De nézzük sorban! Való igaz: a Hit Gyülekezete tagja lettem húsz évesen, 1988-ban, amikor a pár száz fős illegális – be nem jegyzett – közösségnek még neve sem volt. Benne volt ebben a fennálló rendszerrel szembeni tiltakozás is (mégiscsak egy „földalatti” nonkonform mozgalomba kerültem bele), de tagadhatatlan, hogy amit ott és akkor láttam belőle, az vonzó volt. Ateista fiatalemberként itt hallottam először erőteljesen hirdetni az evangéliumot, itt nyíltam meg Jézus Krisztus üzenete előtt. Megtértem. Nem a gyülekezethez, hanem Jézushoz. De mivel ez az élmény, amely jelentős változást hozott az életemben, ehhez a közösséghez kötött, érthető volt ragaszkodásom. A politikai vetülete – a kommunista rendszer elutasítását leszámítva – ekkor fel sem merült bennem, nem is foglalkoztam vele. Sokkal inkább „kivonulni” akartam a rendszerből, mintsem részt venni abban, így vagy úgy.

Az ún. rendszerváltozás szele azért így is megcsapott. 1989-ben – immár pécsi egyetemistaként – felvételemet kértem az akkor legantikommunistábbnak látszó pártba, a Szabad Demokraták Szövetségébe. Egy szempont volt: minél messzebb a kommunizmustól. Később persze kiderült, hogy színjáték volt az egész, de sokan voltunk, akik ezt akkor másképp láttuk. (Később tudtam meg, hogy az SZDSZ alakulásakor az ezer alapítóból mintegy hatszáz a később az akkor még „budaörsi gyülekezetnek” nevezett társaságból volt jelen.) Politikai tevékenységet mindazonáltal nem folytattam aktívan, egészen 1993-ig. Ekkor a helyi szervezet ügyvivője lettem.

Az MSZP-vel kötött koalíciót egy percig sem tudtam elfogadni. Az összeborulást árulásként fogtam fel. Kiváró álláspontra csak azért helyezkedtem, mert Pécsett az SZDSZ – kivételesen – a jobboldallal lépett szövetségre. Jómagam is az SZDSZ-Fidesz-MDF-FKgP koalíció jelöltjeként vettem részt az önkormányzati választásokon. Közben az SZDSZ országos vezetői azzal áltatták a szocialistákkal nehezen megbarátkozó tagságot, hogy az egész csak ideiglenes, rövidesen kilépnek a kormányból. Amikor azonban a párt erős embere, Magyar Bálint miniszteri tárcát vállalt a kormányban (1996-ban - a szerk.), nyilvánvaló lett: örökre összenőttek. Ekkor jelentettem be kilépésemet, demonstratívan tiltakozva. (Nem sokkal később helyi szinten is megtörtént az átállás, de ezt már kívülről szemléltem.) Csak emlékeztetőül: kilépésem akkor történt, amikor a baloldali koalíciónak elsöprő hatalmi fölénye volt, és komoly esély látszott annak bebetonozására. Sokan „bolondnak” tartottak emiatt, de az elvi alapállásom fontosabb volt, mint az esetleges karrierlehetőségek.

A Hit Gyülekezetében jó ideig vitt előre a lendület. Lelkes voltam, és hittem benne, hogy jó az, amit hirdetünk és teszünk. A negatív jelenségeket „gyerekbetegségnek” tudtam be, igyekezvén magam távol tartani ezektől. Aztán 1993 körül egyre jobban szaporodni kezdtek bennem a kérdések, kételyek. Mivel ezeknek idővel hangot is adtam, a konfliktusaim sűrűsödtek, és egyre jobban perifériára szorultam, amit egy idő után nem is bántam. De aki ismeri a Hit Gyülekezetét és más hasonló közösségeket, tudhatja: igen erős lelki kényszert kell legyőzni ahhoz, hogy ép lélekkel és ép tudattal lehessen szabadulni onnan. Nekem évek szívós és következetes – lelki és intellektuális – munkájába került. 1997-ben oda jutottam, hogy – szó szerint – kiprédikáltak a pécsi gyülekezetben, mint aki útjában áll „a Szentlélek munkájának”. Értsd: a gyülekezet céljainak. Ezúttal éppen politikai területen. Kizárásomra csak azért nem került sor, mert okafogyottá vált: 1998. elejére a minimális kapcsolatom is megszűnt a Hit Gyülekezetével.

Ahol „rossz fiú” akkor lettem leginkább, amikor a liberális-posztkommunista kormány ellenzékében folytattam a politikai tevékenységemet. Ismét csak emlékeztetőül: 1994 előtt az SZDSZ – általános megítélés szerint – nem számított baloldalinak, mint ahogy jobboldalinak sem. Jómagam a balliberális elveket sosem osztottam. Politikai nézeteimet ekkor a klasszikus konzervativizmus határozta meg Burke, Tocquville, Eötvös és Hayek nyomán. (Ennek külön platformja volt a pártban.) Az MSZP-SZDSZ koalíciós megállapodása révén letisztult a kép, és nyilvánvalóvá vált a bal-jobb törésvonal. Soha nem volt kérdés számomra, hogy a jobboldalon van a helyem.

A jobboldalhoz való szervezeti kapcsolódást akkor az újonnan alakuló Magyar Demokrata Néppártban találtam meg. (Többek közt későbbi mesteremmel, Bogár Lászlóval együtt.) Legfontosabb célomnak a posztkommunista-balliberális koalíció leváltását tekintettem, a jobboldali pártokkal való szövetségben. Publikálni is ekkor kezdtem. Ekkor írtam először – később visszatérőleg – az „emberközpontú gazdaság” fontosságáról, az antiglobalista irányba mutató paradigmaváltás szükségességéről. Gazdaságpolitikai megközelítésem ugyanis – politikai nézeteimmel ellentétben – korábban valóban liberális volt, és magam is hittem a „minél több piac” elvében. Ez valamennyire akkor természetesnek is tűnt, annak érdekében, hogy minél messzebb kerüljünk a szocialista örökségtől. Ennek zsákutcás jellegére szintén ekkor, 1996-97-ben döbbentem rá – úgy Magyarország, mint a világgazdaság esetében. Meghatározó olvasmányélményem volt ez irányban David Korten könyve, a Tőkés társaságok világuralma. Közgazdász szakdolgozatomat (1998-ban) a neoliberális gazdaságpolitika, benne a Bokros-csomag kíméletlen, de tárgyszerű bírálata jegyében írtam.

1998-ban kerültem a Miniszterelnöki Hivatal – Bogár László által vezetett – Stratégiai Elemző Központjába, ami életem meghatározó élménye lett. Itt lettem később a gazdaság- és társadalompolitikai főosztály vezetője. Keményen és lelkesen dolgoztam, általános megítélés szerint magas színvonalon. Később főosztályommal együtt átkerültem a miniszteri kabinetbe, hasonló munkakörben. 2002. március 15-én megkaptam a kancellárián adható legmagasabb közigazgatási szakmai kitüntetést, a Batthyány Lajos Díjat, mint a díj történetének legfiatalabb díjazottja.

A 2002-es kormányváltás után távoztam a hivatalból, és a Matávnál helyezkedtem el, ami teljesen új szakmai területet jelentett. Innen „fejvadászott le” a KPMG tanácsadó cég, ahol öt évig dolgoztam vezető tanácsadóként, majd menedzserként. Pályafutásom azzal ért véget, hogy bejelentettem képviselőjelöltségemet a Jobbik színeiben. A megtisztelő feladatot Vona Gábor elnök úr személyes felkérésére és bátorítására vállaltam. Természetesen nem előzmények nélkül: a háttérben évek óta segítettem szakértőként a Jobbik és Vona Gábor munkáját.

Mondandómat arra korlátoztam, ami a Heti Válasz átvett cikkében utalásképpen megjelent. Természetesen nyitott vagyok bármilyen további kérdésre is. Nincs rejtegetnivalóm, mint ahogy eddig sem volt. Elkötelezettségemet – ahogy a szerkesztőségi megjegyzés is utal rá – sokan igazolhatják a nemzeti radikális oldalon. De ennél is jobban bízom abban, hogy maguk a tettek fognak igazolni. Ahogy az Írás mondja: gyümölcseiről ismeritek meg a fát.

Végül egy zárógondolat. Mindig irigykedve és őszinte tisztelettel hallgatom azokat, akik arról számolhatnak be: világéletükben nemzeti radikálisok voltak, és már eleve így nőttek fel. Jómagam nem röstellem, hogy ugyanehhez az eredményhez hosszú tanulási folyamat révén jutottam el. Ezen a gyakran rögös úton olyan gazdag szakmai és élettapasztalatra tettem szert, amit immár nyílt színen is a Jobbik Magyarországért Mozgalom, a nemzeti oldal, a magyar haza érdekében hasznosíthatok, képviselőjelölti esküm szellemében. Isten engem úgy segéljen!

+36-70-610-2667