A hazug embert könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát – tartja a magyar közmondás. Így igaz, azonban annyit mégis hozzátennék, hogy a hazugok leleplezéséhez azért gondolkodni is kell, továbbá némi bátorság is szükségeltetik hozzá. Főként akkor, ha a hazugok beékelték magukat a hatalom sáncai mögé, és leleplezésük esetén a legvadabb bosszútól sem riadnak vissza.
Az alábbi írás a Mazsihisz honlapján jelent meg:
Terhesség és születés koncentrációs táborban
„Új reményt kaptunk tőlük”
Ezen a címen nyílt kiállítás a dachau-i koncentrációs tábor területén található emlékhelyen a tábor felszabadulásának 65. évfordulója alkalmából.
 |
Az alábbi írás a Mazsihisz honlapján jelent meg:
Terhesség és születés koncentrációs táborban
„Új reményt kaptunk tőlük”
Ezen a címen nyílt kiállítás a dachau-i koncentrációs tábor területén található emlékhelyen a tábor felszabadulásának 65. évfordulója alkalmából.
A kiállítás az utolsó magyarországi transzportokkal Németországba deportált hét magyar terhes nőről szól, akik a csodával határos módon életben maradtak, megszültek és gyermekeikkel együtt túlélték a borzalmakat. A kiállítás megnyitóján ketten a még élő anyukák közül és öten az ott születettek közül személyesen is megjelentek.
Bár a terhesség és a szülés nem volt ritka a koncentrációs táborokban, a nőket és a gyermekeiket legtöbbször megölték.
Bár a terhesség és a szülés nem volt ritka a koncentrációs táborokban, a nőket és a gyermekeiket legtöbbször megölték.
Deportálásuk pillanatában egyikük sem tudta, hogy terhes. Terhességük felfedezésével azonban megkezdődött versenyfutásuk az idővel: vajon meddig lehet a terhességet eltitkolni az SS előtt?
Ugyanebben az időben öt magyar terhes nőnek Buchenwald egyik altáborában már nem volt ilyen szerencséje, őket visszaküldték Auschwitzba és megölték őket.
A hét terhes nő egyike, Miriam mesélte el a következő történetet: Auschwitzban volt még, amikor a hangosbemondón hallotta, hogy minden terhes nő álljon ki, mert dupla élelmet kapnak… Miriam valami belső sugallatra hallgatva az utolsó pillanatban nem állt ki. Kétszáz terhes nő ment aznap a krematóriumba.
Miriam és Éva 4-5-hónapos terhesen, de egymásról még ekkor mit sem tudva, Augsburgba kerülnek, ahol valamelyest emberibb volt a bánásmód, tisztálkodni lehetett és az élelmezés is tűrhető volt. 1944 novemberében, már többszörös véletlenek sorozatának eredményeként, mind a hét terhes nő Kaufering-1-ben, egy München közeli bajor kisvárosban volt, már jócskán domborodó hassal – a Harmadik Birodalomban, elvben esélytelenül.
Éva így eleveníti fel a 65 évvel ezelőtti eseményeket: ”Kétszer álltam Auschwitzban Mengele előtt és mindkétszer túléltem. Másodszor a mellembe markolt, hogy van-e tejem. Talán sejtette, talán már nagyobbak voltak a melleim.”
A szintén deportált nagykállói születésű dr. Vadász Ernő orvos-nőgyógyász működik közre a szüléseknél – minden orvosi műszer nélkül, katasztrofális higiéniai körülmények között, a háború utolsó heteiben az SS hallgatólagos beleegyezésével.
Az első gyerek 1944. december 8-án született, egy kisfiú. Erzsi, az anyuka segít a többiek szülésénél is. 1945. márciusig még két fiú és négy lány született – mindannyian egészségesen! Az anyák a szülőágyról a vagonokba mentek hullákat cipelni, vagy a mosodába, ahol szintén nem kímélték őket. Valahogy valaki közülük mindig a gyerekekkel lehetett, egymás gyermekeit szoptatták.
A foglyok körében, a pusztulás és a halál torkában leírhatatlan hatása és üzenete volt az új életek születésének.
Az anyák és gyermekeik csodával határos módon túlélték a Kaufering-1 tábor brutális kiürítését is. A dachau-i tábor felszabadításakor az újszülött gyermekek édesanyjukkal, valamennyi felszabadított fogollyal együtt elmondhatatlanul piszkosak és tetvesek voltak.
Az első gyerek 1944. december 8-án született, egy kisfiú. Erzsi, az anyuka segít a többiek szülésénél is. 1945. márciusig még két fiú és négy lány született – mindannyian egészségesen! Az anyák a szülőágyról a vagonokba mentek hullákat cipelni, vagy a mosodába, ahol szintén nem kímélték őket. Valahogy valaki közülük mindig a gyerekekkel lehetett, egymás gyermekeit szoptatták.
A foglyok körében, a pusztulás és a halál torkában leírhatatlan hatása és üzenete volt az új életek születésének.
Az anyák és gyermekeik csodával határos módon túlélték a Kaufering-1 tábor brutális kiürítését is. A dachau-i tábor felszabadításakor az újszülött gyermekek édesanyjukkal, valamennyi felszabadított fogollyal együtt elmondhatatlanul piszkosak és tetvesek voltak.
 Piszkosak? Tetvesek? (Az esetleges vádaskodások elkerülése végett: a képek is a Mazsihisz honlapjáról származnak, s ugyanezt a cikket "szemléltetik") |
Túlélésük valóságos csoda volt – nyilatkozta Eva Gruberova, a kiállítás egyik kurátora. Ez sokszor komoly problémát jelentett a gyerekek születési anyakönyvi kivonatának kiállításánál, mert nem akarták elhinni, hogy létezik gyerek, aki túlélte a Holokausztot – emlékezik vissza Georg Legmann, az első gyermek, aki Kaufering-1-ben, Dachau egyik külső táborában született, és aki ma marketingprofesszor Brazíliában.
A kiállítás további erénye, hogy a táborban született hét gyermek és családjuk történetén túl, szélesebb történelmi kontextusba (is) helyezi a nők üldöztetésének történetét a Harmadik Birodalomban.
A kiállítás vándorkiállításként is funkcionál. Tervezik, hogy a kiállítás 2010 októberéig tartó nyitva tartását követően azokban az országokban is látható lesz, ahol a túlélő gyermekek élnek, Izraelben, Magyarországon, Csehországban és Brazíliában.
(Az archív képek 1945-ben készültek.)
Kuruc kommentár
Nem tudjuk, mennyire okos ötlet, hogy 2010 októberéig nyitva akarják tartani ezt a kiállítást. Talán a saját szempontjukból bölcsebben tennék, ha sürgősen bezárnák az egészet, mert azért mégiscsak akadnak még gondolkodó emberek a világban, akiknek szemet szúr az a sok ellentmondás, amely a fent leírt szívszaggató történetekben fellelhető.
Hiszen mindjárt felmerül a kérdés: lehetséges-e valóban, hogy a később a dachaui táborban gyermekeiknek életet adó nők semmit sem tudtak állapotukról a deportálásuk idején? Mint a szövegből kiderül, egy bizonyos Erzsi 1944. december 8-án szülte meg gyermekét a dachaui táborkomplexumhoz tartozó Kaufering I-ben, majd pedig ugyanott lettek édesanyává a többiek is, mégpedig 1944 decembere és 1945 márciusa között. Ugyanakkor a kiállításról tudósító szöveg első mondata a következő: „A kiállítás az utolsó magyarországi transzportokkal Németországba deportált hét magyar terhes nőről szól, akik a csodával határos módon életben maradtak, megszültek és gyermekeikkel együtt túlélték a borzalmakat.” Mint tudjuk, a deportálások Magyarországról 1944. május 15-én kezdődtek meg, és július 9-én fejeződtek be. (Állítólag még ősszel is szállítottak zsidókat Németországba, de a leírás alapján kizárható, hogy az őszi transzportokkal érkeztek volna a nők a Harmadik Birodalomba.) Ha tehát az „utolsó magyarországi transzportokkal” érkeztek meg Auschwitzba, akkor július elején – de még 9-e előtt – történt a deportálásuk. Mivel azonban a deportált nők gyermekeiknek 1944 decembere és a következő év márciusa között adtak életet, teherbe esésüknek 1944 márciusa és júniusa között kellett bekövetkeznie. Erzsi, aki 1944. december 8-án szülte meg gyermekét, valószínűleg március táján kerülhetett áldott állapotba. Lehetséges-e, hogy július elején még nem tudta, hogy terhes? De asszonytársainak is - akik vélhetően március-április-május hónapokban estek teherbe - ugyancsak tudniuk kellett július elején arról, hogy áldott állapotban vannak.
Annyival is inkább, mivel más visszaemlékezésekből tudjuk, hogy a fiatal nőket már az elindulás előtt „hüvelyi motozásnak” vetették alá a magyar hatóságok. Éspedig főként azért tették ezt velük, mert meg akarták állapítani, kik vannak a deportálásra kijelölt nők közül áldott állapotban. De tegyük fel, hogy úgy a magyar, mint a német hatóságok figyelmét elkerülte a szóban forgó hét nőnek az állapota, ők maguk pedig nem tudtak arról, hogy gyermeket hordoznak a szívük alatt. „Terhességük felfedezésével azonban megkezdődött a versenyfutásuk az idővel: vajon meddig lehet a terhességet eltitkolni az SS előtt?” - olvassuk a szövegben. Az aggodalom nyilván nem volt alaptalan, ugyanis – a hivatalos holokauszttörténelem állítása szerint – a munkára alkalmatlan deportáltakat maga Mengele válogatta ki az „auschwitzi rámpán”, és küldte őket egyenesen a gázkamrába. Mint a fenti szövegből kiderül, „öt magyar terhes nőt” Buchenwaldból visszaküldtek Auschwitzba, ahol is „megölték őket”. Sőt, az életben maradt „hét magyar nő” egyike, egy bizonyos Miriám elmeséli, hogy Auschwitzban egyszer a terhes nőket felszólították, álljanak ki a sorból, mert „dupla élelmet kapnak”, ő azonban valamiféle „belső sugallatra hallgatva” nem lépett ki, és így maradt életben. Az a kétszáz nő, aki ugyanis engedelmeskedett a felszólításnak, még „aznap ment a krematóriumba”.
Társa, Éva pedig két alkalommal is ott állt Mengele előtt, aki másodjára a „mellébe markolt”, mert „talán sejtette”, hogy Éva terhes, mivel „nagyobbak voltak a mellei”, de végül – valamilyen érthetetlen okból – Mengele sem az „auschwitzi rámpán”, sem később nem küldte sem őt, sem Miriamot, sem a többi öt „terhes magyar nőt” a gázkamrába. Vajon miért? Dolgoztatták volna őket, mert nem vették észre az állapotukat? De például Miriam és Éva azt meséli, hogy „4-5 hónapos terhesen” Augsburgba kerültek. Lehetséges lenne, hogy a pancser németek még ekkor sem figyeltek fel arra, hogy a hét nő gyermeket vár? És Augsburgban sem tűnt fel senkinek semmi? Sem az orvosoknak, sem az SS-őröknek? És a „Kaufering I. táborban” sem? Ha pedig észrevették – hiszen észre kellett venniük – hogy a nők hasa domborodik, miért nem bántották őket az „aljas, elvetemült nácik”, akik minden zsidót ki akartak irtani? Továbbá: mi értelme lehetett annak, hogy Auschwitzban az áldott állapotú nőket szándékosan kiállították a sorból, hogy elgázosítsák őket, sőt, Buchenwaldból visszaküldtek „öt magyar terhes nőt” Auschwitzba, ahol végeztek velük, ezzel szemben a már eleve ott tartózkodó „hét magyar terhes nő” életét megkímélték? És nem haragudtak rájuk azért, mert eltitkolták állapotukat az SS-őrök és a tábori orvosok elől? Vajon mi történhetett a mindig „precíz”, állítólag még az „iparszerű méretekben zajló népirtást” is gondosan megtervező, az iratokat, sőt négy megsemmisítő tábor nyomait is gondosan eltüntető németekkel, amikor ezt a hét „magyar nőt” futni hagyták, miközben másokat megöltek, sőt, képesek voltak még Buchenwaldból is Auschwitzba utaztatni a terheseket, csak hogy elgázosíthassák őket? Miféle jótét lélek szállta meg a máskor „elvetemült, gonosz” nácikat, Mengelével az élen, hogy elengedték ezeket a nőket Auschwitzból, és hogyan lehetséges, hogy sem Auschwitzban, sem Augsburgban, sem „Kaufering I”-ben nem esett bántódásuk? Olyannyira nem, hogy az „elvetemült, aljas nácik” még orvost is biztosítottak a szülés levezetéséhez a félelmetes hírű dachaui táborkomplexumban. A kicsik pedig szépen világra is jöttek, és nem csapták őket a falhoz, és a tűzbe sem vetették őket hála Istennek. (Miképp arról Elie Wiesel beszámol, aki állítólag látta, amint a németek élve dobálnak tűzbe csecsemőket.) Igaz, az anyukák a „szülőágyról egyből vagonokba mentek hullákat cipelni”, mindamellett azért „valahogy valaki mindig a gyerekekkel lehetett”, sőt „egymás gyermekeit szoptatták”. Az „aljas és gonosz” nácik pedig mindezt tétlenül szemlélték. A kicsik szépen felcseperedtek, közülük öten még ma is életben vannak.
Szeretném felhívni a figyelmet: A „koncentrációs táborokban gyermekeknek életet adó édesanyák” története teljes mértékben a revizionisták álláspontját erősíti és a hivatalos holokauszt-történetírás érveit gyengíti. Miféle „iparszerű megsemmisítés” zajlott Auschwitzban, ha terhes nők hónapokig tartózkodhattak ott, majd továbbengedték őket? Hogyan lehetséges, hogy a félelmetes dachaui lágerben a háború utolsó hónapjaiban az SS még orvost is biztosított fogoly nők szülésének levezetéséhez? Miképpen egyeztethető össze mindez a „náci halálgyárakról” és a „zsidók iparszerű megsemmisítéséről” szóló hivatalos dogmákkal?
Az elmondottakkal kapcsolatban pedig álljon itt még néhány adalék. Az 1995-ben nyilvánosságra került auschwitzi halottas könyvekben a következő meglepő adatokat találjuk:
- két 90 év feletti öreg zsidó nevét;
- 73 olyan zsidó ember nevét, akik 80 és 90 év közöttiek;
- 482 olyan zsidó ember nevét, akik 70 és 80 év közöttiek;
- 2.083 olyan zsidó ember nevét, akik 60 és 70 év közöttiek;
- 2.584 zsidó kisgyermek nevét, akiknek életkora 0 és 10 év között volt.
Hiszen mindjárt felmerül a kérdés: lehetséges-e valóban, hogy a később a dachaui táborban gyermekeiknek életet adó nők semmit sem tudtak állapotukról a deportálásuk idején? Mint a szövegből kiderül, egy bizonyos Erzsi 1944. december 8-án szülte meg gyermekét a dachaui táborkomplexumhoz tartozó Kaufering I-ben, majd pedig ugyanott lettek édesanyává a többiek is, mégpedig 1944 decembere és 1945 márciusa között. Ugyanakkor a kiállításról tudósító szöveg első mondata a következő: „A kiállítás az utolsó magyarországi transzportokkal Németországba deportált hét magyar terhes nőről szól, akik a csodával határos módon életben maradtak, megszültek és gyermekeikkel együtt túlélték a borzalmakat.” Mint tudjuk, a deportálások Magyarországról 1944. május 15-én kezdődtek meg, és július 9-én fejeződtek be. (Állítólag még ősszel is szállítottak zsidókat Németországba, de a leírás alapján kizárható, hogy az őszi transzportokkal érkeztek volna a nők a Harmadik Birodalomba.) Ha tehát az „utolsó magyarországi transzportokkal” érkeztek meg Auschwitzba, akkor július elején – de még 9-e előtt – történt a deportálásuk. Mivel azonban a deportált nők gyermekeiknek 1944 decembere és a következő év márciusa között adtak életet, teherbe esésüknek 1944 márciusa és júniusa között kellett bekövetkeznie. Erzsi, aki 1944. december 8-án szülte meg gyermekét, valószínűleg március táján kerülhetett áldott állapotba. Lehetséges-e, hogy július elején még nem tudta, hogy terhes? De asszonytársainak is - akik vélhetően március-április-május hónapokban estek teherbe - ugyancsak tudniuk kellett július elején arról, hogy áldott állapotban vannak.
Annyival is inkább, mivel más visszaemlékezésekből tudjuk, hogy a fiatal nőket már az elindulás előtt „hüvelyi motozásnak” vetették alá a magyar hatóságok. Éspedig főként azért tették ezt velük, mert meg akarták állapítani, kik vannak a deportálásra kijelölt nők közül áldott állapotban. De tegyük fel, hogy úgy a magyar, mint a német hatóságok figyelmét elkerülte a szóban forgó hét nőnek az állapota, ők maguk pedig nem tudtak arról, hogy gyermeket hordoznak a szívük alatt. „Terhességük felfedezésével azonban megkezdődött a versenyfutásuk az idővel: vajon meddig lehet a terhességet eltitkolni az SS előtt?” - olvassuk a szövegben. Az aggodalom nyilván nem volt alaptalan, ugyanis – a hivatalos holokauszttörténelem állítása szerint – a munkára alkalmatlan deportáltakat maga Mengele válogatta ki az „auschwitzi rámpán”, és küldte őket egyenesen a gázkamrába. Mint a fenti szövegből kiderül, „öt magyar terhes nőt” Buchenwaldból visszaküldtek Auschwitzba, ahol is „megölték őket”. Sőt, az életben maradt „hét magyar nő” egyike, egy bizonyos Miriám elmeséli, hogy Auschwitzban egyszer a terhes nőket felszólították, álljanak ki a sorból, mert „dupla élelmet kapnak”, ő azonban valamiféle „belső sugallatra hallgatva” nem lépett ki, és így maradt életben. Az a kétszáz nő, aki ugyanis engedelmeskedett a felszólításnak, még „aznap ment a krematóriumba”.
Társa, Éva pedig két alkalommal is ott állt Mengele előtt, aki másodjára a „mellébe markolt”, mert „talán sejtette”, hogy Éva terhes, mivel „nagyobbak voltak a mellei”, de végül – valamilyen érthetetlen okból – Mengele sem az „auschwitzi rámpán”, sem később nem küldte sem őt, sem Miriamot, sem a többi öt „terhes magyar nőt” a gázkamrába. Vajon miért? Dolgoztatták volna őket, mert nem vették észre az állapotukat? De például Miriam és Éva azt meséli, hogy „4-5 hónapos terhesen” Augsburgba kerültek. Lehetséges lenne, hogy a pancser németek még ekkor sem figyeltek fel arra, hogy a hét nő gyermeket vár? És Augsburgban sem tűnt fel senkinek semmi? Sem az orvosoknak, sem az SS-őröknek? És a „Kaufering I. táborban” sem? Ha pedig észrevették – hiszen észre kellett venniük – hogy a nők hasa domborodik, miért nem bántották őket az „aljas, elvetemült nácik”, akik minden zsidót ki akartak irtani? Továbbá: mi értelme lehetett annak, hogy Auschwitzban az áldott állapotú nőket szándékosan kiállították a sorból, hogy elgázosítsák őket, sőt, Buchenwaldból visszaküldtek „öt magyar terhes nőt” Auschwitzba, ahol végeztek velük, ezzel szemben a már eleve ott tartózkodó „hét magyar terhes nő” életét megkímélték? És nem haragudtak rájuk azért, mert eltitkolták állapotukat az SS-őrök és a tábori orvosok elől? Vajon mi történhetett a mindig „precíz”, állítólag még az „iparszerű méretekben zajló népirtást” is gondosan megtervező, az iratokat, sőt négy megsemmisítő tábor nyomait is gondosan eltüntető németekkel, amikor ezt a hét „magyar nőt” futni hagyták, miközben másokat megöltek, sőt, képesek voltak még Buchenwaldból is Auschwitzba utaztatni a terheseket, csak hogy elgázosíthassák őket? Miféle jótét lélek szállta meg a máskor „elvetemült, gonosz” nácikat, Mengelével az élen, hogy elengedték ezeket a nőket Auschwitzból, és hogyan lehetséges, hogy sem Auschwitzban, sem Augsburgban, sem „Kaufering I”-ben nem esett bántódásuk? Olyannyira nem, hogy az „elvetemült, aljas nácik” még orvost is biztosítottak a szülés levezetéséhez a félelmetes hírű dachaui táborkomplexumban. A kicsik pedig szépen világra is jöttek, és nem csapták őket a falhoz, és a tűzbe sem vetették őket hála Istennek. (Miképp arról Elie Wiesel beszámol, aki állítólag látta, amint a németek élve dobálnak tűzbe csecsemőket.) Igaz, az anyukák a „szülőágyról egyből vagonokba mentek hullákat cipelni”, mindamellett azért „valahogy valaki mindig a gyerekekkel lehetett”, sőt „egymás gyermekeit szoptatták”. Az „aljas és gonosz” nácik pedig mindezt tétlenül szemlélték. A kicsik szépen felcseperedtek, közülük öten még ma is életben vannak.
Szeretném felhívni a figyelmet: A „koncentrációs táborokban gyermekeknek életet adó édesanyák” története teljes mértékben a revizionisták álláspontját erősíti és a hivatalos holokauszt-történetírás érveit gyengíti. Miféle „iparszerű megsemmisítés” zajlott Auschwitzban, ha terhes nők hónapokig tartózkodhattak ott, majd továbbengedték őket? Hogyan lehetséges, hogy a félelmetes dachaui lágerben a háború utolsó hónapjaiban az SS még orvost is biztosított fogoly nők szülésének levezetéséhez? Miképpen egyeztethető össze mindez a „náci halálgyárakról” és a „zsidók iparszerű megsemmisítéséről” szóló hivatalos dogmákkal?
Az elmondottakkal kapcsolatban pedig álljon itt még néhány adalék. Az 1995-ben nyilvánosságra került auschwitzi halottas könyvekben a következő meglepő adatokat találjuk:
- két 90 év feletti öreg zsidó nevét;
- 73 olyan zsidó ember nevét, akik 80 és 90 év közöttiek;
- 482 olyan zsidó ember nevét, akik 70 és 80 év közöttiek;
- 2.083 olyan zsidó ember nevét, akik 60 és 70 év közöttiek;
- 2.584 zsidó kisgyermek nevét, akiknek életkora 0 és 10 év között volt.
A halottas könyvekben szereplő személyek nem a gázkamrában, hanem természetes okok, illetve betegségek következtében vesztették életüket. Továbbá az auschwitzi láger vezetőségének dokumentumaiból kiderül, hogy 1943. december 31-én 85.298 fogoly tartózkodott Auschwitz-Birkenau-ban. Közülük egészen pontosan 19.699 „munkára alkalmatlan” személyt tartottak nyilván, vagyis a tábor lakóinak több mint 20%-a lett hivatalosan „munkára alkalmatlannak” nyilvánítva. De vajon miért nem végezték ki őket azonnal?
Henryk Swiebocki lengyel történész pedig az auschwitzi láger vezetőségének fennmaradt dokumentumai alapján egyértelműen bizonyítani tudja, hogy 11.246 fogoly esett át operáción a láger kórházában 1942. szeptember 10. és 1944. február 23. között. Miféle „megsemmisítő tábor” az, ahol 18 hónap alatt több mint 11 ezer embert operálnak meg? Vagy pedig az „operáció” valójában annyit jelentett, hogy a szadista Mengele kísérletezgetett és szórakozott a betegekkel?
Elhiszi ezt még valaki?
Henryk Swiebocki lengyel történész pedig az auschwitzi láger vezetőségének fennmaradt dokumentumai alapján egyértelműen bizonyítani tudja, hogy 11.246 fogoly esett át operáción a láger kórházában 1942. szeptember 10. és 1944. február 23. között. Miféle „megsemmisítő tábor” az, ahol 18 hónap alatt több mint 11 ezer embert operálnak meg? Vagy pedig az „operáció” valójában annyit jelentett, hogy a szadista Mengele kísérletezgetett és szórakozott a betegekkel?
Elhiszi ezt még valaki?
