A szervező Börzsöny Akciócsoport szerint a Kitörés Emléktúra célja, hogy minden év februárjában megemlékezzen azokról a magyar és német katonákról, akik a II. világháborúban két és fél hónapon keresztül hősiesen védték Budapestet – és ezzel együtt Nyugat-Európát – a bolsevik Vörös Hadsereggel szemben. Miután 1944 karácsonyán a szovjet ostromgyűrű bezárult a vár körül, az „Európa Erőd” védői a harc nélküli lemészárlást jelentő kapituláció helyett – esküjükhöz híven – 1945. február 11-én a kitörést választották. A túrázók teljesítményükkel tisztelegnek a hősi halottak emléke előtt.

Magukra valamit is adó fitnesznáciknak – így nekem is – ott a helyünk, így idén harmadszor is nekivágok a leghosszabb, majdnem 60 km-es távnak. A „fitnesznácik” eredetileg azok az önsanyargató és életmód-fetisizáló sportfanatikusok, akik mennyei kasztjuk magasából sajnálják le tunya, (mozgás)igénytelen, elhízott embertársaikat. A kifejezésnek Szily „Hogy lehetsz ilyen átkozottul jóképű?” László, a 444 – tévedésből a piaristáknál érettségizett – nácivadász újságírója adott többletértelmet feledhetetlen, „Budát ellepték a hitlerista egyenruhások, összeállt a náci-fitnesz koalíció a Kitörés emléktúrán” című miniatűrjében, melyben arról számolt be, hogy a szokásos délutáni vérmezei kutyasétáltatása közben hogyan találkozott „igazi” virtigli fitnesznácikkal – vagyis velünk.

A 25, 35 és 60 km-es távú emlék- és teljesítménytúra résztvevői évről évre nagyjából három, pontosabban öt csoportra oszthatók: (1) profi, félprofi terepfutók; (2a) szárnyaikat még próbálgató, már nem amatőr, de hosszabb túrákat eddig még nem teljesítő; (2b) magukat már komolyabb távokon is próbára tevő, tapasztalt, a Kitörésre is vissza-vissza térő „civil” teljesítménytúrázók – mi vagyunk a legnépesebb tábor; (3a) nagyszerű magyar – jellemzően I. és II. világháborús – hagyományőrző bajtársaink; (3b) osztrák és német vendégek, civilek és sok hagyományőrző, akik Európában büntetlenül talán egyedül Budapesten tehetik meg, hogy Wehrmacht vagy Waffen SS-egyenruhákban és -felszereléssel teljesítsenek egy emléktúrát. [A legfrissebb hírek tükrében ez utóbbi állításom kérdőjelet kapott – V. T.]

Az emléktúra, de különösképpen a Becsület Napi „szélsőjobboldali, hungarista és neonáci” (Népszava) megemlékezés betiltásában reménykedő „partizánok” (Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége) és gondolatrendőrök (Tett és Védelem Alapítvány) idén is hoppon maradtak. Azt ugyan sikerült elérniük, hogy néhány éve a Becsület Napját kipaterolták a Várból, azt azonban idén sem, hogy betiltsák a gyűlést. A Pintér-féle rendőrség szokás szerint, az elvárásokat lihegve túlteljesítve minden tőle telhetőt megtett, mert szerintük a rendezvény alkalmas lehet félelemkeltésre, riadalom okozására. A Fővárosi Törvényszék viszont az Alaptörvényben foglaltak szellemében („Mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához.”) a bejelentő magánszemély felülvizsgálati kérelmét megalapozottnak találta, és a tiltó határozatot hatályon kívül helyezte, amellyel szemben további jogorvoslatnak helye nincs. A megemlékezést ismét a Városmajorban tartják, a Kitörés Emléktúra pedig újra a Várból, a Kapisztrán térről indul[t volna, ha nem foglalják le a „demokraták” – V. T.]

Az antifasiszta egy különös anyagból gyúrt emberfajta. Az életét tette fel arra, hogy harcoljon a fasizmus (de nem a Mussolini-féle, hanem a hitleri nemzetiszocializmus) ellen. (Sztálin ugyanis nem szerette a nemzetiszocialista, náci kifejezéseket, mert össze lehetett téveszteni a szocialistával.) A bökkenő az, hogy a náci bazár ’45-ben bezárt, így derék antifasisztáink egy időre munka nélkül maradtak. Orwell ugyan már 1944-ben megírta, hogy a fasizmus szó jelentése nyomokban sem emlékeztet eredeti tartalmára, és nincs olyan politikai párt vagy szervezet, amit ne fasisztáztak volna le a megelőző tíz évben. Ma is ismerős a recept! A ’68-as „reneszánsz”, a fogyasztói társadalom ellen „lázadó” nyugati szalonforradalom hullámai politikai csoportocskák és ideológiák tucatjait mosták a baloldal partjára, csak ezek a gaz nácik nem akartak színre lépni.

A szocialista tábor különösen szenvedett a nácihiánytól. A régi szép időkben legalább volt néhány nyilas… Szörnyű érzés lehetett ez az olyan őseszdéeszes maoisták számára, mint Demszky Gábor vagy Haraszti Miklós. A rendszerváltás után ugyan kerekedett néhány operettnáci-botrány (Bácsfi Diána, Szabó Albert), de mindez egy Tamás Gáspár Miklós kaliberű szoba-antifasiszta fél fogára sem elég. Azt, hogy Magyarországon ki a náci, ő vagy Lévai Júlia mondja meg; nemzetközi szinten pedig a Szocialista Internacionálé egykori elnökére, az ENSZ egykori Menekültügyi Főbiztosára („a migráció alapvető emberi jog”), a jelenlegi főtitkárra, a portugál kommunista António Guterresre bízták a feladatot. A magyarországi „újfasiszta építkezésről” a hazaáruló MSZP-s EP-képviselő, Újhelyi István tájékoztatta haladó képviselőtársait.

A Mérce nevű „független” neobolsevik lapnál egy egész lelkes kis antifasiszta-szakkör bontogatja szárnyait TGM mester égisze alatt. A lap hasábjain az egyik „legkeményebb arc”, az Áder János köztársasági elnök rezidenciáját Gulyás Márton „aktivista” társaságában lemosható (!) festékkel megdobáló Varga ’Nefelejcs’ Gergő gyalázza hőseink emlékét és szólítja fegyverbe a még ingadozó antifasisztákat.

Mindig mókás látvány a túra előtt a Széll Kálmán téren vagy a Kapisztrán tér mellett az a két tucat tyúkmellű momentumos, aurórás antifa, akik a készenlétisek óvó ölelése közepette kereplő meg úttörődob kíséretében a jiddis balladából olasz partizándallá „érlelődött” Bella Ciaót kántálja átszellemülten. Vigyázat: az idén két ellendemonstráció is szerveződik! Szóval lesz ám no pasarán!

Jómagam már réges-rég nem profi, de ma is aktív sportemberként pár maratoni futással és Balaton-átúszással a hátam mögött úgy nyolc-tíz éve szerelmesedtem bele a teljesítménytúrázásba, olyannyira, hogy tavaly, második nekifutásra már a Kinizsi Százast is sikerült teljesítenem. Fizikai értelemben mindenképpen a Kitörést tartom az új év méltó nyitányának: a karácsonyi ünnepek alatti szellemi ellazulás, meditáció és feltöltődés után jóleső érzés megkezdeni a felkészülést, elindulni a Pilis vagy a Börzsöny meredekjein, és beleharapni bükkösök levegőjébe. Megmagyarázhatatlan, természetfeletti erő kerít hatalmába a hegyi ösvényeken, a nyergekre, tetőkre és gerincekre kaptatva. Hegyeket tudnék megmozgatni ilyenkor – hogy stílszerűen fogalmazzak.

Az összetartozás ereje azonban csak a rajt előtt, a várbeli Kapisztrán téren gyülekezve, a Magdolna-torony lábánál és a Kitörés emléktábla mellett érinti meg az embert. [Az idén megfosztanak ettől bennünket a „demokraták” – V. T.] Csillogó szemű, nyakukat nyújtogatva ismerősöket kereső vagy éppen a barátaikkal anekdotázó túrázók és hagyományőrzők várják izgatottan a délután fél ötös indulást.

A Kitörés 60 egy kőkemény teljesítménytúra: éjszaka, hóban-fagyban, sárban vagy tükörjégen, majdnem 60 km-t gyalogolva, közben 1860 m szintemelkedést (kétszer fel a Csóványosra!) leküzdve kell a 24 órás szintidőn belül teljesíteni a távot. Talán ennél is fontosabb – számomra mindenképpen –, hogy egyfajta spirituális időutazáson rekonstruálhatjuk vagy élhetjük át újra történelmünknek a marxista kommunisták, később pedig a liberális demokraták vezető történész körei által meghamisított dicső eseményét, a budapesti kitörést.

Felemelő érzés a hagyományőrzők által „belakott” ellenőrző- és pecsételőpontokon át a célhoz, Szomorhoz közeledve annak a maroknyi katonának az emberfeletti erőfeszítéseit megidézni, akik a ruszki gránátok, bombák és rakéták által tizedelve (sőt „századolva”) törték át az ostromgyűrűt. A 18 500 katonából alig 800-nak sikerült. S megrendítő élmény a katonasírok mellett mécseseket gyújtani és főhajtással tisztelegni azok előtt, akiknek nem sikerült. Mert mi – emléktúrázók és honvédő eleink – összetartozunk.

A történelemkorrepetálást személyes világnézeti vallomással kell kezdenem. Ha 1944 őszén, katonakorba lépő fiatalember lettem volna, akit még nem soroztak be, és jövőbelátó képességgel megáldva előre láttam volna, hogy mit hoz hazám számára a szovjet „felszabadítás”, az erőszakolások és a málenkij robot, majd az az azt követő 45 évnyi diktatúra, nos azonnal jelentkeztem volna a Vannay-riadózászlóaljba. Ami nem keverendő a dr. Csohány Endre által vezetett Görgey-zászlóaljjal, amelynek tagjai a Börzsönyben lőtték tarkón a Szent László Hadosztály szovjetek által elfogott és már fegyvertelen gyerekkatonáit; vagy a Göncz Árpádot is sorai közt tudható Táncsics-zászlóaljjal; a Gömbös Gyula szobrát felrobbantó kommunista-terrorista Marót-, és a Weinberger Dezső által vezetett Szír-csoporttal; avagy a Budai Önkéntes Ezreddel. Fontos kiemelni, hogy a meggyőződéses önkéntes kommunistákat nem számítva – akik soha nem is számítottak semmit – a többi „önkéntes” a szibériai hadifogság nagyon is reális lehetőségét mérlegelve állt át a támadókhoz. (A nagyapám nem mérlegelt, ezért öt évet vendégeskedett a Donyec-medencében. És igen, tudom, hogy kik voltak a nyilasok.)

Ez a dilemma 45 évig, a kommunista diktatúra és a szovjet megszállás árnyékában tabu volt. A történelemkönyvek lapjaira égett szövegek tanításai a nemzet „kollektív bűnösségéről” és a „felszabadulásról” örökéletűnek tűntek, s csak a „rendszerváltás” után lehetett néhány kérdést megfogalmazni. Mert az igazi kérdés ez, s erre mi tudjuk a választ.

Hogy amúgy mi a helyzet a középszintű humán oktatással, azt jól tükrözi a Nemzeti Alaptantervet tervezete körüli libsi sivalkodás. Miklósi László, a Történelemtanárok Egyletének elnöke szerint nem kellene a végvári katonákat hősnek nevezni; Arató László, a Magyartanárok Egyesületének elnöke szerint ez a tervezet „a magyartanítás katasztrófája”; míg a Pedagógusok „Demokratikus” Szakszervezete is elkezdte már az elmaradhatatlan fasisztázást. „Az ország legnépszerűbb történelemtanára, Jocó bácsi” az ATV-n utasítja vissza a NAT-ból áradó „nacionalizmus”-t. Nagyra értékelnénk, ha a többségben lévő pedagógusok is hallatnák a véleményüket.

Ennek a történelemszemléletnek megfelelően Budapest ostromát hadászatilag máig értelmetlennek, védőit pedig „náci-nyilas hordának” szokás titulálni. A helyzet viszont az, hogy ha a német és magyar csapatok nem tartják fel több mint fél éven keresztül a Vörös Hadsereget a Kárpát-medencében, akkor a szovjetek Bajorország és Baden-Würtenberg elfoglalása után kijutnak a francia határig, s onnan már csak egy ugrás az Atlanti-óceán. A francia és olasz kommunista ellenállók segítségével a szovjet befolyás Nyugat-Európa jelentős részére kiterjedt volna, Sztálin bácsi nagy örömére. Nagy volt tehát a tét.

Az oroszok megszokták, hogy a kurszki csata után szinte akadálytalanul nyomulhatnak előre. A román és a szlovák kiugrás után arra számítottak, hogy a Kárpátokat megkerülve a síkvidék előnyeit és a páncélos fölényüket kihasználva hetek alatt átgázolnak Magyarországon. Jellemző, hogy Sztálin november 7-ét Budapest elfoglalásával szerette volna ünnepelni. Súlyosan tévedett. A Szovjetunió határain kívül egészen Berlinig nem kellett annyit hadakozniuk, mint a Kárpát-medencében. A tordai, majd később a debreceni-hortobágyi páncéloscsatákat a szovjetek is a legkomolyabb ütközetek között említik.

Álomvilág, fanatizmus, hadászati rövidlátás – általában így minősítik, hogy a Führer miért ragaszkodott körömszakadtáig a Tiszától nyugatra eső területek megtartásához, holott vezető tábornokai, például Guderian is Berlin védelmét preferálta volna. A románok augusztus 23-i átállása miatt a németeknek a ploiești olajmezőket fel kellett adniuk. A birodalom kőolajellátásának 80%-át ezután a nagykanizsai, lispei olajmezők biztosították. Ezek voltak a gazdasági realitások 1944-45 fordulóján, és ezzel Albert Speer, Hitler zseniális birodalmi fegyverkezési minisztere is tisztában volt. Szeptemberi jelentésében a magyar hadiüzemek, a repülőgépgyártáshoz és a páncélötvözéshez szükséges bauxit, magnézium, mangán, valamint a tengeralattjárók akkumulátoraihoz szükséges antimon- és az élelmiszer-tartalékok fontosságára hívta fel a Führer figyelmét.

A szovjet csapatok november elején Budapest határához érkeztek, az ostromgyűrű december 25-én zárult be. 102 napig, a február 11-én megkísérelt kitörésig tartották Budát a német és magyar csapatok. Az ostrom és a kitörés történetét a liberális körökben népszerű „sztártörténész”, Ungváry Krisztián diplomamunkájában írta meg, ami 2005-ben könyvalakban is napvilágot látott; nemrég pedig egy bolgár hadtörténész, Kamen Nevenkin kétkötetes monumentális összefoglalása került a figyelem középpontjába.

Ungváry szemlélete sajátos változáson ment keresztül. Tavaly februárban még kardcsörtetve, kollégáit sértegetve utasította rendre a köztévé „hullarabló” szerkesztőjét, aki mértékadónak számító, elismert történészeket az M5 kulturális csatorna stúdiójába invitálva próbált végre méltó módon emléket állítani a kitörésnek.

Ungváry korábban is elvégezte a megrendelt „tudományos ismeretterjesztést”, aminek a lényege, hogy az „Európa Erődnek” semmi köze az európai értékrendhez, ez ugyanis a náci-nyilas haditudósítók színvonala, és aki ezt használja, nem teheti véletlenül. Most azonban történt valami, mert Hősök? címmel könyvet jelentetett meg a budapesti kitörés német katonai elitjéről. Már a címadás is kiverte a biztosítékot, mert toleránséknál nem szokás a dogmákat megkérdőjelezni. Van, aki szerint Ungváry „vívódik kutatása tárgyával, nem tud összefüggő magyarázatot adni arra, hogy 2019-ben miért és milyen tanulsággal szolgálhat az olvasó számára a kitüntetett, jobbára a Waffen SS-ben harcoló tisztek példája”. A neobolsi Mérce üdvöskéje azt kéri számon, hogy Ungváry miért éppen az [auschwitzi – V. T.] évforduló kapcsán látta elérkezettnek az időt arra, hogy felmelegítse a „háborúban nem volt jó és rossz oldal” és a „németek mégiscsak egy felsőbbrendű kultúrát képviseltek”, általa régóta vallott, és többek által már régóta bírált téziseit. A legszórakoztatóbb mégis csak a humorimmunis Falkasházy Tivadal [aki visszafelé is fel tudja sorolni az Árpád-házi királyokat! – V. T.], aki szerint „a megkelülhetetlen demoklatának elbolult az agya”.

Az ostrom alá vett fővárost a német és magyar erők 1945 januárjában a Konrád-hadműveletek keretében próbálták felszabadítani. Sikerült ugyan visszavetni és a Dunához szorítani a szovjet csapatokat, de a fővárost nem tudták megközelíteni – a szovjetek megállították a támadást. Budát február 11-én fel kellett adni, ez azonban nem könnyítette meg a szovjet tábornokok, Tolbuhin és Malinovszkij dolgát. A szovjetek Berlintől 60-70 km-re jártak, de nemhogy Bécset, még Szombathelyt sem érték el. Hitler a nyugat-magyarországi nyersanyagforrások, élelmezési javak és a felvonulási terület biztosítása, valamint a szovjetek további nyugati irányú előretörésének megfékezése érdekében „Tavaszi ébredés” néven offenzívát indított, amely során a német-magyar csapatok folyamatos ellenállása miatt a Vörös Hadsereg újabb értékes időt vesztett. Sztálin a Roosevelthez írt 1945. április 7-i 288. számú titkos levelében a balatoni csatát a háború legkeményebb ütközetei közé sorolta.

Ugyanebben a levelében Roosevelt szemére veti, hogy Marshall tábornok két várható német ellentámadásra (Pomeránia és Ostrava környéke) figyelmeztetve megtévesztette a szovjet vezérkart. Az ardenneki offenzívában súlyos veszteségeket szenvedett és utána lassú ütemben újra feltöltött 6. (SS-)páncéloshadsereget nem ide, hanem a Dunántúlra vezényelték. Sztálin azt is felhánytorgatta, hogy a németek elkeseredetten tartanak olyan kis csehszlovákiai porfészkeket, mint Zemlenice, s közben olyan fontos német városokat adnak fel szinte ellenállás nélkül, mint Osnabrück, Mannheim vagy Kassel; ráadásul több páncélos alakulatot dobtak át nyugatról Magyarországra amerikai és angol jóváhagyással, sőt segítséggel (nem bombáztak például). A németországi zsákmányért, a leggazdagabb bánya- és iparvidékekért folyó versenyfutásban Sztálin szövetségesei előbbre tartottak.

Az angolok és az amerikaiak kiegyezése a nácikkal persze „összeesküvés-elmélet”, és egy intelligens demokrata nem dől be az ilyen híreszteléseknek. Nekem viszont tetszik. A témát először a kiváló Szaniszló Ferenc járta körül a Világpanoráma című emlékezetes műsorának négy adásában, ahol a 2016-os Kitörés Emléktúráról beszámolva, annak apropóján vázolta fel, hogyan szúrták hátba atlanti „szövetségesei” a bolsevik diktátort. (A négyrészes sorozat a moderátorok nyilvánvaló figyelmetlensége miatt még fenn van a Youtube-on; letöltésük és megtekintésük „kötelező tananyag” minden józanul gondolkodó, a történelem és alakítói valódi mozgatórugóira és motivációira kíváncsi, de a baloldali-liberális „értelmezésekkel” torkig lévő ember számára.)

Az amerikaiak és az angolok a Hitler által a háború folyamán mindvégig – érdekes módon – békén hagyott Svájcban, a globális pénzügyi hatalom és a nemzetközi szabadkőművesség európai központjában kötötték meg a szövetséget a nácikkal, Himmler birodalmi vezető küldötteivel. A nyugati liberális demokraták és a nemzetiszocialisták összefogását Schellenberg titkosszolgálati vezető, Himmler jobbkeze hozta össze. Sztálin tudott a találkozó(król), és számon is kérte Rooseveltet, aki válaszlevélben bevallotta, hogy valóban folytak előkészületek a tárgyalásokra, de azzal mentette magát, hogy a berni találkozás egyetlen célja a „kapcsolatteremtés” lett volna a német tisztekkel. Sztálin április 3-án és 5-én kelt 286. és 287. számú levelében válaszol Rooseveltnek: „Ön azt állítja, hogy eddig még semmiféle tárgyalás nem volt. Azt kell hinnem, hogy önt nem tájékoztatták teljes mértékben. Katona munkatársaim a rendelkezésükre álló adatok alapján nem kételkednek abban, hogy igenis voltak tárgyalások, és ezek a németekkel kötött olyan megegyezéssel végződtek, amelynek értelmében Kesselring marsall, a német Nyugati Front parancsnoka beleegyezett abba, hogy megnyissa a frontot, és az angol és az amerikai csapatokat átengedje keleti irányban. Az angolok és az amerikaiak pedig viszonzásul megígérték, hogy enyhébb fegyverszüneti feltételeket szabnak a németeknek.”

Vagyis az amerikaiak átverték a szovjeteket. Félrevezették őket, újabb időt és német területeket nyertek a magyarországi német hadműveletekkel, a szovjetek föltartóztatásával, hazánk pusztulásával. Az üzlet, az üzlet.

„A nyugati demokráciák végül is igazolták Hitler Mein Kampf-i gondolatait: a germán és angolszász testvérnépek, a náci nemzetiszocialisták és az angol-amerikai liberális demokraták végül is együtt, titkos szövetségben föltartóztatták a bolsevizmust, a legfőbb veszélyt. Igaz, Magyarország és más kelet-európai nemzetek föláldozásával. De hát a liberális demokraták, a nácionisták, a szocionisták önmagukról és globális világhatalmukról gondoskodtak, mint mindig” – állítja Szaniszló Ferenc a III. rész végén. [Talán érthető, miért rúgták ki az Echo TV-től – V. T.]

Negyvenöt éven keresztül éltünk diktatúrában, a szovjet bolsevikok és „magyar” pribékjeik elnyomása alatt. Felmérhetetlen károkat okozott ez a fél évszázad, s harminc év sem volt elég, hogy a kommunista rendszert lezárva új pályára állítsuk Magyarországot. Most is presszió alatt, a baloldali és liberális „demokraták”, a valódi „nácik” mindennapos, provokatív és idegesítő zaklatásai mellett kell élnünk. Nem készíthetünk magunknak Nemzeti Alaptantervet, nem mondhatjuk el, hogy kiket, s mikről szeretnénk olvasni, nem oszthatunk ki ösztöndíjakat, nem szólhatunk bele, hogy kik tanítsanak az egyetemeinken, hogy kik igazgassák színházainkat, mit prédikáljanak papjaink. Folyamatos, szűnni nem akaró támadásokat, morális, világnézeti és ideológiai utasításokat kell elviselnünk minden egyes nap.

Most odáig aljasodtak le ezek a dékás-momentumos-párbeszédes-elempés-szocionista szörnyetegek, hogy fideszes asszisztencia mellett, a [köreikben – V. T.] népszerű egykori „demokratikus pedagógus”, ma a XII. kerület kirakatpolgármestere, Pokorni Zoltán támogatásával „lefoglalták a Kapisztrán teret, ezért onnan nem indulhat a szélsőjobboldali szellemiségű Kitörés emléktúra” – írja Czene Gábor, a Népszava baltafejű kommunista nácireferense.

LEFOGLALTÁK! Értik a kedves olvasók? Ismerős a bolsi szóhasználat? Ők lefoglalnak, elfoglalnak, visszafoglalnak… Azt teszik, amit akarnak. Azt teszik, amit hagyunk!

Ne hagyjuk hát, hogy jogerős bírósági ítéleteknek fittyet hányva korlátozzák az alaptörvényünkben is rögzített véleménynyilvánítási és gyülekezési jogunkat! Tartsuk meg a jubileumi Kitörés Emléktúrát, döntsük meg a részvételi rekordot, és ne engedjük, hogy ez a romlott csürhe bármitől is megfosszon bennünket!

Kérjük a rendezőket, hogy új gyülekezési körletet kijelölve, folyamatos tájékoztatással és a nevezés gördülékeny lebonyolításával álljanak a bennük bízó emléktúrázók és hagyományőrzők rendelkezésére.

Köszönjük!

Verőcei Tibor – Kuruc.info