Kasapoglu török ifjúsági és sportminiszter azt merészelte nyilatkozni, hogy Özil a német válogatottság lemondásával a „legszebb gólját lőtte a fasiszta vírus ellen”. Gondoljuk, ehhez a mondáshoz nem kell különösebb kommentár.

A Bild című német újságnak nyilatkozva egy törökökből álló focicsapat kapitánya azt nehezményezte, hogy a pálya széléről azt kiabálják nekik a szurkolók, hogy külföldiek, meg azt, hogy törökök. De könyörgök, mi mást lehet rájuk mondani? Ez olyan, mint amikor a négert, a cigányt (meg a zsidót, de ezt a német szerző már le sem meri írni… – a szerk.) nem merik így szólítani. De miért nem, ha tényleg azok? Nem szabadna azon mérgelődni, ha nevén nevezik a gyermeket. Legyünk mi is sértődöttek, ha minket itt, Németországban még száz év múlva is magyaroknak hívnak, pedig sváb (felső-svábföldi) vér is csörgedezik az ereinkben? Sőt, mi arra is büszkék vagyunk, ha otthon, Magyarországon, úgymond lesváboznak bennünket. (Persze csak akkor vagyunk büszkék, ha nem fűznek hozzá sértő jelzőket.) Az itteni visszajelzésekből arra következtethetünk, hogy viselkedésünkkel nem hozunk szégyent a hazánkra.

A törököknek is el kellene végre fogadni és foglalni helyüket a német társadalomban. De ha ez mégsem megy, akkor pofon egyszerű a megoldás: távozzanak békében oda, ahonnan jöttek, s ahol mindenki pontosan olyan, mint ők. Ne itt akarjanak mindenkit átalakítani, „megnevelni” a saját elképzeléseiknek megfelelően. Persze a két-három generációs törökök között is vannak kivételek, akik már szépen integrálódtak, komoly pozícióba kerültek, de sajnos a zöme aktív vagy passzív ellenálló a befogadó országgal szemben.

Mindezeket ismerve akkor miért vannak még mindig migrációt pártoló politikusok, s más közéleti emberek vagy egyszerű polgárok? Nem látják, hogy az integráció csak elenyésző mértékben sikeres, a migránsok többsége nem hajlandó beilleszkedni. Magyarán, semmi esély arra, hogy a 2015 óta beözönlők és azok leszármazottai, ugyanúgy, mint a sok esetben már német útlevéllel is rendelkező itt született törökök, valaha is beépülnek a nyugati társadalmakba. Csak a bajt, a konfliktusokat hozzák magukkal, Európa pedig szép lassan elveszíti az eddigi arculatát, s minden vívmányát valós veszély fenyegeti.

De hát valóban ezt akarjuk? Mit adhatunk majd tovább a gyerekeinknek, az unokáinknak? Mit fognak gondolni, milyen elítélő véleménnyel lesznek majd rólunk, amiért nem szabtunk gátat ennek a folyamatnak, amikor még meg lehetett volna állítani vagy visszafordítani?

Vannak olyanok, akik azt mondják, hogy már késő. Mi viszont bízunk benne, hogy még mindig nem késő, hiszen ha egyre inkább gyengül is, de a hatalom még azért a mi kezünkben van.

Georg Albrecht
Baden-Württemberg 

- Özil otthagyta a válogatottat a rasszista németek miatt, és ezzel gólt lőtt a fasiszta vírusnak

- Nem hajlandók énekelni a himnuszt a "német" válogatott import focistái - de a kapitányt ez nem zavarja

- 2-0-ra megverték Izraelt, másnap már Auschwitzban vezekelt a német válogatott küldöttsége