Nekem a szeptember mást is jelent, egy évfordulót. Eltelt egy év, és mi újra itt ülünk, hiszen a mi aranycsillagos nagypapánk 86. életévét töltötte be. Kettős ünnep volt ez, hiszen ezen a napon tartották e piciny községben a falunapot is.

A nagypapa már nem szereti az ünnepi felhajtásokat, így titokban kellett meglepnünk. Vittünk mindent, ami szem-szájnak ingere. A titkos művelethez el kellett a nagypapát csalni, és ehhez volt jó helyszín a kis falunapi vigadalom. Szeretett szomszédunkat, Klárikát is bevontuk, aki nagypapa jobb keze, segítője, ahogyan nagypapa mondaná, ő a „fegyverhordozója”, az a személy, aki naponta segítségére van.

Ott álltunk a kisszínpad előtt, ahol már szólt a zene. Valójában nem ismertem a fellépő nótaénekeseket, sosem hallottam róluk. Míg mi élveztük a zenét, addig a többiek gyorsan feldíszítették a szobát, felkerültek az asztalra a finomságok és az aranycsillagos torta, mivel a nagypapa katonaember. Erről árulkodik, még ennyi év után is a katonás jellem, a hitvallása, mely ma is mély nyomott hagy bennünk.

Megérkezett a jel, indulhattunk haza, készen állt minden a fogadásra.

Nagy volt a meghatottság, hiszen nagypapa nem számított arra, hogy akik a legközelebb állnak hozzá, átrendezik a szobát és ünnepi hangulatot varázsolnak. A tortán égtek a gyertyák, csillogtak az aranycsillagok. Mi is meghatódtunk, mert nehéz ilyenkor szívbéli szavakat szónokolni. Egy-egy meleg ölelés után, azt hiszem, mindenkinek könnyes lett a szeme.

Emlékszem a 80. születésnapra hogy készültünk, mennyire várta, akkor még többen voltunk, de az elmúlt évek alatt volt örömünk és gyászunk. Az élet nem mindig azt adja, amit érdemlünk. A gondviselés egyszer csak gondol valakire, és el kell menni. Kevés ember éli ma meg a 86. életévét. Minden év nehezebb, hiszen mára már az az erős ember egy törékeny test, aki már nehezen tud járni. Ha sokszor megfogja a kezem, mindig azt mondja, milyen kis vékonyka kezem van, de én is érzem, már nem az a kemény kéz fogja a kezem, hanem egy puha, törékeny kéz, amely beszél az idő múlásáról.

86 évesen még ma is tevékenykedik, ha jól érzi magát, gondozza a szeretett gyümölcsfáit. Idős ember létére mai napig mindig nagyon pedáns, szereti a rendet. Egy káros szenvedélyétől nehezen válik meg, így néha előkerül a szeretett pipája, és mi csak mosolygunk. Nem szólunk, de nem is szólhatunk, hiszen tudjuk, addig lesz jó, míg érezzük a pipafüst édes illatát. A nagypapát úgysem tudnánk lebeszélni, hiszen erős akarata van, de bármennyire is sarkos, a komoly, szigorú katonaálarc mögött egy szívember lakik.

Sosem volt a nagy szavak embere, mégis szavak nélkül tudtuk, éreztük az elismerést, a féltő szeretetét, és annyi mindent kaptunk tőle.

Ezen a nagy napon sajnos szeretett testvére nem lehetett közöttünk, mert ő Amerikában él, de mi gondoskodtunk, hogy videón láthassák egymást.

Olyan életerőt adott a papának a testvérét látni, hogy a csend beszélt és a könnyek. Ez a két idős ember, két testvér, olyan mondatokat mondott az éterben, mely megrezegtette a világhálót. Azt hiszem, ezekért a pillanatokért érdemes élni.

Mindannyiunk számára nehéz feladat egy idős embert arra rávenni, hogy az élete hátralevő részét máshol élje. Kiszakítani az otthonából, elhagyni a szeretett helyet, ahol megöregedett.

Megértettük, hogy itt akar élni, ebben a piciny kis faluban, mely elveszik az erdők csendjében, és itt él az a kis közösség, mely sok éve befogadta, ahol ismerik és tisztelik. Talán neki van igaza, mikor azt mondja, hogy ilyen helyen érdemes meghalni.

Nehéz ez mindnyájunknak, hiszen nem tudjuk, mit hoz a jövő, meddig ülünk így itt együtt.

Mi is tanultunk, és ő is megtanulta az élet folyamán, hogy hagyni kell mindenkit a maga útján járni. Már nem akar bennünket nevelni, hiszen felnőttünk, számára mi nagy gyerekek vagyunk, és megyünk a fejünk után, sokszor neki fejjel a falnak.

Már inkább csak hallgat bennünket, figyel…

Sok minden fárasztja, de remek szellemi egészsége van, amely irigylésre méltó. Érdeklődve figyeli a világ történéseit, melyet nehéz megértenie és elfogadnia.

Még ma is felcsillan a szeme, ha megkérdezem: papa, kijössz velem szarvasbikabőgésre? – Hát persze hogy igen! A hűvös szeptemberi hajnalokon és estéken hallani a szarvasbikák szerelmi nászát. A szarvasbőgés mindig különös érzéssel ajándékoz meg bennünket.

Ülünk a fedett lesben, körbevesz bennünket a sötét erdő, aztán a mély csendet felveri a szarvasbikák szerelmes hangja. Érzem, hogy libabőrös leszek. A sötétben mégis látom a nagypapa szemét, mely előre néz, de érzem, nagyon távol jár. Az arcom nem merem felé fordítani. Nem szólok, csak ujjaimmal megtörlöm a szemem. Hallom a bikák bőgését, de a gondolataim másfelé szárnyalnak. Eszembe jut a gyermekkorom, milyen büszkén vitt a lőtérre, lány létemre megtanított lőni, ha megkérdezték: mi lesz ebből a kislányból? Mindig azt mondta, mesterlövész.

Közben az idő homokszemei gyorsan peregtek, ránk szakadt a mély sötétség, elcsendesült az erdő. Menjünk? – kérdeztem csendesen. Igen, kislányom - hangzik a válasz. Újra megfogom a nagypapa törékeny, meleg kezét, és elindulunk a kocsink felé.

Utunk haza vezet. Nyugalom szállott meg, mint már annyiszor, gyógyír a lelkemnek az otthon. Itt mindenkiből megtalálok egy darabot, akik már messze járnak, de mégis oly közel vannak. Ismerősek a tárgyak, a képek, jó látni, érezni…

Milyen igazságtalan a sors, hogy olyan hamar elmúlnak a szép és jó dolgok, és egyszer minden véget ér.

Későre jár, elfáradtam, József Attila verssorával alszom el: „aki halandó, csak halandót szerethet halhatatlanul”.