Ebben a cikkben nem a sok helyen leírt összecsapás történetét írjuk le, hanem a kevésbé ismert technikai részletekre fókuszálunk.

A Bismarck és a Hood összecsapása idején a német és a brit haditengerészet is az optikai távmérőkre alapozta a tűzvezetését. Ez a Dánia-szorosban probléma volt, mivel a csata idején szeles volt az idő, ami ráhordta a permetet az optikai távmérőkre. Viszont a Bismarck fő távmérője a hajóhíd felett volt elhelyezve, ami viszonylag magasan volt a víz felszíne felett. Ezzel szemben a Hood és a Prince of Wales tűzvezetése a lövegtornyokra helyezett optikai távmérőkre alapultak, amelyek közelebb voltak a vízhez. Ennek következtében a víz jobban belepte a brit hajók távmérőit, ami miatt azoknak a tüze kevésbé volt pontos.

A körülményekhez az is hozzátartozik, hogy a brit hajók úgy támadták meg a német hajókat, hogy szembe fújt nekik a szél, ami ráhordta a permetet a távmérőikre. Ezzel szemben a német hajók távmérői a széllel megegyező irányba néztek, ami révén őket ez a probléma nem érintette. Ez viszont a britek hibája volt, ugyanis az összecsapást a brit hajók parancsnoka kezdeményezte.

Ugyan a brit hajók rendelkeztek a lövegtornyoknál magasabban elhelyezett optikai távmérőkkel is, de azoknak gyengébbek voltak a képességeik.

Egy további tényező pedig az volt, hogy az angol hajók először rossz célpontra nyitott tüzet. A Hood legénysége a csata elején összetévesztette a Bismarckot és a Prinz Eugent, ami miatt a Hood első sortüzei nem a Bismarckra irányultak. A célpont váltása után pedig újra kellett kezdeniük a célpont belövését, ami időbeni késlekedést okozott.

Technikai különbség volt, hogy a Hood távmérői kisebbek voltak a Bismarck távmérőinél. Minél nagyobb egy távmérő, annál pontosabban mér. A Hood lövegtornyain elhelyezett távmérők 30 láb (9 méter) hosszúak voltak, a többi távmérője pedig nagyrészt 15 láb (4,5 méter) volt. Ezzel szemben a Bismarck legnagyobb távmérői 10,5 méteresek voltak.

Egy másik technikai előny a német csatahajók számára az volt, hogy távvezérléssel irányíthatóak voltak a lövegeik (remote power control). Ez gyorsabbá és pontosabbá tette a tüzelést a brit hajókhoz képest, ugyanis az angol csatahajókon ugyanezt a feladatot manuálisan oldották meg. Ezt azt jelentette, hogy a brit csatahajókon a lövegtornyok kezelőinek jelezték a löveg irányzásához szükséges adatokat (follow the pointer), ami magában rejtetett a hiba lehetőségét, különösen hosszabb csata idején, amely során a legénység elfáradhatott. Ezzel szemben a német csatahajókon a lövegtornyokat közvetlenül a harcálláspontról lehetett irányítani, vagyis ott ki volt küszöbölve ennek a hibának a lehetősége. Ez a technikai különbség a német a brit és német csatahajók között a háború nagy részében fennállt, mivel a britek ezt a technológiát csak a háború végén integrálták a csatahajóikba.

A Hood tűzvezetését ugyanazzal a Dreyer tűzvezető rendszerrel végezték, amit 1920-ban építettek bele (bár a rendszer egyes elemeit modernizálták). Az újabb angol hajók már az Admirality Fire Control Table rendszert alkalmazták, vagyis a Hood tűzvezetése ebből a szempontból sem a legkorszerűbb elérhető technológia volt.

Amúgy az összecsapásban részt vevő felek közül mindkettőnek volt radarja, de azt akkor még egyik fél sem használta tűzvezetésre (a Bismarcknak például 3 radarja is volt).

Egy további tényező, ami ugyan a cikk által leírt összecsapásban nem játszott szerepet, az volt, hogy a Bismarcknak nagyobb fényszórói voltak, mint a Hoodnak. A Hood 44 hüvelykes (1,11 méter), míg a Bismarck 1,5 méteres fényszórókkal rendelkezett. Ez a németek számára éjszakai csatában jöhetett volna jól.

A Bismarck egyik előnye a brit hajókhoz képest az volt, hogy nagyobb volt a nehézlöveginek torkolati sebessége. Emiatt a gránátok kevesebb idő alatt értek a célponthoz, ami könnyebbé tette a célzást.

Egy másik jelentős tényező az volt, hogy a Bismarcknak viszonylag kis tömegűek voltak a gránátjai. Ezen ok miatt a tüzeléskor kisebb erők keletkeztek, ami előnyös volt a szórás szempontjából és a csőélettartamra is jó hatással volt. A kisebb tömeg viszont a páncélátütés szempontjából hátrányos volt.

A lövegek torkolati sebessége és a gránátok tömege közötti eltérések a különböző taktikai elképzeléseknek voltak az eredményei. A német csatahajókat alapvetően kisebb lőtávolságú harcra tervezték, ami miatt nagy torkolati sebességű ágyúkat alkalmaztak, mivel rövid lőtávolság esetén az volt hatásosabb. Ezzel szemben számos korabeli haditengerészet nagyobb távolságú harcra optimalizálta a fegyverzetét, amihez a lassabb, de nagyobb tömegű gránátok voltak optimálisabbak.

A világháborúk közötti időszakban a német haditengerészet is vizsgálta az optimális harctávolságot, és ők arra a következtetésre jutottak, hogy az Északi-tengeren gyakran kedvezőtlen az időjárás, ami miatt egyszerűen nem lehetett olyan messzire látni, hogy a nagyon nagy lőtávolságra optimalizálás előnyös legyen.

(Olvasónktól)

http://www.kbismarck.com/controltiri.html
http://www.navweaps.com/index_tech/tech-052.php
http://www.hmshood.com/ship/fire_control.htm
https://www.bismarck-class.dk/technicallayout/rangefinder/bismarck/rangefinder_bism.html
http://dionysus.biz/NavalGunnery.html
http://www.hmshood.com/ship/hoodspecs5.htm
http://www.kbismarck.com/oequipment.html
http://www.kbismarck.com/armament.html
http://www.hmshood.com/ship/maingun.htm